(II./41.) A célom kitűzésre került...

Sziasztok, Életeim!:)
Ismét megérkeztem egy újabb résszel, ami remélem mindenkinek tetszeni fog. Nagyon szépen köszönöm az előzőhöz írtakat, a Tetszikeket, a 97(omg), olvasót, és a több, mint 120 ezer(OMGG) megtekintést, meg úgy általánosságban azt, hogy vagytok nekem..:)♥
Nem akarok hangulatromboló lenni, de lassna újra itt az iskola (gigamega OMG), szóval nem tudom hogyan jönnek majd a részek a közeljövőben, de ígérem, minden tőlem telhetőt megteszek majd..:)
Jó olvasást, puszillak és ölellek titeket: Dóri :**
Ajánlott zene:Yiruma - River Flows In You

A kifutópálya fedett tetőrésze alatt álltam, miközben tekintetemmel a leszálló, és felszálló gépeket követtem. Hirtelen egy hideg fuvallat szántott végig rajtam, így kénytelen voltam összébb húzni magamon a fekete, kötött gyapjúpulcsimat. Az idő ólomlábakon vánszorgott, néha úgy éreztem, hogy én megfagytam egy pár másodpercre, de a körülöttem levő világ folyamatos mozgásban volt. Borús, esős reggelre ébredtünk, az égboltot barátságtalan, szürke felhők borították, melyből ráérősen zuhogott az eső. Az időjárás pontosan illett a hangulatomhoz. Lapos, komor, borongós. Csak álltam bambán, egy helyben, és néztem, miként pakolják fel a fiúk holmijait a magángépjükre. A szívem reggel óta fájdalmasan lüktetett, a gyomrom pedig szűnni nem akaró görcsben állt. A szemem sarkából oldalra pillantottam, apát, és Melaniet néztem, akik a tető alatt, behúzódva a fal tövébe álltak, és inkább úgy döntöttek, most nem zavarnak, mert tudják, hogy ilyenkor kiszámíthatatlan vagyok. És milyen igazuk is van. Az egyik percben még mosolyogva fogadtam Niall csókját, és nevettem Louis reggeli, kómás viccein, a másik pillanatban pedig elragad a sírhatnék, és a torkomba gombóc szorul.
-Minden rendben?-szólított meg Perrie kedves hangon, majd gyengéden végigsimított a hátamon. Ő, és Eleanor is eljöttek elbúcsúzni a fiúktól. Perrie a reggeli órákban is úgy festett, akár egy mesebeli hercegnő, friss volt, és mosolygott, bár látszódott az arcán, hogy ő is mennyire szenved. Egy kényszermosolyt erőltettem magamra, és amilyen határozottan csak tudtam, bólintottam. Perrie sóhajtott egyet, majd magához húzott, és erősen megölelt. Gondolkodás nélkül visszaöleltem.
-Jaj, te lány.-dörzsölte meg a hátam.
-Te hogyhogy ilyen jól bírod?-dünnyögtem Perrie pulcsijába nyomva a fejem, mire halkan felhorkant.
-Inkább csak jól álcázom, hogy bírom.-javított ki.-El sem tudod képzelni, milyen nehéz nekem is, ráadásul úgy, hogy mikor ő hazaér, én három nap múlva indulok turnézni.-rándult meg az ajka egy pillanatra, de aztán újból elmosolyodott, és a szemembe nézett.-Tudja, hogy iszonyatosan fog hiányozni, de túléltünk már rosszabb helyzetet is. Szeretjük egymást, és bízunk egymásban, és van itt valami, amit eddig csak neked mutatok meg.-húzódott széles mosolyra a szája, majd lopva körbenézett. Kíváncsian vártam, mit szeretne mutatni, hiszen nagyon bizalmasra vette a figurát, ahogyan közelebb lépett, és felhúzta a kabátja ujját, ami eddig teljesen eltakarta a kézfejét. Hirtelen a pulzusom az egekbe ugrott, és leesett állal bámultam a kis gyémántokkal díszített szépséget Perrie gyűrűsujján. Amilyen álmos, és nyomott volt a hangulatom eddig, olyan gyorsan élénkültem fel, és hirtelen levakarhatatlan vigyor kúszott az arcomra.
-Ez...ez...-dadogtam össze.vissza, bugyután vigyorogva, mire Perrie ajkai is széles mosolyra húzódtak, és aprót bólintott. Extázisba esve ugrottam a nyakába, és ölelgettem-szorongattam.
-Te jó ég, gratulálok! És ez mikor történt?-lelkesedtem fel egyből, Perrie pedig a szája elé emelt ujjakkal próbált rávenni, hogy kicsit halkabban.-Jaj, bocsi.
-Semmi baj.-kuncogott Perrie.-Az úgy volt, hogy szombat este elvitt vacsorázni, amolyan búcsú-vacsorára, és akkor ez történt...-mesélte Perrie, egy pillanatra az égbe emelte a tekintetét, amiből tudtam, hogy újból felidéződtek benne az emlékek, és kissé elérzékenyült. Együttérző mosolyra húztam a szám, majd minden szó nélkül magamhoz öleltem a lányt. Jézusom, nem is az én eljegyzésem, a szívem mégis úgy dörömböl odabent, hogy majd kiugrik a helyéről. Ez annyira szép...Perrie és Zayn. Náluk tökéletesebb párt el sem tudnék képzelni, őszintén örülök nekik. Hirtelen egy kellemes hang ütötte meg a fülem, egészen közelről.
-Elkérhetném a hölgyet még egy pár perc erejéig?-kérdezte Niall, mire mindketten elmosolyodtunk.
-Ez csak természetes.-biccentett Perrie, majd rám kacsintott, és odaszökkent Zaynhez.
Niall laza kis mosollyal az arcán állt meg előttem, majd kicsit fentebb tolta a full-capjét, így már takarás nélkül belenézhettem izgalomtól ragyogó, mélykék szemeibe. Egy lépéssel közelebb jött, majd a könyökömtől felfelé végigsimított a karomon, és fentebb húzta rajtam a pulcsit, amiről észre sem vettem, hogy lecsúszott a vállamon. Visszafojtott levegővel követtem Niall ujjainak nyomát a vállamtól az arcomig, ahogyan végigsimított rajta, majd ujját az állam alá csúsztatva felemelte a fejem, és a tekintetünk összetalálkozott. Fejét oldalra billentette, miközben mélyen a szemembe nézett, és halványan elmosolyodott. Hüvelykujjával finoman cirógatta az alsó ajkam, mire nyelnem kellett egyet. Niall hirtelen hátralépett egy lépést, majd egyik kezemet a magasba emelve megforgatott a tengelyem körül. Értetlen arcot vágva néztem rá.
-Mit csinálsz?-érdeklődtem.
-Csak raktározom a látványt.-felelte, miközben fel-le méregetett. Meglepődve vontam fel a szemöldököm, mire Niall elvigyorodott, és megragadva a kezemet magához húzott.
-Csak vicceltem.-súgta a fülembe, miközben két karját átfonta körülöttem, és arcát az én arcomnak dörgölte. Fejemet Niall vállába fúrtam, ujjaimmal a pulcsiját gyűrögettem, és öleltem, szorítottam magamhoz. Niall a hajamat simogatta, majd gyengéd puszikat adott rá, és a homlokomra. Két kezébe vette az arcom, és közel hajolt hozzám. Arcomon éreztem forró leheletét, és kellemes, bódító illata azonnal az orromba szökött.
-Nem akarok könnyes búcsút, ugye nem baj?-harapta be az ajkát, mintha tartott volna a válaszomtól, mire csak mosolyogva megcsóváltam a fejem.
-Nem, persze hogy nem. Amúgy sincs kedvem az egész minket kukkoló reptér előtt drámai jelenetet rendezni.-böktem a terminál üvegfalaira tapadt rajongókra, akik mind odabentről követték nyomon a srácok indulását, és a búcsúzkodást.
-Tíz percen belül felszáll a gép.-mondta, nekem pedig hirtelen szorulni kezdett a torkom.-Figyelj, Lizzie. Attól, mert nem leszek itt veled minden nap, ugyanúgy fogok rád gondolni. Nem lesz olyan nap, hogy ne beszélnénk, ezt megígérem. Nagyon, nagyon fogsz hiányozni, ezt te is tudod, de meg kell ígérned nekem, hogy jól fogod érezni magad, hiszen itt a családod, itt van Eleanor, és Perrie is, akiket bármikor felhívhatsz, és Marcus is, akivel még be kell fejeznetek egy ház berendezését. Megígéred nekem, hogy erős leszel?-kérdezte, hangja pedig bizakodó volt, kérlelő.
-Nem ígérhetek semmit, de megpróbálkozom vele.-feleltem amilyen magabiztosan csak tudtam, Niall pedig hálásan mosolyogva nézett rám, majd közelebb húzva magához nyomott egy gyengéd puszit az orrom hegyére.
-És még valami.-nézett újra a szemembe.-Ne higgy el semmit, amit rólam írnak, amíg nem beszéltünk, rendben?-kérdezte, én pedig újra bólintással jeleztem, hogy megértettem.-Szeretlek, Lizzie.
-Én is szeretlek.-válaszoltam halkan, szinte suttogva. Niall ajkai hirtelen csaptak le az enyémekre, hogy aztán édes, érzéki csókban forrjunk össze. Lassan, szenvedélyesen csókolt, kiélvezve a még megmaradt perceket. Megütötte a fülemet a kemény üvegnap csapódó kezek tompa puffanásai, és a rajongók felharsanó üdvrivalgásai, de nem érdekeltek túlzottan, ahogyan Niallt, és a többieket sem. Már túlestünk az autogramm osztásokon , és a fényképezkedésen, a fiúk most már a mieink. Bár nem akartunk jelenetet rendezni, úgy látszik, egy ilyen csókcsata látványa igencsak felcsigázza a kedélyeket, Niall pedig csak csókolt, ölelt, szorított magához, olyannyira, hogy teljesen elvesztem a pillanat mámorában. A romantikus pillanatot a hangosbemondó csúf, rekedt hangja szakította félbe, és a menedzser kiabálása, miszerint nemsoká ideje indulni. A szívem kétszeres ritmusra kapcsolt, kétségbeesetten kaptam még Niall ajkai után, aki ugyanolyan intenzitással csókolt vissza, a hajamba túrva, és a hátamat simogatva. Tudtuk, hogy szét kellene válnunk, mégis képtelenek voltunk rá.
Őrjítően hosszú másodpercek után aztán erőt vettem magamon, és bár fájdalmas volt, mégis elengedtem. Niall mosolyogva ölelt még magához utoljára, és egy csókot adott a fejem búbjára.
-Vigyázz magadra, szerelmem.-suttogta a fülembe.
-Te is.-mondtam felfelé pislogva. Mindketten tudtuk, hogy indulnia kell, hiszen még a többiektől is el kellett búcsúznia. Egy gyors pillantás után Niall levette a fejéről a full-capjét, és megvillantva hófehér fogsorát a fejemre húzta azt. Ez a gesztus engem is mosolygásra késztetett, mikor pedig Niall égnek álló hajára tévedt a tekintetem, a mosolyom még szélesebb lett.
-Te vagy az egyetlen lány, akin jobban áll a sapka, mint rajtam.-közölte, miután kritikusan végigmért, és elnevettem magam.-Meg ne ázz, amíg kiérsz.-pöckölte meg a full-capet, majd még utoljára megszorította a kezem, és mély levegőt véve egy lépést hátrált, majd még egyet. Végül már csak a kinyújtott kezünk kötött össze minket.
-Nem akarom elengedni.-tátogta, hiszen a hangját már elnyomta a megállás nélkül zuhogó eső zaja.
-Én sem akarlak elengedni.-feleltem, aztán oldalra nézve láttam, hogy a srácok már végeztek a búcsúzkodással, így hát nekem is ideje elengednem Őt. Nagy levegőt vettem, és lassan kicsúsztattam a kezemet az ő kezéből, majd összefontam magam előtt a karjaimat. Niall odalépett apához, és Melaniehez, én pedig sorra végigöleltem a srácokat. Mind jól megszorongattak, és megígértették velem, hogy vigyázni fogok magamra.
-Vigyázz magadra, Lizzie.-lépett elém a göndörke, majd szorosan magához ölelt.-Ne aggódj miatta, minden rendben lesz vele.-suttogta a fülembe.
-Vigyázz rá!-súgtam vissza, hangom szinte könyörgő volt.
-Vigyázok.-felelte, és tudtam, hogy hihetek neki.
-Jó utat.-mosolyogtam rá, miután elengedett.
-Köszönöm. Neked pedig jó családépítést.-vigyorgott rám, mire megcsóválva a fejem oldalba böktem. Harry volt az utolsó akitől búcsút vettem, így amikor ellépett előlem, hátat fordítva húzódtam be jobban a tető alá. Mielőtt azonban odaértem volna apáékhoz, egy kéz erősen megragadta a kezem, majd határozott mozdulattal fordított vissza, és pillanatokon belül ölelő karok közt találtam magam.
-Paul, biztos nem vihetem magammal?-kiabálta túl Niall az eső zaját, és a rajongók sikítozását, mire nevetnem kellett. Paul a gép felé sétált egy fekete esernyő alatt, mire visszafordult, és mérges arcot vágva mutatott rá Niallre.
-Te, ott! Irány fel a gépre, ne mondjam még egyszer!-korholta meg, mire Niall csalódottan nézett a szemembe.
-Én megpróbáltam-vont vállat, majd egy utolsó utáni csókot adva hátat fordított, és rohanni kezdett a gép felé...
Furcsa volt úgy hazatérni, hogy a ház kongott az ürességtől, sehol egy széthagyott zokni, vagy cipő, sírni csend van, sehonnan nem szól zene, vagy hallatszik beszélgetés. Szokatlan érzés volt így belépni a házba. Bár az illat, és a hely ugyanaz, a légkör teljesen más volt. Gyerekesen hangzik, de már hiányoztak, pedig még csak most mentek el.
Az eső úgy döntött, hogy megmakacsolja magát, és ahelyett, hogy csillapodna, fokozatosan csak erősödött.
-Mondtam, hogy vegyünk fel esőkabátot, vagy vigyünk esernyőt. Csupa víz a kabátom, te jó ég, pedig csak a kaputól jöttünk be idáig.-szörnyülködött apa, akinek valóban csavarni lehetett a vizet a ruhájából, na de nem csak neki. A bő, kötött pulcsi nedvességgel megszívva magát lógott rajtam, a nadrágom, és a cipőm is beázott, a hajam pedig csatakosan tapadt a fejemre.
-Basszus, teljesen elkenődött a szempillafestékem.-bosszankodott Melanie, az előszobai tükörben végigmérve magát.
-Hát, idővel majd hozzászoksz, és megtanulod, hogy ha sminket teszel fel, mindig legyen vízálló.-világosítottam fel a húgom, aki csak a szemét forgatta, majd bejelentette, hogy elmegy fürdeni. Apa nagyot sóhajtva nézett utána.
-De legalább már nem csapkodja az ajtókat.-mondta reménnyel teli hangon, mire hangos csapódás hallatszott a fürdő felől.-Inkább hagyjuk...-fújta ki a levegőt apa gondterhelten, majd a szobája felé vette az irányt, én pedig követtem.
-Szerintem most, hogy elment már Kristen is, és a fiúk is, nagyobb lesz rá az esély, hogy megjavul.-kezdtem, mire apa elkerekedett szemmel nézett rám, amolyan" ugye ezt te sem gondoltad komolyan" tekintettel.-Mármint, úgy értem, hogy így csak mi leszünk itt neki, és csak velünk tud majd beszélgetni, vagy ah bármi baja van, csak hozzánk tud fordulni. Jaj, apa, ne legyél már ilyen pesszimista!-tettem a vállára a kezem, mire beletörődően elmosolyodott.
-Legyen igazad, kislányom.-mondta, hangjából pedig érződött a fáradtság.
-Meddig dolgoztál tegnap, apa?
-Úgy hajnal kettőig.-felelte.-Lizzie, ne nézz így rám!-emelte maga elé a kezét védekezésképpen, miután megajándékoztam a gyilkos pillantásommal.-Tudod, hogy most nagyon fontos a munka, hiszen nagyon nagy erőfeszítésembe került, hogy megkapjam, és nem akarok úgy járni, mint otthon.
-Tudom, persze, hogy tudom.-bólogattam egyetértően, közben pedig az fürdőhöz értünk.-A ház hogy halad?-érdeklődtem.
-Kifejezetten jól.-válaszolt apa vidáman, én pedig megkönnyebbültem, hogy legalább ezzel rendben van minden.-Ez a Marcus nagyon érti a dolgát, mellesleg még jó fej is.
-Tudom, én is nagyon bírom.-vigyorogtam rá vissza, mire apa felvonta a fél szemöldökét, és gyanúsan kezdett el méregetni.-Apa, Marcus meleg.-közöltem vele a tényt, mielőtt még kombinálni kezdene.
-Ó...-kerekedett el apa szája, én pedig mosolyogva simítottam végig a karján.
-Én is elmegyek fürdeni.
-Rendben. Mit szólnál hozzá, ha utána megnéznénk a lakásterveket? Marcus átküldött egy rakás variációt, hogy böngésszünk közöttük.-ajánlotta apa.
-Örömmel.-mosolyogtam rá, majd egy gyors puszit adtam borostás arcára, és lenyomtam a kilincset.
A fürdőbe lépve a szokásosan kellemes látvány fogadott. Tekintetem a fogason lógó, kék köntösre tévedt, a szám pedig automatikusan mosolyra húzódott. Gyorsan kibújtam a hideg, vizes göncökből és beugrottam a zuhanykabinba. A forró vízcseppek hamar átmelegítették lehűlt testemet, a gőz pedig lassan kezdte beborítani a fürdőt. Hihetetlen boldogság öntött el, amikor a kis polcra nézve megláttam Niall tusfürdőjét, amit végül itthon hagyott. Vigyorogva nyúltam érte, majd végigdörzsöltem vele magamat. Hmm, hamisítatlan Niall-illata volt. Imádom.
Miután kiélveztem a zuhanyzás nyújtotta felfrissülés örömét, magamra öltöttem Niall köntösét, és törölközővel a fejemen átballagtam a saját szobánkba.
Ha kívülről látnám magam, biztosan azt mondanám, hogy ez a csaj nem tiszta agyilag. Miután lefürdöttem Niall tusfürdőjével, és Niall köntösébe bújva átbattyogtam a szobába, Niall egyik melegítőjébe és pólójába bújva mentem át apához. Lassan kezdek én is átmenni fangirl-be, sőt, ez már rosszabb annál.
Illedelmesen bekopogtam mielőtt benyitottam volna, aztán belépve apát az íróasztal előtt találtam, amint épp belemerült a laptopjába.
-Áh, milyen csinos vagy, kislányom.-nézett végig rajtam apa vigyorral az arcán.
-Ne ironizálj, itthon mindig így vagyok.-védtem meg saját magam, majd egy széket apa mellé gurítva helyet foglaltam. Pillanatokkal később nyitódott az ajtó, és megjelent Melanie is.
-Mit csináltok?-nyújtogatta a nyakát.
-A ház terveit nézzük. Jössz te is?-felelte apa, Melanie pedig töprengő arcot vágott, majd fújt egyet, és levetette magát az ágyra. és elővette a telefonját.
-Ha nem, hát nem.-vont vállat apa, aztán mindketten a monitorra tapadtunk, mihelyst betöltődtek a tervek.
Nem hazudok, Marcus tervei tényleg zseniálisak. Már csak a nappalit kell eldönteni, hogy milyen legyen, és kész az egész ház. Apával nekiláttunk hát, és végignyálaztuk a több, mint húsz tervet, hogy kiválasszuk a legeslegjobbat. Apa minden áron barnát akart, én pedig egyszerűen beleszerelmesedtem egy mentazöld-fehér színösszeállításúba.
-Apa, nem elég a barna hálószobád? A nappaliba sokkal jobban illik a zöld!
-De a barna sokkal harmonikusabb, mint a te mentazölded.
-Nekem akkor is a mentazöld tetszik jobban.-erősködtem, apa pedig szintén kiállt a saját véleménye mellett.
-Hadd nézzem meg őket.-szólalt fel Melanie mögöttünk, majd ő is egy székért nyúlt, mire apával megdöbbent arcot vágtunk, majd cinkosan egymásra mosolyogtunk, és beengedtük magunk mellé Laniet is, így immáron hárman néztük a terveket.
-Én erre a bordóra szavazok.-jelentette ki a húgom, és ezzel kezdetét vette a családi vita, miszerint kinek van a legjobb ízlése közülünk.
Idegőrlően hosszú percek, sok nevetés és vitatkozás után megszületett a döntés. Egy negyedik, krémszínű nappalit választottunk, amiben vannak barnás, és bordós árnyalatok is. Azt hiszem, most először fordult elő apáék ittléte óta, hogy úgy igazából együtt csináltunk valamit. Végül Melanie is beadta a derekát, és apa, "akkor legyen bugyirózsaszín minden" poénja után már ő is velünk nevetett. Elmondhatatlanul jó érzés volt újra egy kis időt a családommal tölteni, mert eddig nem vettem észre, de nagyon hiányzott már ez. Miután végeztünk a tervek átnézésével mindenki elvonult egy kicsit, apa enni ment, Melanie filmet nézni, és pedig aludni. Hirtelen olyan mérték fáradtság tört rám, hogy ott helyben el tudtam volna aludni, ha apa és Melanie nem tart szóval folyton.
A hálószobába lépve ismerős illat csapott meg. Csoszogva jutottam el az ágyig, majd rávetettem magam, és elnyúltam rajta, akár egy jóllakott házikedvenc. Eszembe jutott a tegnap estém Niallel, mire az arcomra enyhe pír szökött. Én itt fekszek magányosan, a közös ágyunkban, amíg ő az óceánt szeli át. Hát, ha más nem, legalább az emlékek, és az illatok megmaradnak nekem, amíg vissza nem ér. Majd beosztom valahogy őket.
Éreztem, hogy a szemhéjam egyre nehezedik el, és már komoly erőfeszítést igényelt a szemeim nyitva tartása. Épp ezért nem erőlködtem, csak hagytam, hogy magába szippantson az álomvilág...
Egy mogorva, visító hang fészkelte be magát az álmomba, és egyre hangosabban, és hangosabban szólt. Nyöszörögve nyitottam ki a szemem, világomat sem tudva, de a visító hang csak nem akart alábbhagyni. Kicsit megráztam a fejem, aztán mikor kezdett kitisztulni a kép, akkor jöttem rá, hogy a mobilom csörög az ágy másik végében. Kómás fejjel másztam el érte, majd kaptam fel.
-Haló.-szóltam bele rekedtes, "ép most keltem fel" hangon.
-Szia Lizzie, zavarok?-csacsogott drága barátnőm a vonal másik végén. A hajamba túrva pillantottam fel a faliórára, ami délután kettőt mutatott. Ki az az őrült, aki ilyenkor alszik? Természetesen én.
-Nem, nem zavarsz, csak épp aludtam.-ásítottam bele a telefonba.
-Juj, felkeltettelek?-váltott át kétségbeesett hangra Rickie.
-Ahan, de semmi baj, nem lényeg.-legyintettem, majd feltápászkodtam az ágyról, és az ablakhoz sétáltam. Még mindig szakadt az eső. Sosem akar elállni?
-Van kedved skype-olni?-kérdezte Rickie, mire a laptopom felé fordultam, ami ott árválkodott az íróasztalon, és már legalább egy hete nem volt bekapcsolva.
-Hát, ha még elindul a laptopom, akkor igen.-válaszoltam, Rickie pedig hangosan felnevetett a vonal másik végén.
-Gyerünk, szelídítsd meg azt a vad masinát! Fent várlak.-köszönt el, majd letette a telefont. Kezembe vettem a laptopot, majd lehuppantam vele az ágyra, és beindítottam. Perceken belül betöltődött, és igaz, eddig pokolian álmos voltam, de a hátteret látva azonnal felébredtem. A kaliforniai kiruccanásunkon készült, közös kép ütötte ki a szemem, amint a homokban fekszünk kéz a kézben, és mindketten alszunk. Életünk képe lett, szerintem, bár Niall nem szereti, mert úgy gondolja, hogy én gyönyörű vagyok rajta, neki viszont olyan a feje, mint akit bakanccsal orrba rúgtak. Én mondtam neki, hogy csak a fény süt rá furcsán, de nagyon makacs egy ember.
Még zinte fel sem kapcsolódtam, már felugrott a kis ablak, miszerint Rickie Field hívást kezdeményezett.
-Te aztán jó gyors vagy.-vettem felnevetve.
-Szia Lizieee!-integetett barátnőm a kamerába, majd egészen közel hajolt, és küldött egy virtuális puszit.-Jézusom, de táskás a szemem! Ezek már nem is táskák, bőröndök!-ájuldozott, miközben teljes képernyőn virított a feje. Röhögve néztem barátnőmet, ahogyan tátott szájjal nyomkodja a szeme alatti bőrt. Egészen kecsesen festett. Istenem, de hiányzik az a normálatlan feje!
-Na és, mesélj, mizu? Elmentek az aranytorkú madárfiókák?-érdeklődött az ő szokásos módján.
-Igen, el.
-És volt nyakba borulás, meg vad, szenvedélyes csókcsata az esőben, meg minden?
-Idióta.-ráztam meg a fejem röhögve.-Csókolózás volt az esőben, csak tető alatt.-emlékeztem vissza, beharapva az ajkaimat.
-Á, az úgy nem buli.-legyintett Rickie elhajolva a kamera elől.-Viccelek amúgy, tényleg édesek lehettetek.-nézett bele egyenesen a képernyőn keresztül a szemeimbe.-Már hiányzik, igaz?-kérdezte együtt érző, kedves hangnemre átváltva.
-Igen, kicsit...vagyis. Aj, tudod, hogy van ez.-vakartam meg a fejemet.
-Igen, sajnos tudom...-harapta be az ajkát Rickie, majd hátrébb dőlve megdörzsölte a karját. Egy pillanatig hezitáltam, hogy rákérdezzek-e, de aztán mégis úgy döntöttem, hogy teszek egy próbát.
-Elmondod, mi van most közted és Liam között?-puhatolóztam óvatosan, lassan beszélve.
-Bárcsak tudnám.-fakadt ki Rickie, majd úgy ahogy volt, eldőlt az ágyán. Hirtelen nem tudtam, hogy mit csináljak, vagy mit mondjak, hiszen ez annyira új volt, meglepetésként ért, ahogyan Rickie viselkedett. Ő mindig tudta, mit kell csinálni, mindig tudott tanácsot adni, most meg itt fetreng, és nem tud semmit. Liam Payne, mit tettél te az én barátnőmmel?
-Rickie, ha nem akarod, nem kell beszélned róla, csak eléggé frusztráló így látni téged.-kezdtem bele, különösen figyelve arra, hogy semmi bántót ne mondjak.
-Beszélnék én, de gőzöm nincs semmiről...ismersz már, és tudod, hogy én mindig meg tudok mindent oldani, de ez az ember most rajtam is kifogott.
-Mert? Mit mondott legutóbb?-erősködtem tovább.
-Miután eljöttünk a buliból még órákig sétálgattunk az utcákon...kéz a kézben.-szegte le a fejét, majd az ujjaival kezdett el játszani.-Aztán, mikor meguntuk a sétálás, visszamentünk hozzánk, és...együtt aludtunk.-vallotta be Rickie, miközben az ajkát rágcsálta.-De ne gondolj semmi olyanra, mert nem történt meg. Csak egész este olyan aranyos volt, puszilgatott, és úgy aludtunk el, hogy hátulról átölelt, és magához húzott...jaj, Lizzie, szerinted ez mit jelent? Érez még irántam valamit?-kérdezte tőlem kétségbeesetten, megerősítést várva.
-Fogalmam sincs, Rickie...-ráztam a fejem.-Bár szerintem, ha ezeket megteszi, akkor biztosan nem vagy neki közömbös. Te mit szeretnél?
-Én?-horkantott fel.-Én őt szeretném...de kétlem, hogy lesz ebből bármi is.-sóhajtott lemondóan, én meg ilyenkor kezdem el átkozni a technikát, mert legszívesebben magamhoz öleltem volna Rickiet, hogy egy kis lelket öntsek belé, de ez a képernyőn keresztül lehetetlen.
-Tarts ki, Rickie, előbb utóbb úgyis történni fog valami. Hagyj neki egy kis időt, és ki tudja, lehet, hogyha hazatér a turnéról más szemmel fogja látni a kapcsolatotokat.
-Megeshet. De nem valószínű.-biggyesztette le barátnőm a száját, majd egy hatalmas, keserves sóhaj után magabiztosan a kamerába nézett.-Mindegy, ne is firtassuk ezt tovább, nem akarom elrontani mindkettőnk napját.-mondta, majd hirtelen egy orbitális nagy égzengés rázta meg a házat, még a szobaablakunk is beleremegett.-Jézusom, ennyire esik nálatok?-ámuldozott Rickie.
-Már reggel óta, megállás nélkül...eléggé lehangoló.
-Na, akkor mondok én neked valamit, amitől garantáltan összepisiled magad!-lelkesedett fel, én pedig ezzel egyetemben elkezdtem félni.
-Mondd, ne kímélj.-adtam meg magam.
-Sztár lettél, kisanyám! Tele van veled a Twitter, a Tumblr, sőt, még az Instámon is találtam rólad, vagyis, rólatok képeket.-közölte ünnepélyesen, én meg a fejemet fogtam.
-Rickie, ne túlozz. Azért, mert van fent rólam pár kép a neten, még nem jelenti azt, hogy sztár vagyok.-próbáltam meg visszarángatni barátnőmet a földre, nem sok sikerrel.
-Lizzie, ez nem csak pár kép, ez rengeteg, szerkesztett kép! Mindenhol csókolózós, kézen fogva sétálós, vásárlós, koktélruhás, és ó, szarrá ázós kép. Jesszusom, Liz, mikor áztál így el?-csapkodta Rickie a térdét a monitor előtt, bennem meg felszaladt a pumpa.
-Küldd át a képeket, most!-parancsoltam rá.
-Igenis, főnök!-tisztelgett, majd pillanatokon belül az üzenetek megteltek linkekkel. félve nyitogattam meg őket, és egyre jobban rádöbbentem, hogy Rickienek igaza volt azzal kapcsolatban, hogy mindenféle képek vannak rólam a neten, és nem is kevés. Képek, amint Niallel az utcán sétálunk, amikor a kocsiban ülünk, vagy épp az étteremben. Egy fotó, ami a jótékonysági esten készült, és egy, amin a tornacipő-koktélruha összeállítás van rajtam. A tekintetem hirtelen megakadt az egyik fotón. A kislány kaliforniából, aki kérte, hogy én is legyen rajta a közös képén Niallel.
-Te jó Isten..-dünnyögtem lesokkoltan.
-Én megmondtam.-vont vállat Rickie.-Amúgy azt tudtad, hogy fény derül a táncos múltadra is? Arról is vannak ám képek, mindjárt küldök párat.-mondta, majd a háttérből kiabálás hallatszott, de nem értettem tisztán, hogy mit mondott.-Őő, Lizzie, most mennem kell, anya leküldött a boltba. Majd beszélünk még, jó legyél, puszillak!-integetett a kamerába, majd megszakította a beszélgetést.
Tovább folytattam a képek nézegetését, és végső unalmamban felmentem Twitterre, meg Tumblr-re. Hú, de rég nem jártam már erre. Twitteren a követőim száma megugrott egy pár ezerrel, és kaptam egy halom tweet-et is, amiben nem vagyok biztos, hogy érdemes-e megnéznem.
Egy gyors pillantást vetettem a fiúk profiljára, de sehol semmi. Hogy is lenne, hiszen még a repülőn vannak. Na mindegy. Inkább felnéztem Tumblr-re
Nem csalódtam. Nem kellett egy perc sem, hogy szembemosolyogjak magammal a képernyőn keresztül. Kíváncsiságból rákerestem a nevemre. Mennyi kép, és ráadásul ennek a felére nem is emlékszem. Ez félelmetes.
Épp rebloggoltam egy képet, amikor a skype ablakom villogni kezdett. Először azt hittem, hogy Rickie jött vissza, de amint megnyitottam, rájöttem, hogy tévedtem. Először azt hittem, hogy csak a képzeletem űz furfangos játékot velem, de a folyamatosan jövő üzenetek rádöbbentettek, hogy nem. Rickie helyett valóban a Dave név villogott a képernyőn.
Dave:"Szia, Lizzie! Rég beszéltünk. Tudom, nem úgy váltunk el, ahogy az illő lett volna, de nagyon remélem, hogy már nem haragszol rám. Én már teljesen lenyugodtam, és megbékéltem veletek, és eszem ágában sincs keresztbe tenni nektek. Nem volt szép tőlem, hogy anno megpróbáltam közétek állni, igaz, még akkor az én barátnőm voltál, de mindegy, nem akarom felhánytorgatni a múltat. Megtörtént, és már nem tudok mit csinálni. Szóval, szeretnék tiszta vizet önteni a pohárba, ha neked sincs ellenedre. Meg tudsz nekem bocsátani?" Csak ámultam és bámultam, tátott szájjal. Ez valóban David lenne? Miért olyan fontos neki, hogy béküljünk ki? És miért most? Eddig nem jutott eszébe? Ez most hirtelen jött, de mit csináljak vele? Nem akarok bunkó lenni, ha már vette a bátorságot, és rám mert írni.
Lizzie:"Szia, Dave! Igen, valóban rég beszéltünk. Abban is igazad van, hogy szebben is végződhetett volna a kapcsolatunk, de már nem számít, elmúlt. Ismersz már annyira, hogy tudd, nem szeretek haragot tartani. Igaz, nem volt szép, amit akkor csináltál, de én is viselkedhettem volna érettebben. Nem hibáztatlak. Megtörtént, és nem tudjuk visszacsinálni. Amennyiben tényleg így gondolod, ahogy leírtad, akkor én benne vagyok. Nem haragszok rád."
Dave:" Ez az! :D Tudtam én, hogy rendes lány vagy te, és még kedves is, a többit meg ne is soroljam."
Lizzie:"Mindaddig kedves leszek hozzád, míg nem kezdesz el így smúzolni. Nem szeretem."
Dave:"Ó, bocsi. Akkor mesélj, hogy vagy? Rengeteg képet láttam rólad mostanában, sokat változtál. Persze, jó értelemben.:)"
Lizzie:"Köszönöm, jól vagyok. Hát, ezt teszi az emberrel a környezetváltozás.:)"
Dave: "Jól megy még a tánc?"
Lizzie: "Nem, már sajnos nem táncolok."
Dave: "HOGY MONDTAD? Ugye, csak viccelsz?"
Lizzie: "Nem, nem viccelek, tényleg nem táncolok már."
Dave: "És miért nem?"
Lizzie: "Nincs rá lehetőségem."
Dave:"Londonban laksz, és nincs rá lehetőséged. Találj ki valami jobb kifogást, Lizzie. :)"
Ez meglepetésként ért. Valóban, miért is nem táncolok már? Megráztam a fejem, kiürítve belőle a rossz gondolatokat, majd visszaírtam Davidnek.
Lizzie:"Ez bonyolult..."
Dave:" Jó, rendben, én elhiszem neked. De azt tudd, hogy kevés olyan embert ismerek, aki olyan jól mozog, mint te. Szerintem vétek abbahagyni, főleg most."
Lizzie:"Miért, mi van most?"
Dave:"Hát, az, hogy most már pénzt is tudnál keresni vele. Nemsoká 19 leszel, és gondolom, nem akarsz örökké apád nyakán élni."
Lizzie:"Nem élek apám nyakán!"
Dave:"Bocsánat, nem sértésnek szántam."
Lizzie:"Nem érdekes."
Dave:"Szóval, ha elfogadsz egy jó tanácsot, szerintem ne hagyd abba a táncot, mert ritka tehetség van benned, és ha elég ügyesen intézed a dolgodat, pluszba még a szerencse is melléd áll, nagy sikereid lehetnének. De ez csak az én véleményem."
Hátamat a falnak döntve meredtem David soraira, és elkezdtem gondolkozni. Tulajdonképpen igaza van. Miért hagynék fel a tánccal, mikor ez az egyetlen, amit imádok csinálni, és amihez van is valamennyi tehetségem? London nagy város, teli lehetőségekkel.
Lizzie:"De mi van, ha nem sikerül?"-írtam le az egyetlen, és egyben legnagyobb félelmemet.
Dave:"Akkor újra megpróbálod. Mert képes vagy rá, ha nagyon akarod."-válaszolt, nekem pedig óvatos mosolyra húzódott a szám, és a fejemben megszületett egy ötlet.
Lizzie:"David, nekem most mennem kell. Örülök, hogy beszéltünk."
Dave:"Én örülök, hogy megbocsátottál nekem."
Lizzie:":) Szia!"
Dave:"Szia!"
Lizzie:"David!"
Dave:"Igen?"
Lizzie:"Köszönöm.:)"
Dave:"Igazán nincs mit.:)"-köszönt el, én pedig kijelentkeztem, majd kikacsoltam a laptopot.
Felugorva az ágyról az ajtó felé indultam, mikor nagyot dörrent az ég. A fenébe, még mindig esik. Hmm, egy kis eső nem fog megállítani. A szekrényemhez léptem, majd kirángattam belőle a bakancsomat, és egy méretes, sárga esőkabátot, amit még a kirándulásra vettünk. Felkaptam a telefonomat az ágyról, és tárcsázni kezdtem, miközben felöltöttem az eső elleni hacukámat, és lefutottam a lépcsőn. Apa a konyhában ült, és érdeklődve nézett rám.
-Hova-hova kislányom ebben a szakadó esőben?
-Az egyik barátomhoz. Ne aggódj, nemsoká jövök.-nyugtattam meg apát, majd kiviharoztam a bejárati ajtón. Közben a telefon folyamatosan tárcsázott, és az ötödik csörgés után végre beleszólt egy hang.
-Haló.
-Szia, itt Lizzie!
-Á, Lizzie. Mondd, miben segíthetek?-kérdezte kedvesen.
-Tudunk találkozni, úgy húsz percen belül? Az irodádban vagy?
-Igen, miért?
-Nem baj, ha odamegyek most?
-Ilyen esőben? Hol vagy most? Érted megyek.-jelentette ki.
-Nem kell, busszal nemsoká ott vagyok.-ellenkeztem, miközben becsuktam magam mögött a kaput, és elbújtam a kapucnim alatt.
-Rendben, akkor várlak. Szia!
-Szia!-tettem le mosolyogva a telefont, és futni kezdtem a tócsákkal borított, vizes aszfalton.
Megteltem pozitív energiával, ami szégyen, nem szégyen Davidnek volt köszönhető, a volt barátomnak, akivel olyan csúnyán végződött a viszonyom. Ez a pár perces beszélgetés ráébresztett valamire, ami eddig elkerülte a figyelmem, pedig ott volt az orrom előtt. Széles mosollyal az arcomon rohantam át a tócsákon, már nyakig vizes voltam, de nem érdekelt, mert úgy éreztem, hogy végre megmozdult valami. A célom kitűzésre került, és most érzek magamban annyi erőt, hogy sikerüljön megvalósítani, amit akarok...