(II./36.) Azok voltak a jelek, hogy nem voltak semmiféle jelek...

Sziasztok Drágák!
Ahogy ígértem, még a héten meghoztam a következő részt. Hát, elöljáróban annyit, hogy ez sem az a szokásos rész lett, és remélem a benne levő tartalom nem érint érzékenyen senkit, aki esetleg más véleményen van. Minden esetre én nem akarom senkinek kivívni az ellenszenvét, és nem áll szándékomban megbántani senkit. :)
Ha elolvassátok, érteni fogjátok, miről hadoválok itt :)
Még annyit, hogy szeretném megköszönni az előző résznél a 41 Tetsziket, mert azt hiszem, ennyit még nem kaptam egyetlen részre sem :)
Remélem ez is felfelé fog araszolni lassan, de biztosan :)
Jó olvasást, és várom a véleményeket, mert őszintén kíváncsi vagyok rá! :)
puszi: Dóri :*

Fejemet a kemény ablaküvegnek támasztva bámultam ki a kocsiból, az összes figyelmemet a mellettem elsuhanó épületeknek szentelve. A szemem sarkából észrevétlenül Niallre sandítottam, aki merev arccal nézett maga elé, tekintetét az útra szegezve. Az arcán semmilyen érzelem nem tükröződött, még az a szokásos, édes mosoly sem volt ott a szája sarkában, amit úgy imádok. Nem nézett felém, így abbahagytam a bámulását, és újból kifelé meredtem az ablakon.
A reggelünk szótlanul, üresen telt, olyan eseménytelenül, és érzelemmentesen, mint még soha ezelőtt. Noha, a karjaiban lelt az álom, és ébredéskor ugyanúgy az ölelésében tartott, egy jó reggelt köszöntésen kívül semmi mást nem kaptam. Én vártam. Nem tudtam, mi tévő legyek, én szólaljak meg elsőnek, vagy hagyjam, hogy először ő kezdjen bele? A másodikat választottam, de úgy látszik, ez a pillanat még nem jött el. Mindketten felöltöztünk, megreggeliztünk a konyhában, Liam, Louis és Harry jelenlétében, akik nyilvánvalóan érezték a vibrálást a levegőben, ezért egy szót sem ejtettek a tegnap estéről. Tudtam, hogy tudták, mi történt, Harry valószínűleg figyelmeztette őket, hogy készüljenek fel, ma mindketten úgy működünk, mint egy időzített bomba. Csak idő kérdése, és valamelyikünk robbanni fog, addig pedig az lesz a legjobb, ha a lehető legtávolabb tartják magukat tőlünk.
Niall végül akkor szólalt meg először, és utoljára, amikor kijelentette, hogy elvisz a házhoz. Nem kérdés volt, hanem közlés, és bár először tiltakozni akartam, még mielőtt megtettem volna, rábólintottam. Azt hittem, azért akar ő elvinni, hogy majd útközben megbeszéljük a történteket, ezért is egyeztem bele. Az út a házig csúcsforgalomban is maximum fél óra, amiből már húsz perc eltelt, Niall pedig azóta némán meredt maga elé. Próbálkoztam azzal, hogy sokáig néztem rá, de akár egy pajzs, úgy állta a tekintetem. Aztán megköszörültem a torkom, és fészkelődni kezdtem a helyemen, de ez sem hatott rá. Feladtam. Fogalmam sincs, mire várt, de inkább hagytam is. Biztosan a megfelelő alkalmat keresi, hát akkor had keresse. Majd ha felkészült, és készen áll rá, akkor beszélhetünk. Én nem vagyok semmi jónak az elrontója, de nincs az az isten, amiért én kezdeményeznék ebben az ügyben. Ő viselkedett gyerekesen, ő bántott meg, majd ha végre összeszedte magát, ő is fog bocsánatot kérni. Ezekért a gondolatokért legszívesebben lekevernék magamnak két pofont, mert majd meghalok érte, hogy megszólaljak, de tudom, most az a helyes, ha hallgatok. És most egyszer az életben azt fogom tenni, amit az eszem mond, és nem hallgatok a szívemre.
Egy piros lámpa szakította félbe az utazásunkat, így kénytelenek voltunk megállni, és várni. Idegtépő volt ez a várakozás, és a kínos némasággal vegyülve pedig elviselhetetlenné vált. Muszáj, hogy legyen valami, ami megtöri a csendet, mert itt robbanok fel, helyben. A kezem automatikusan a rádió gombja felé nyúlt, és akkor, váratlanul a gomb helyett Niall kézfejéhez értek az ujjaim. Az érzés sokkoló volt, olyan sebességgel rántottam vissza a kezem, mintha az áram rázott volna meg. Az érintése forró volt, és szinte átáradt belém is a benne felgyülemlett feszültség. Zavartan kulcsoltam össze a kezemet az ölemben, és vártam, hátha most megszólal, de semmi sem történt. Niall ugyan bekapcsolta a rádiót, és pillanatokon belül kellemes zene töltötte be az autót, de egy szót sem volt képes kinyögni. Ez volt az a pont, ahogy elegem lett. Az út végéig mozdulatlanul, London utcáira meredve utaztam, a lehető legmesszebb húzódva Nialltől, és folyamatos tépelődés, és várakozás helyett elmerültem Zayn barátnőjének, és a bandájának az egyik legújabb dalában, ami éppen a hangszórókból szólt.
Amikor az autó lefékezett a ház előtt, Marcus már ott állt, támasztva a saját autóját, és a telefonját tanulmányozta. Elhatároztam, hogy még adok egy utolsó esélyt Niallnek, így mielőtt még kiszálltam volna, felé fordultam. Ugyanaz a merev, és érzelemmentes arc, mint amikor elindultunk. Hát jó. Kicsatoltam az övemet, és kinyitottam az ajtót.
-Köszönöm a fuvart, majd találkozunk.-mondtam ránézve, majd kipattantam a kocsiból.-Szia!-köszöntem oda, és már épp be akartam csapni az ajtaját, amikor Niall felszólalt.
-Lizzie! Várj!-kiáltotta, az anyósülésre támaszkodva. Kíváncsian hajoltam vissza hozzá. Nagy levegőt vett, és a szája széle egy parányit megrándult, majd mielőtt belekezdett volna, átnézett a vállam felett, összeráncolta a homlokát, és hirtelen kifújta a levegőt.
-Hívj fel, ha végeztetek, és eljövök érted.-mondta egy lemondó sóhaj kíséretében, mire a pulzusom az egekbe ugrott.
-Ne fáradj, majd hazamegyek busszal. További szép napot.-mondtam lebiggyesztett ajkakkal, és izomból rávágtam a kocsiajtót, és sarkon fordultam. Dohogva lépkedtem Marcus felé, miközben hallottam, hogy a motor felbőg mögöttem, majd hangos kerékcsikorgással elhajt. A szemeim szikráztak a dühtől, kedvem lett volna most belerúgni valamibe, vagy összetörni bármit is.
-Ó, jaj...-hangzott fel Marcus vészjósló hangja előttem, amikor odaértem zsebre csúsztatta a telefonját, és fürkészően vizslatni kezdte az arcomat.-Vihar van a Paradicsomban?-kérdezte felvont szemöldökkel, mire lehunyt szemmel vettem egy mély levegőt, és megpróbáltam lehűteni magam.
-Van nálad valami tömény?-kérdeztem, és ezzel épp elég választ adtam neki.
-Az az egy biztos kislány, hogy amíg velem vagy, te maximum  hígítatlan málnaszörpöt iszol, mint tömény ital.-ölelte át a vállam, és a ház felé tolt.-Bemegyünk, és szépen elmeséled, hogy mi történt, és nem!-emelte fel az ujját-nem mondhatod azt, hogy semmi, mert amit az előbb láttam, az minden, csak nem semmi!-szorított teljesen sarokba. Nem válaszoltam, csak elővettem a kulcsokat, és szótlanul kinyitottam a bejárati ajtót.
-Na, akkor elmondod, mi történt köztetek, amin ilyen csúnyán összekaptatok?-állt elém, az ablakpárkánynak támaszkodva. Mivel odabent nem voltak bútorok, csupán a párkány volt az egyetlen hely, ahova ülni lehetett, és amit Marcus azonnal el is foglalt. Keserédes szájízzel dőltem neki a vele szemben levő, fehér falnak, és a fejemet hátravetve a világ legszerencsétlenebb látványát nyújtottam. Egyszerűen nem volt szívem elmondani Marcusnak, hogy ez az egész miatta van. Biztos vagyok benne, hogy nagyon érzékenyen érintené, és még a végén lelkiismeret furdalása, és bűntudata lesz, amit semmiképp sem akarok okozni neki. Ez csakis egyedül Niallé és az én ügyem.
-Na? Én várok.-fonta össze a karjait a mellén, és türelmetlenül nézett rám, majd az órájára.-Bár mindkettőnknek előnyére válna, ha minél hamarabb elmondanád, mert ez is csak a házból veszi el az időt.-vont vállat aljasan, mire összeszorított szemmel fordultam felé.
-Csak összevesztünk egy kicsit.-mondtam lazán, bár belül még mindig marcangolt az ideg.
-Ahan, eddig világos. De min?-faggatózott tovább, és tudtam, hogy addig úgysem fog békén hagyni, amíg el nem mondom.-Tudom, nem az én dolgom, de gyűlölöm, amikor valaki olyan ideges, hogy már sírni tudna.-lágyult el a hangja.-Csak mondd azt, hogy semmi közöm hozzá, és leszállok a témáról.
Így tovább, Marcus, tedd még ennél is nehezebbé! Kínkeservesen felsóhajtottam, két választásom volt. Vagy őszinte leszek hozzá, és elmondok neki mindent, és ezzel lehet, hogy én is megkönnyebbülök, vagy lerázom, ezzel megbántva őt, és én is sík ideg maradok. Azt hiszem, nem kérdés, hogy melyik lenne a helyesebb választás. Hátamat a falnak döntve a padlóig csúsztam, kezemet a térdemen pihentetve. Marcus oldalra billentett fejjel állt, majd lassan elindult, és helyet foglalt mellettem, ő már kecsesebben, mint ahogyan én leültem. A falnak támaszkodva nézett maga elé, majd rám. Arra várt, hogy erőt gyűjtsek, és belekezdjek a mondandómba. Ó, de hogyan kezdjem? Annyira nem akarom megbántani! Pedig ennek úgyis az lesz a vége.
-Lizzie, ha nem rám tartozik, akkor nem muszáj elmondanod.-hátrált meg a végére, mire ellenkezve megráztam a fejem, és egy mély levegő után belekezdtem.
-Miután tegnap elmentél, Niallel elég csúnyán összevesztünk, mert féltékenységi jelenetet rendezett. Minden rosszat a fejemhez vágott, aztán miután mindketten kellőképpen felhúztuk a másik agyát, kiabáltuk egymással, és én kimenekültem a kertbe, otthagyva Niallt. Azt hiszi, hogy megcsaltam őt...veled.-nyeltem egy nagyot, de nem mertem Marcusra nézni.-Valamiért nem bízott meg bennem, bennünk, nem tudom, és olyan gyerekesen viselkedett, mint még soha. Aznap már nem is beszéltünk, bár este úgy aludtunk, hogy reggelig ölelt, miután felkeltünk, én vártam rá, hogy majd bocsánatot kér, de nem tette meg. Egész reggel hozzám sem szólt, még a kocsiban sem. Az tette be végül a kaput, hogy mikor kiszálltam, még utánam szólt, és akkor azt hittem, hogy bocsánatot fog kérni, de csak azt mondta, hogy ha végeztünk, hívjam fel, és értem jön. Erre felment bennem a pumpa, és rávágtam az ajtót, a többit meg már tudod.-hadartam el a lényeget, majd visszafojtott lélegzettel Marcusra pillantottam, aki merev arccal, és fagyos tekintettel bámult maga elé. Nem pislogott, és az arcáról eltűnt az a mosoly is, ami egy perce még ott virított. Nem szólt semmit, ő is megnémult. Gratulálok, Lizzie, ügyes vagy! A fenébe, tudtam, hogy ez lesz!
-Sajnálom, Marcus.-mondtam halkan, tekintetem a padlóra szegezve.-Kérlek, ne érezd magad rosszul e miatt.
-Ne, ne sajnálj semmit.-legyintett a fejét csóválva.-Én kérek bocsánatot.
-Te?-vontam fel a szemöldököm.-Ugyan már! Az egyetlen, akinek itt bocsánatot kell kérnie, az Niall, amiért olyan kiállhatatlanul viselkedett tegnap. Ne vedd magadra, Marcus, kérlek, nem akarom, hogy bántson! Majd én lerendezek mindent Niallel, ne aggódj.-bólogattam eltökélten.-Lesz még egy kis beszélgetésünk a faragatlan modoráért.
-Lizzie, ne!-szakított félbe Marcus, mire összerezzentem. Mély levegőt vett, majd felemelte a fejét, és kinézett az ablakon.-Tudhattam volna hogy ez lesz.-rázta a fejét csalódottan, mire megsimítottam a vállát.
-Ne okold magad, én sem tudtam, hogy ez lesz, pedig én már régebb óta ismerem Niallt.
-De lehetett volna annyi eszem, hogy kicsit gondolkozok, mielőtt cselekszem.-tépelődött tovább.-Csak az a baj, hogy nekem ez már fel sem tűnik, más srácnak meg igencsak szemet szúr, ha a barátnője mással beszélget, meg nevetgél.
-Marcus, én bízom benned, és tudom, hogy nem érnél úgy hozzám, mert ha igen, akkor azt már megtetted volna.-próbáltam most én nyugtatni őt.
-Ez teljesen így van.-helyeselt.
-Én...nekem be kell vallanom valamit.-hajtottam le a fejem.-Amikor először megláttalak, már akkor szimpatikus voltál. Lehengerlő volt a stílusod, és én azt hittem...szóval, hogy én bejövök neked.-vallottam be, és éreztem, hogy az arcom lángba borul.-De aztán láttam, hogy valószínű, hogy nem vagyok az ideálod, vagy nem is tudom, a lényeg, hogy láttam, hogy nem akarsz hozzám úgy közeledni, mint férfi a nőhöz.-motyogtam zavartan, és igyekeztem nem nevetségessé tenni magamat.-Elfogadtam, hogy nem nézel rám úgy, és meg is könnyebbültem, mert én Niallt szeretem, és senkiért nem hagynám ott.-mondtam, ezt már magabiztosan.-Szóval, azért történt az, hogy úgy beszélgettünk, mint a régi jó barátok, és ezért engedtelek közel magamhoz, mert valami okból fogva bíztam benned.-eközben Marcus mosolygása engem is mosolygásra késztetett.-Viszont Niall csak annyit látott ebből, hogy nagy köztünk az összhang, és...
-Egy féltékeny srác, aki oda meg vissza van a barátnőjéért egyből a legrosszabbra gondol.-fejezte be helyettem Marcus, szinte majdnem szó szerint, ahogy tegnap este mondta Harry.
-Igen.-bólintottam egyetértően.-Szóval, nekem már az elején világos volt, hogy neked nem az olyan típusú lányok jönnek be, mint én.-vontam vállat.-Ezért engedtelek közel magamhoz.-fújtam ki a levegőt, majd Marcusra néztem. Halkan felnevetett, majd a plafonra emelte a tekintetét.
-Tudod, az bánt a legjobban, hogy ez az egész elkerülhető lett volna.-rázta a fejét bánatosan, majd felém fordult, és a szemembe nézett.-Te egy nagyon csinos, és kedves lány vagy, Lizzie, azt azért ne hidd, hogy nem vettem észre.-mosolyodott el félszegen, mire megdörzsöltem a karomat.-És ne gondold azt, hogy veled van a baj, mert nem így van. Niall nem véletlenül van teljesen beléd zúgva, de én...ez olyan nehéz.-bukott előre a feje, miközben beszélt. Láttam rajta, hogy szenved, és valamit nagyon ki akar mondani, csak képtelen rá. Nem erőltettem, csupán kíváncsian vártam, hogy mit szeretne elmondani nekem.
-Szóval, Lizzie...-kezdett bele újra.-Talán megérted, hogy ezt az első találkozáskor ne zúdítottam egyből rád, talán nem. Az a helyzet, hogy nem azért nem vonzódtam hozzád, mert nem vagy vonzó személyiség, hanem azért...mert én más vizeken hajózok.-nyögte ki, de még mindig nem értettem tisztán. Hirtelen felröhögött, kényszeredetten, és újból a plafonra nézett.-Na, ennél ostobábban sem mondhattam volna.-rázta fejét, miközben beharapta a száját. Összeráncolt szemöldökkel meredtem magam elé, és törtem a fejem. Mi az, hogy más vizeken hajózik? Nem lakberendező? Meg mit ért az alatt, hogy nem azért nem vonzódik hozzám, mert nem vagyok vonzó, hanem, mert...te jó isten...Ez nem lehet igaz...vagy mégis? Basszus, hát ez az!
A felismerés villámként csapott belém, úgy éreztem magam, mint aki hangyabolyba ült, bizseregni kezdtem, és hirtelen nagyon melegem lett. Eltátott számít időközben becsuktam, és nagyot nyelve fordultam Marcus felé, aki ugyanolyan lassan fordult felém. A különbség az volt, hogy ő szomorkásan mosolygott, én meg lesokkolva pislogtam.
-Szóval ez azt jelenti, hogy te...
-Igen.-vágta rá.-A férfiakhoz vonzódom.-mondta ki, ezúttal már nyíltan. Nem tehettem róla, de egy pár másodpercig köpni-nyelni nem tudtam, csak bámultam magam elé, mint egy idióta. Hogy a fenébe nem vettem ezt észre? Hiszen a jelek nyilvánvalóak voltak! Mellette nem dobogott hevesebben a szívem, nem rázott ki a hideg, ha hozzám ért, és nem játszottam el a gondolattal, hogy milyen lenne vele csókolózni. Hát ez az... Azok voltak a jelek, hogy nem voltak semmiféle jelek. Én vak! A testem, és a tudat alattim is érzékelte, én meg képtelen voltam észrevenni...de hiszen akkor ez azt jelenti, hogy Marcus tényleg sosem nézett rám nőként, amiből kifolyólag nem kell aggódnom, és tényleg lehetünk barátok! Te jó ég, ha ezt Niall megtudja...már előre várom a reakcióját.
-Ha nem akarsz többet velem dolgozni, csak mondd, és elmegyek.-szakította félbe Marcus az örömujjongásomat, mire kérdőn felvontam a szemöldököm.-Hidd el, én megértem. Ezért nem tudja senki a szakmában, sőt, a családon és a barátokon kívül senki. Sok ember ha megtudná, esze ágában sem lenne egy egy meleg pasassal együtt dolgozni, mert irtóznak tőlünk.-rázta meg a fejét csalódottan.-Neked csak azért mondtam el, mert nem akartam, hogy e miatt legyetek haragban a szerelmeddel. Nem bírnám elviselni, ha miattam feszültség lenne köztetek.-mondta, miközben még mindig nem nézett rám.-Szóval, csak mondd, és már itt sem vagyok. Remélem azért rendeződnek köztetek a dolgok, most, hogy már tudod az igazságot.-mosolyodott el halványan, és már készült, hogy feltápászkodjon a helyéről, amikor megragadtam a karját, és visszarántottam magam mellé, majd szorosan megöleltem. Valószínűleg váratlanul érte a reakcióm, mert elkerekedett szemekkel, és merev testtel ült mellettem. Választ várt, mire hangosan felnevettem, és újból magamhoz szorítottam.
-Eszedbe se jusson, hogy nem akarok többet veled dolgozni. Szerinted honnan szednék még egy ilyen csodás lakberendezőt, mint amilyen te vagy? Nem hiszem, hogy lenne még valaki, aki elviselné a hangulatingadozásimat.-csóváltam meg a fejem, majd Marcus szemébe néztem, aki őszinte hálával a szemében nézett vissza rám.
-Akkor ez azt jelenti, hogy...?
-Miért, mit hittél?-tártam szét a karom, majd felültem a térdemre.-Marcus, ha azt hitted, hogy azzal, mert megtudom, hogy a a saját nemedhez vonzódsz, kirúglak, hát nagyot tévedtél.-mondtam határozottan.-Nem zavar,hogy ilyen vagy, mert ez is te vagy, és nem ártasz senkinek ezzel. Az, aki anélkül megveti a homoszexuálisokat, hogy bármit is tudna róluk, az egy roppant bunkó, és előítéletes ember. Őszintén szólva, én észre se vettem, hogy bármi furcsaság lenne benned.
-Mert igyekszem jól titkolni.-szólt közbe.-Mint már mondtam, jelentősen visszaesne az üzlet, ha kitudódna. Vannak, akik nem tudják megemészteni, hogy ilyen vagyok.-húzta el csalódottan a száját bennem pedig ekkor felvillant egy friss emlék.
-Matt, az öcséd...-kezdtem bele, és amikor ránéztem, rögtön tudtam, hogy beletrafáltam.-Nem tudja elfogadni, igaz?-kérdeztem óvatosan.
-Sajnos nem.-rázta meg a fejét.-Pedig annyi mindent megtettem, de nem sikerült. A szüleim szintén nem tudják elfogadni. Ezért is jöttem el otthonról...nem tudnék ott élni, ahol úgy néznek rám, mint egy leprásra. Bár nehéz colt, de megtettem, és már nem bánom egy percig sem.-vallotta be, és látszott rajta, hogy tényleg így gondolja, azonban az erős szavak mögött mégis ott bujkált a fájdalom. Az biztos, hogy ennek az embernek nagy önbecsülése van, és tartása. Csak ne fájna neki ennyire...
-És nem hiányoznak?
-De...Matt a legjobban.-vakarta meg a homlokát, majd hirtelen felnevetett.-Ha látnád milyen imádni való egy kölyök! Ú, most biztos megölne, hogy ezt mondtam róla, de tényleg az.
-Mennyi idős?
-Idén lesz 16.-sóhajtotta.-Lassan kész férfi lesz belőle.-ábrándozott.-Csak az a kár, hogy én nem lehetek tanúja ennek a folyamatnak.-komorodott újra el, mire az én szám is lefelé görbült, és ösztönösen magamhoz öleltem Marcust.
-Próbálj meg beszélni vele!-tanácsoltam, átérezve valamennyire a fájdalmát.
-Már próbáltam, nem is egyszer. De felesleges időpocsékolás.-legyintett egyet, és reményvesztetten felsóhajtott.
-Én azt mondom, semmi sem lehetetlen, csak igazán akarni kell. Ha fontos, sose add fel a reményt.-bukott ki belőlem.-Napi bölcsesség, Lizzietől.-forgattam meg a szemem, mire Marcus jóízűen felnevetett mellettem.
-Azt mondod?-fordult felém reménykedő pillantással.
-Azt.-bólintottam.
-Neked sosem volt olyan az életedben, amire azt mondtad, hogy lehetetlen?-kíváncsiskodott.
-De, és azt a mai napig lehetetlennek is tartom,de most nem ez a fontos...
-De, mondd csak! Mit tartasz lehetetlennek?-fürkészett érdeklődve.
-Az álmom, amit már lehet, hogy említettem, egy tánciskola.-sóhajtottam ábrándos tekintettel.-De a jelenlegi állás szerint ez sosem fog megvalósulni.
-Ó, dehogynem!-csillant fel Marcus szeme.
-Marcus, még sosem láttál táncolni, és nem vagyok egy hű de nagy táncos. Nem hiszem, hogy képes lennék valaha saját tánciskolát vezetni, meg nincs is rá elég pénzem.
-Na, ezen változtathatunk!
-Min?
-Hogy nem láttalak táncolni.-mondta sejtelmes vigyorral az arcán.-Mit szólnál hozzá, ha pénteken elmennénk valahova? Persze, nem csak mi ketten, hanem jönne Niall is, meg aki még szeretne.-tette gyorsan hozzá.-Rád is rád férne, meg rám is, meg szerintem Niallre is.
-Hétfőn kezdődik a turnéjuk.-vágtam közbe.
-Na és? Az hétfő, addig még lesz két napja kijózanodni.-mondta jókedvűen, mire elmosolyodtam.-Így legalább ti is összébb melegedtek ez után a veszekedés után, és én is szórakozhatok egy kicsit. Már vagy egy hónapja nem voltam úgy igazán szórakozni.-kalandozott el a tekintete, majd hirtelen visszanézett rám.-Na, jó buli lesz, meglátod!-bökött oldalba, mire felnevettem.
-Majd meglátom, Niall hogy viselkedik.-mondtam, és mindketten elnevettük magunkat.
-Remek.-bólintott.-Ja, és figyelj, szerintem semmiképp ne add fel ezt az iskolát!-fogta meg a kezem, majd a szemembe nézett.-Egy egy teljesen reális álom, nem úgy, mint az enyém...
-Én a helyedben pedig a tiedet tartom elképzelhetőbb álomnak!-makacskodtam.
-Á, kizárt.-rázta meg a fejét.
-Dehogynem!-húztam ki magam.-Ha egy tánciskola megvalósítható, akkor egy megromlott családi viszony is helyrehozható.-húztam fel a fél szemöldököm, mire Marcus ajkán pimasz mosoly húzódott végig.
-Rendben...akkor fogadjunk!-ragyogott fel a tekintete.
-Miben?-nevettem el magam.
-Abban, hogy te létrehozod a tánciskoládat, én meg kibékülök a tesómmal.-mondta mosolyogva.
-De ez nem is igazi fogadás.-ráztam a fejem.
-Nem. Ez inkább, ambíció. Egy cél. Fogadalom, mindkettőnknek.-rántott egyet a vállán, és továbbra is a szemembe nézett.
-Rendben, akkor fogadjuk meg, hogy addig megyünk, amíg el nem érjük ezeket!-nyújtottam hevesen kezet Marcsunak, aki nevetve csapott bele a tenyerembe, majd rázta meg a kezem.
-Úgy legyen!-mondta a szemembe nézve.
-Úgy legyen!-bólintottam, majd egyszerre vágtuk el a kezünket.
-Most pedig azt hiszem, ideje lenne munkához látni.-rántott vissza a jelenbe Marcus, és ekkor esett le nekem is, hogy tényleg el kellene kezdeni a ház tervezését, mert ha így haladunk, tíz év múlva sem lesz kész.
-Egyetértek.-bólintottam, majd elfogadtam Marcus felém nyújtott kezét, hogy segítsek felállni a faltól.
Legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy ez a helyzet így fog lezárulni. Bevallom, örülök neki, amiért Marcus bevallotta az igazat arról, hogy meleg. Eddig nem ismertem meleg embert, de belőle kiindulva nem lehetnek olyanok, amilyennek a társadalom állítja be őket. Így már kétségek nélkül jelenthetem ki, hogy Marcus is teljesen a bizalmába fogadott, és így, hogy nincsenek közöttünk a természet szőtte akadályok, tényleg lehetünk barátok. Márpedig most van az az idő, amikor mindkettőnknek szüksége van egy barátra, vagy egyszerűen csak valakire, akire támaszkodhat, és akinek elsírhatja a bánatát. Azt hiszem, jobban nem is időzíthetett volna apa ezzel a házvásárlással...