(II./37.) Szükségem volt Rá...

Sziasztok Drágáim!
Most nem olyan hamar, de megjöttem az új résszel. Először is, hatalmas örömmel, és büszkeséggel jelentem ki, hogy túlléptük a 90 ezer látogatót!!!!!! Úúúristen..fogalmam sincs, hogyan köszönhetném meg ezt Nektek! Annyira, de annyira jó érzéssel tölt el, hogy ezt leírni nem tudom...:)
Ti vagytok  a legjobb olvasók, imádlak titeket! Nélkületek sehol sem lennék! Nagyon-nagyon szépen köszönöm a sok biztatást!♥♥
A héten még gazdagabb lettem pár új olvasóval, ami szintén boldoggá tett! Nem tudok mást mondani, minthogy KÖSZÖNÖM♥
A részről annyit, hogy nem tudom, ki mit várt, de ilyen lett...:)
Lehet, hogy nincs benne túl sok izgalom, de azt a következő részekre tartogatom...:)
Remélem tetszeni fog, jó olvasást!
Puszillak titeket: Dóri :*

*Niall szemszöge*
 -Niall, jössz már?-hallottam meg a hátam mögül Louis sürgető hangját, mire hirtelen odakaptam a fejem.-Esküszöm haver, te csak testben vagy itt. Szedd össze magad, mert ez így nem lesz jó.-haladt el mellettem, miközben barátian háta veregetett.
-Persze, megyek.-bólogattam, és felküzdöttem magam ülő helyzetből.
Ez így nem jó, nagyon nem jó. Miért engedtem el Lizziet szó nélkül? Amikor este engedte, hogy megöleljem, az maga volt a mennyország. Tudtam, hogy nem haragszik, akármilyen bunkó is voltam vele. Szépen megterveztem mindent, hogy majd beszélek vele, és valamiért nem bírtam megszólalni. Egyszerűen csak nem tudtam belekezdeni, és amikor lett volna még egy utolsó esélyem, megláttam a háta mögött azt a bájgúnárt, és elszállt az összes életkedvem. Ez nem Lizzie hibája, csakis az enyém. Nem érdemelte meg azt, ahogy beszéltem vele...Istenem, mekkora egy állat vagyok! Halvány gőzöm sincs, hogyan magyarázzam ezt meg neki, arról meg főleg, hogyan békíthetném meg, vagy, hogy ez után a reggeli akció után megbocsát-e. Nem tehetek róla, de amikor meglátom azt a szépen fésült gyereket a közelében, felmegy bennem a puma. Olyan tenyérbemászó vigyora van, na meg az arca...ütni való egy figura. Legszívesebben bemosnék neki egyet, mert irritál, ahogyan ránéz Lizziere, ahogyan úgy viselkedik vele, mintha már régi jó barátok lennének. Lizzie hiába mondja, hogy nem hajt rá, szerintem meg egyértelmű, hogy a barátnőmre fáj a foga. Na de azt már nem! Meg fogom vele értetni, hogy Lizzie hozzám tartozik, ha kell, erőszakot is alkalmazok, az meg a legkevésbé sem érdekel, hogy ennek a Marcusnak a karja kétszer akkora, mint az én combom, és valószínű, hogy egy enyhe suhintással a földön találnám magam. Lizzie az enyém, és ha kell, egy ilyen izomagyúval is megküzdök érte!
-Nagyon elvetemült a tekinteted.-zökkentett ki egy hang az elmélkedésemből, felnézve pedig Harry vigyorgó arcát láttam meg magam előtt. Ekkor vettem észre, hogy még mindig csak állok egy helyben, a falnak dőlve, pedig Louis nemrég szólt, hogy ideje indulni.
-Csak gondolkoztam.-ráztam meg a fejem, és már léptem volna előre, amikor Harry erősen megragadta a vállam, és visszatolt, vele szembe, és kíváncsian szuggerálni kezdett.
-Az fejed vörösségéből ítélve nem azon törhetted a fejed, hogyan ülsz le teázni a lakberendezővel, igazam van?-vonta fel fél szemöldökét, én meg bólintottam.
-Olyan szívesen állba vágnám.-jelentettem ki egyszerűen, mire Harry megrázta a fejét.
-Niall, mi lelt téged? Rád nem igazán volt jellemző az agresszió.
-Ez a helyzet ezt hozza ki belőlem.-vontam vállat.
-Nem kéne, hogy ezt hozza ki.-csóválta meg a fejét Harry rosszallóan.-Tegnap nagyon megbántottad Lizziet.
-Tudom.-sütöttem le a fejem.-De az a nyálas képű annyira felidegesített! Mit képzel az magáról? Nem fogja megszerezni Lizziet, akárhogy is próbálkozik!-fröcsögtem dühösen.
-Jézusom, ez kezd nagyon eldurvulni. Niall, úgy beszélsz, mint egy tízéves kisgyerek! Szerinted, ha Marcus próbálkozna Lizzienél, Lizzie egy percnél is tovább dolgozna még vele?-kérdezte Harry.
-Nem.-feleltem egykedvűen.-De akkor is idegesít!
-Niall, lassan kezded átlépni a brutális féltékenység határát, mert a normális féltékenységét már mérföldekkel elhagytad.
-Nem vagyok féltékeny!
-Na ne röhögtess. Ezt még te sem gondolod komolyan!-húzta gúnyos vigyorra a száját, hiszen igaza volt. Elviselhetetlenül féltékeny voltam Marcusra. Gondterhelten sóhajtva rogytam vissza a fotelba, és temettem az arcom a tenyerembe. Harry óvatosan ráült a mellettem levő fotel karfájára, és kezét a vállamra tette.
-Tudod, olyan szar érzés, hogy látom őket nevetni.-kezdtem bele, és éreztem, hogy a rám nehezedő mázsás súlyok kezdenek enyhülni.-Lizzie akkor nevet így, amikor tényleg nagyon boldog. És eddig csak miattam nevetett így, csak én tudtam ilyen örömet okozni neki. Dühít, hogy rajtam kívül másnak is sikerült! Az utóbbi két napban feszültség volt köztünk, én nem tudtam megmosolyogtatni, erre jött Marcus, és Lizzie rosszkedve azonnal elmúlt. Én csak fájdalmat okoztam neki, ellenben azzal a sráccal, aki felvidította, és helyrehozta azt, amit én elcsesztem. A fenébe is, nem akarom, hogy átvegye a helyemet!-csattantam fel, Harry pedig nyugtatóan nézett rám.
-Szó nincs róla, hogy Marcus átvenné a helyedet, Niall.-cáfolta meg az előbbi monológomat, majd nagyot sóhajtott.-Fogalmam sincs, hányszor kell még a fejetekbe vernem, hogy mennyire szeretitek egymást, de ha kell százszor is megteszem, csakhogy végre megértsétek.-mondta határozottan.-Nem okoztál fájdalmat Lizzienek, egészen tegnap estéig. Akkor nagyon megbántottad.
-Tudom.-feleltem, aztán mindketten felütöttük a fejünket egy kintről jövő ordításra, ami Louistól származott, ahogy nem épp kulturált formában megkért minket, hogy haladjunk.
-Na jó, tudod mit?-fordult vissza felém Harry.-Mivel most úgyis kajálni készültünk, közben majd megbeszéljük, hogyan tehetnéd jóvá a baklövésedet.
-Kajálni megyünk?-vontam fel a szemöldököm.
-Igen. Miért, mit hittél?
-Azt hittem hangpróbára.
-Ott tegnap voltunk.-felelte Harry leesett állal.-Te tényleg nagyon ki vagy ütve, tesó. Na, gyere, mert ha Louis betartja az előbbi ígéretét, miszerint a kis énünknél fogva rángat minket ki, az nem lesz épp előnyös, több szempontból sem.-húzta el a száját, mire felröhögtem, és erőt véve magamon felálltam, majd a kijárat felé vettük az irányt...

*Lizzie szemszöge*
Letaglózott, amikor Marcus elmondta nekem ezt a féltve őrzött titkát. Álmomban sem gondoltam volna, hogy pont ő, de így visszagondolva, már minden világos. Azok az elejtett szavak, gesztusok mind utaltak rá, de én nem vettem észre, mert túlságosan lefoglalt, hogy arra figyeljek, amit mond. Őszintén szólva, nem bánom, hogy Marcus meleg. Elfogadom, teljes mértékben, és nem fogom e miatt megszakítani vele a kapcsolatot. Láttam rajta, hogy amikor megmondtam neki a véleményem, mintha egy mázsás kő esett volna le a szívéről, teljesen megkönnyebbült. Valószínű, hogy nem erre a reakcióra számított, és az igazat megvallva, én is meglepődtem saját magamon, hogy ilyen könnyen veszem ezt. Egy újabb tulajdonságom került felszínre. Szóval, mindent egybevéve, minden maradt a normális kerékvágásban, kivéve, hogy egy valakinek még tudnia kell az igazat, és amit művelni fog, az korántsem lesz normális, szerintem.
Remekül haladtunk a házzal, kész a nappali, és a konyha is, már csak meg kell mutatni apának, és ha rábólint, akkor kezdünk is hozzá a berendezéshez. Ha úgy vesszük, még kapóra is jött ez a turné, mert ha itt lesznek apáék, nem csak több időt töltök majd velük, hanem ők is jelen lesznek a berendezésnél, és segíteni fognak, magyarán nem nekem kell mindent megcsinálni. Holnap ilyenkor már itt lesznek, és végre magamhoz ölelhetem őket. Szinte el sem hiszem. Olyan jó lesz már látni őket, annyira hiányoztak, még a lökött húgom is. Lassan úgy néz ki, hogy tényleg minden helyreáll...
A telefonomért léptem, feloldottam, és megnéztem, jött e hívásom, majd amikor láttam, hogy nincs egyetlen nem fogadottam sem, nyűgösen hajítottam le a mobilt az ágyra. Ezt a manővert ma délutánt úgy ötvenedjére ismételtem el. Várom, hátha felhív, de semmi, az ég világon semmi. Lassan nyolc óra, és még egész nap nem adott életjelet magáról. Igaz, én kergettem el reggel, de azt hittem, nem bír majd magával, és hív, de nem így történt. Ahogy teltek az órák a haragom egyre inkább ment át bánatba, onnan pedig szép lassan változott át kétségbeesett reménnyé. Ez az igazság. Akárhogy is beszélt velem, akármilyen tahó módon viselkedett, kétségbeesetten vágytam rá, hogy halljam a hangját, legalább egy percre is. Egész nap ki sem dugtam az orrom a házból, már kezdtem teljesen magamba roskadni, amikor is eszembe jutott, hogy egy "jó" hírt még közölnöm kell Niallel. Nos, a "jó" hír, tulajdonképpen csak Niallnek jó hír, számomra inkább problémamegoldó tény, ami gyengíteni fog a köztünk kialakult patthelyzeten. Hirtelen mosoly kúszott az arcomra, ahogy arra gondoltam, Niall mit fog szólni, ha megtudja. Örülni fog neki, esetleg elszégyelli magát, vagy mind a kettő egyszerre? Nagyon remélem, hogy legrosszabb esetben pár óra, és kiderül.
Egy vastag pulcsit magamra húzva léptem ki a teraszra, ahol nekem háttal épp Rickie és Zayn ült.
-Csatlakozhatok?-kérdeztem, és a félhomályban próbáltam megtalálni a tekintetüket, melyek egyszerre fordultak felém.
-Persze, gyere drága.-paskolta meg Rickie a mellette levő fotelt, mire megkerülve őket lehuppantam a puha párnára. Átöleltem magam, mert egy kicsit fáztam, ahogyan  hűvös, esti szél megérintette a bőrömet. Talán nem a legjobb ötlet volt rövidnadrágban és pulcsiban kijönni, de nem érdekelt. A gondolataim sokkal inkább a körül keringtek, hogy Niall hol a fészkes fenében van már, mert rajta, és Harryn kívül már mindenki hazajött, sőt, Louis már el is ment. Körbenéztem a kertben, felnéztem az égre, majd egy gondterhelt sóhajjal Rickie felé fordultam, és a meglepettségtől, vagyis inkább a sokktól majdnem lefordultam a székről.
-Rickie, te mit csinálsz?-kérdeztem vádlón, szikrázó szemekkel az ujjai között csüngő, parázsló végű rettenetre nézve.
-Nyugi, csak egy kicsit lazítani akartam, nem fogok rászokni.-nyugtatott meg egyből, mire mély levegőt vettem, és a szemébe nézve bólintottam, majd a pillantásomat Zaynre futtattam, aki lehorgasztva a fejét nyomta el az ő csikkjét a hamutálban.
-Ne gyilkolj meg a szemeddel, jó? Kezdek félni.-motyogta halkan, mire bólintottam.
-Jól is teszed.
-Nyugi, egy száltól még nem lesz belőle láncdohányos.-próbált meg ő is nyugtatni, és éreztem, hogy lassan kezdem eltúlozni a dolgot, de nem tudtam mit csinálni ellene. A balhés korszakom óta gyűlölöm a cigit, és a gyomrom is felfordul tőle. Tudom, milyen az, ha rászokik az ember, és azt is tudom, milyen kínszenvedés leszokni róla. Épp ezért az a megoldás, hogy nem szabad rászokni.
-Rendben.-fújtam ki a levegőt.-Ne haragudjatok.-ráztam meg a fejem szégyenkezve.
-Semmi baj, megértelek.-tette a vállamra a kezét Zayn, majd egy bátorító mosolyt küldve felém bement a házba, hogy egyedül hagyjon minket Rickievel. Mélyeket lélegezve vártam meg, míg Rickie és elszívja, és végre beszélhessünk.
-Minden oké?-kérdezte, miközben engem szuggerált.
-Fogjuk rá.
-Hiányzik, ugye?-trafált bele.-Már nem haragszol rá, igaz?
-Igaz...-hunytam le a szemem.-De felidegesít, hogy egész nap keresett. Talán ő még mindig haragszik rám, és ezért nem hívott. És bánt, hogy nem tudom, miért nincs még itthon.-soroltam a kételyeimet.
-Túlaggódod a dolgokat. Biztos csak akadt valami elintéznivalója, és azért nincs még itthon, szerintem nemsoká itt lesz.-mosolygott rám.
-Remélem igazad van.-sóhajtottam megadóan.
-Apudék holnap jönnek, igaz?-terelte át a szót másra.
-Igen.-mondtam, és én is önkénytelenül elmosolyodtam.-Az még egy külön menet lesz.
-Miért?-vonta fel a szemöldökét.
-Niall és apa még nem találkoztak.-közöltem vele, mire elhúzta a száját, de láttam rajta, hogy közben vigyorog.
-Akkor szólok a srácoknak, hogy takarítsanak el a házból minden kést, valamint szúró, és vágó eszközt. Bár, ki tudja, szerintem apud felszerelkezik, és alapból vasvillával az oldalán fog majd érkezni.-játszadozott el a gondolattal, ami engem is megnevettetett.
-Idióta, apa nem ilyen agresszív.-ráztam a fejem.
-Tudom, tudom.-emelte fel a kezét védekezően.-De azért poén lenne, ha így jönne.-röhögte el magát, aztán mindketten a kapu felé kaptuk a tekintetünket. Tisztán hallottuk, hogy egy kocsi fékez le a ház előtt, és nyitódik a kapu. A ház sarkánál egyszer csak egy hatalmas paca jelent meg, óriási fejjel, és kezekkel, és vékony lábakon közeledett felénk. Hunyorogva hajoltam előre, ahogyan Rickie is, és egyszerre ugrott a torkomba a szívem, és szorult görcsbe a gyomrom. Egy gigantikus méretű, barna plüssmaci jött felénk. Bent rekedt levegővel fordultam Rickie felé, aki sejtelmes mosollyal az arcán állt fel a székéből, majd rám mosolyogva beslisszolt a házba. Meredten, a torkomban lüktető szívvel vártam, hogy a maci elérje a lépcső alját, a szék karfájába kapaszkodtam, úgy szorítottam, hogy az ujjaim már teljesen elfehéredtek, és közben csak egyenesen néztem magam elé. Ahogy nőtt az ereimben a nyomás, úgy kúszott egy halvány mosoly az arcomra, és hirtelen, mintha villám csapott volna belém, felálltam a székből, a lépcső felé indultam, és óvatos léptekkel haladtam Felé, noha a méretes plüss teljesen kitakarta az arcát, száz százalékig biztos voltam benne, hogy Ő az. A sejtésem akkor igazolódott be végleg, amikor elfordította a maci fejét, és hirtelen szembe találtam magam Vele. Mélykék, szikrázó pillantása azonnal, keresés nélkül rátalált az enyémre. Bár este volt, és hűvös, szemeinek ragyogása tűzként perzselt meg. Egy pillanatra sem szakítottuk meg a szemkontaktust, egészen úgy lépkedtem le az utolsó lépcsőfokig, és ott megálltam vele szemben. Pontosan egy magasságban volt a szemünk, csak egy méter lehetett köztünk. Nem tudtam, mikor fog megszólalni, és már épp készültem, hogy most már én kezdek bele először, a szavak nem jöttek a számra. Most nem azért, mert mérges voltam rá, egyszerűen csak annyira megbabonázott pusztán a nézésével, hogy a torkomon akadtak a szavak.
-Lizzie...-szólított meg mély, rekedtes hangon, majd az egyik hóna alá vágta a macit, ami kétszer akkora volt, mint ő. Halványan elmosolyodtam, és vettem egy levegőt, amikor folytatta.-Tudom, hogy elszúrtam. Tudom, hogy hatalmas hülyeség volt, amit csináltam, és hogy egy seggfej voltam, és azt is tudom, hogy megbántottalak. Tudom, hogy most egy egyszerű sajnálom nem lenne elég, de nem tudok mást mondani, minthogy sajnálom, és bocsáss meg nekem.-mondta bűnbánó hangon, végig a szemembe nézve.-Én nem akartalak megbántani, se szóval, se cselekededettel, de mégis sikerült. Én...én csak rohadtul féltékeny lettem.-hajtotta le a fejét hirtelen.-Ahogy azzal a pasassal nevetgéltetek, én...engem elborított a sötét köd, és csak arra tudtam gondolni, hogy...hozzád ért...és valami olyat adott neked, amit én nem tudtam megadni....-suttogta elhaló hangon, majd hirtelen felkapta a fejét.-Lizzie, én nagyon sajnálom, és ígérem, soha többet nem fog előfordulni!-nézett újból a szemembe, tekintete pedig reménytől, és kétségbeeséstől csillogott.-Én elfogadom, hogy jóban vagytok a lakberendezővel, és ígérem, nem csinálok többet jelenetet...és, az igazság az, hogy már reggel szerettem volna bocsánatot kérni, de nem volt elég erőm belekezdeni, és amikor megláttam mögötted azt a pasit...-csóválta meg a fejét, ezzel visszanyerve az önuralmát.-...sajnálom.-horgasztotta le a fejét, majd hosszú csend következett. Kíváncsi voltam, mond-e még valamit, és nem is kellett sokáig várnom. Nem sokkal a monológja után félve felnézett rám, várva hátha reagálok rá. Az igazság az, hogy tudtam, mit kellett volna mondanom, de még a szavai hatása alatt voltam, és nem tudtam egy értelmes szót sem kinyögni.
-Őt pedig neked hoztam...-húzta maga elé a nagy macit, és az arca még pont kilátszott a maci feje fölül. Tekintetemet a barna plüssállat, és Niall arca között kapkodtam.-Ha már Niallnek nem bocsátasz meg, legalább a macit vedd el, ő nem tehet semmiről.-vonta meg a vállát Niall, és ez volt az a pont, ahol nem bírtam tovább. Az ajkam széles mosolyra húzódott, és ezzel egy időben csillant fel Niall szeme is, majd mosolyodott el ő is. Halkan nevetve rugaszkodtam el a lépcsőről, és ugrottam fel Niall ölébe, aki a másodperc tizednyi része alatt ejtette el a macit, és zárt engem a karjaiba. Nem akartam beszélni, azt hiszem, így sokkal jobban a tudtára adtam, hogy megbocsátottam. Száját az enyémre tapasztva szorított magához, nyelve pedig hamarosan utat tört magának, hogy aztán forró csókban forrhasson össze az enyémmel. Szenvedélyesen, vágytól fűtötten csókoltuk egymást, úgy, mintha hosszú idő óta ez lett volna az első csókunk. Az egész testemen remegés hasított végig, amikor Niall a pulcsi alá nyúlva megérintette a csupasz bőrömet. Azt akartam, hogy ez a pillanat sose érjen véget. Szükségem volt az érintéseire, a csókjaira, szükségem volt Rá...
Fogalmam sincs, hogy a csókcsatánk milyen hosszú ideig tartott, egyszer csak azt éreztem, hogy végigfutott rajtam a hideg, és ez már nem Niall érintéseinek a hatására. Valószínűleg Niall is észrevette, hogy megborzongtam, mert lassan lecsúsztatott az öléből, és a szemebe nézve simított végig az arcomon.
-Ideje bemenni, mert meg fogsz fázni.-mondta, mire kábultan bólintottam, és felfelé igyekeztem a lépcsőn. Niall felkapta a macit a földről, és cipelte utánam. Belépve elöntötte az arcomat a pír, ahogy a nappaliban ülők szeme mind rám szegeződött, és a cinkos mosoly az arcukon azt tükrözte, hogy mind nézői voltak az előbbi kis műsorunknak odakint. Mire megszólalhattam volna, Niall karja fonódott a derekamra, és mosolyogva nézett a többiekre.
-Mi felmentünk, további jó éjszakát!-intett Niall nekik, mire kaján vigyorral a szájukon visszaintettek. A pillantásom összetalálkozott Rickieével, aki az ajkát harapva kacsintott rám, majd a hüvelykujját felmutatva bólogatni kezdett, mire hangtalanul felnevettem.
Az ágyra huppanva néztem, ahogy Niall letámasztja a macit a fal mellé, és rám nézve indult el felém.
-Idehozod?-mutattam rá, mielőtt még odaért volna hozzám.
-Persze.-bólintott, és visszalépett a medvéért.
-Te jó ég, ennek van súlya!-nyögtem fel, ahogyan a maci a kezembe került. Ahogy ott ültem az ágyon, teljesen kitakart, nem láttam tőle semmit, főleg azt nem, hogy Niall hol van. Kínlódva fordítottam át mellém, és Niall mosolygós arcával találtam magam szembe.
-Tetszik?-kérdezte kíváncsian, mire a medvére pillantottam.
-Irtó aranyos, köszönöm szépen.-mosolyodtam el a gigantikus plüssömre pillantva.-De nem kellett volna.
-Azok után, ahogy viselkedtem, ez a minimum.-kapta el a pillantását, és az ágytakarót kezdte el kapargatni.-Tényleg nagyon sajnálom.
-Tudom.-bólintottam, mire felnézett rám, és a szemében megkönnyebbülést láttam.-Nem haragszok már rád, de azt tudnod kell, hogy nagyon megbántottál, amiért nem bíztál bennem. Teljesen félreértetted az egész helyzetet. Tudod, az a helyzet, hogy Marcus...
-Tudom, hogy Marcus nem akart semmit sem.-vágott bele a mondandómba, és hirtelen azt hittem, hogy már tudja az igazat, de a következő mondata megcáfolta ezt.-Én...gondolkoztam, és rájöttem, hogy túlreagáltam a dolgot. Elöntött a féltékenység, amikor láttam, hogy egy másik férfi van a közeledben, és, én azt hittem, hogy akar valamit tőled, mert ahogy rád nézett...és azt is látom, hogy ez a Marcus sem egy pincébe való típus, hanem inkább az, aki után bomlanak a nők, és...attól féltem, hogy a csábereje rád is hatással lesz.-vallotta be.
-Nem, itt másról van szó, tudod...-kezdtem bele újra, mire megint félbeszakított.
-Tudom! Marcus nem kockáztatná a munkáját, sem a lakberendezői tekintélyét, meg gondolom, hogy van neki valakije, és te csak a barátja vagy, és ígérem, nem leszek többet féltékeny, megpróbálok nem bebeszélni magamnak hülyeségeket, mert tudom, hogy te nem csalnál meg, és...
-Niall!-szóltam közbe erélyes hangon, mire abbahagyta a beszédet, és ijedten rám nézett. Vettem egy mély levegőt, és belekezdtem.-Nekem nincs félni valóm Marcustól, mert előbb csábítana el téged, mint engem...-mondtam, mire Niall értetlen arcot vágott.
-He?-nyögte ki elmésen, mire felsóhajtottam, és halványan elmosolyodtam, majd újból Niall szemébe néztem.
-Marcus nem a nőkhöz vonzódik...-utaltam most már konkrétabban, majd Niallre sandítottam, akinek az arca fokozatosan halványult el, és váltott át pirosból fehérre. Kikerekedtek a szemei, sőt, még a szája is tátva maradt, és lassan fordult felém, majd mikor aprót bólintottam, szó szerint ledőlt az ágyról, és a fejét az ágy keretébe verdeste. Hasra feküdve simítottam végig a fején, mire felemelte a fejét, de a szemei még csukva voltak.
-Te jó isten...én egy állat vagyok. Ó, hogy az a telibe...-mormolt el halkan egy igencsak cifra, és választékos káromkodást, mire szégyen, nem szégyen, felnevettem. Niall kétségbeesett tekintettel nézett fel rám.
-Egy idióta vagyok.-mondta a szemembe.
-Az vagy.-értettem egyet. Láttam rajta, hogy még mindig sokkhatás alatt van, ezért csak szótlanul masszírozni kezdtem a tarkóját.
-Azt hiszem, hogy nekem elnézést kell kérnem Marcustól.-jelentette ki, mire bólintottam.
-Nem tennél vele rosszat.-helyeseltem, Niall pedig bólogatott.-De előtte van még egy kis dolgod.-vontam meg a vállam, mire Niall riadtan nézett rám.
-Micsoda?-kérdezte kerek szemekkel.
-Hát...-ragadtam meg a pólója nyakát, és felhúztam egy apró csókra, majd beleharaptam az alsó ajkába.-...ez.-súgtam kacéran a fülébe, és elhúzódva tőle kibújtam a pulcsiból, ami alatt csak egy szűk topot viseltem. Niall szeme radarként mért végig tetőtől talpig, majd nagyot nyelt, amikor a topom széléhez ért a kezem. A szemembe nézve szexi félmosolyra húzta az ajkát, és feltápászkodva a földről fölém hajolt, ezzel maga alá temetve engem. Pillanatokon belül szája már az enyémet ostromolta, majd onnan a nyakamra vándorolt. Egy kéjes hang szakadt fel a torkomból, ahogy a kezét a hátam alá fúrva közelebb emelt magához, és a csípőnk egymáshoz préselődött.
-Szeretnélek én megszabadítani a ruháidtól.-sóhajtotta két csók között, és nem is kellett sok idő, a topom a földön landolt. Mély levegőt véve térképezte fel immár fedetlen felsőtestemet, és a szájába harapva hajolt fölém újból.-Annyira gyönyörű vagy.-búgta, majd a nyakánál fogva lehúztam magamhoz egy újabb csókért. Fejemet hátravetve engedtem, hogy a szája levándoroljon az államra, nyakamra, a hasamra, majd egészen a csípőmig. Ismerős ujjak simítottak végig a csípőcsontomon, majd az ujjakat egy forró száj követte.
-Ez az írás még mindig igaz...-suttogta a fülembe, és tudtam, hogy a tetoválásomról beszél, amin az előbb egy gyengéd puszit hagyott.
-És az is marad...-feleltem, és egy határozott mozdulattal felé gördültem. Szinte leszaggattam róla a pólóját, majd finom csókokkal hintettem be immár meztelen mellkasát. Minden egyes érintésemkor megemelkedett, és visszasüllyedt a mellkasa, egyre hevesebb ütemben, ő pedig a combomba markolva tartott magán, egészen szorosan hozzá. Fel-le simított a gerincem vonalán, hatalmas tenyerét hol a hátamon, hol a csípőmön éreztem. Édes, puha ajkainak érintése maga volt a mennyország. Csak egy pillanatra kalandoztam el, az is elég volt, hogy újból Niall alatt találjam magam. Lábamat átfonva a dereka körül préseltem neki magam, amennyire csak tudtam, és hallottam, amint egy kéjes morgás tör fel belőle, ahogyan az ágyéka nekem nyomódott. Zihálva, levegő után kapkodva csókolóztunk, simítottuk egymást, kihasználva minden egyes másodpercet, amivel örömet okozhattunk a másiknak. Mint mindig, most is élvezetet nyertünk a másik boldogságában, és ezáltal mindketten boldogok voltunk.
Van egy pont, ahol az ember elveszti a józan eszét, és már nincs sem ereje, sem kedve agyalni, egyszerűen csak élvezi, ami vele történik. Az utolsó képem Niall verejtékben úszó, izmos teste az enyém ellen, szenvedélyes, vad csókjai a számon, és a mindent elsöprő, érzéki érintései a bőrömön. Ez után elvesztettem az irányítást magam felett, véglegesen átadtam magam a gyönyörnek...