(II./35.) Úgy viselkedett, mint egy irigy kisfiú, akinek hozzányúltak a kedvenc játékához...

Sziasztok Drága Olvasóim!
Meg is érkeztem az újabb résszel, remélem már vártátok :)
Ez most nem a megszokott, boldog rész lett, de remélem tetszeni fog, már amennyire egy ilyen részt lehet szeretni.
Köszönöm, a folyamatosan növekvő nézettséget, és a követők számát Bloglovin-on! :) Nagyon boldoggá tesz!
Úgy terveztem, még ezen a héten hozom a következő részt, hogy minél hamarabb megtudjátok, mi lesz velük. :)
Jó olvasást, puszilok mindenkit: Dóri :*
Ajánlott zene: Bruno Mars - Talking to the moon

A szívem heves dörömbölése a mellkasomban jelezte, hogy szikrázó feszültség van a levegőben, noha erre magamtól is rájöttem, elég volt csak végignéznem Niallen. Zavartan kapkodtam a tekintetemet a három srác között, ahogyan egymásra, majd rám pillantanak, de egyikük sem szólalt meg. Végül Marcus törte meg a kínos csendet, ahogy időközben elengedte a kezem, és egy lépést tett Niallék felé.
-Üdv, Marcus Bennett vagyok.-nyújtott kezet Niallnek, aki gyanakvó arckifejezéssel mérte végig, majd elfogadta a felé nyújtott jobbot.
-Niall Horan.-mutatkozott be Niall is.
-Marcus Bennett.
-Harry Styles.-fogtak kezet Harryvel is.
-Nagy rajongótok vagyok, srácok!-mondta Marcus kedvesen, mire Harry és Niall halvány mosolyra húzták a szájukat.
-Valóban?-kérdezett vissza Niall, a szeme sarkából pedig rám sandított.
-Tudom, ez egy azonos nemű szájából elég furcsán hangzik, így szemtől-szemben, de ez az igazság.-vonta meg a vállát Marcus.-De nyugi, nem fogok visítozni, meg képért, és aláírásért könyörögni.
-Az főképp furcsa lenne.-bólintott Niall, majd ismét rám nézett. Hirtelen nem tudtam, mit mondjak. Marcus épp indulni készült, amikor Niall és Harry megérkeztek. Most mondjam neki azt, hogy maradjon még egy kicsit? Legszívesebben azt tenném, de nem magam miatt, hanem Niall miatt. Szerintem ha ők összeismerkednének, nagyon gyorsan megtalálnák a közös hangot, és akár barátok is lehetnek. Azonban még mielőtt bármit is mondhattam volna, Niall hangjára figyeltem fel.
-Na, és hogy halad a ház?-kérdezte, miközben rám és Marcusra nézett. Marcusszal óvatosan egymásra pillantottunk, és akaratlanul is elnevettük magunkat.
-Hát, ma nem sokat haladtunk vele.-válaszoltam.-De elhatároztuk, hogy holnap délelőtt most már tényleg nekiállunk.
-Hogyhogy nem haladtatok?-húzta fel fél szemöldökét Niall, gyanakvóan vizslatva.
-Lizzie túl fáradt volt, és nem engedtem, hogy kótyagos fejjel fogjon bele bármibe is, mert a végén még elront valamit, és az senkinek nem lenne jó.-világosította fel Marcus Niallt.-Szóval, csak beszélgettünk.
-Értem.-bólintott Niall feszesen.-Jól elszaladt az idő.-jegyezte meg Niall az órájára pillantva.
-Hú, tényleg.-csapott a homlokára Marcus, mikor észlelte, hogy már tíz óra is elmúlt.-Nekem muszáj mennem, további szép estét, örvendek a találkozásnak.-lépett oda Niallhez, és Harryhez kezet fogni, majd visszafordult hozzám.-Akkor holnap reggel kilenc órára a háznál. Ha nem érnék oda időben, csörgess meg.-mondta, mire érthetően bólintottam.
-Kikísérlek.-jelentettem ki, majd az ajtó felé vettük az irányt.
-Sziasztok!-intett vissza még Niallnek és Harrynek, akik nem túl lelkesen, de visszaintegettek.
Megborzongva csattogtam ki a kapuig, Marcusszal a nyomomban. Eléggé lehűlt a levegő az egész napos esőtől, ráadásul hatalmas víztócsák díszítették a járdát, amikbe sikeresen beleléptem. A puha papucsomnak annyi.
-Köszönök mindent.-nézett a szemembe Marcus, mielőtt elindult volna.
-Nagyon szívesen.-mosolyodtam el.-És én is köszönök mindent.
-Ez csak természetes.-rántott egyet a vállán, és még szélesebb mosolyra húzta a száját.-Akkor holnap. Jó éjszakát, Lizzie.-mondta búgó hangon, majd észrevettem, hogy a kezei megrándulnak a teste mellett. Rámosolyogtam, majd kitárt karokkal magamhoz öleltem, ő pedig megsimította a hátam.
-Neked is jó éjszakát, és vigyázz a buszon!-kiáltottam még utána, mikor elindult. A válla fölött visszamosolygott rám, és megnyugtatott, hogy ne aggódjak, mire bólintottam, és néztem, ahogy távolodó alakját már csak az utcai lámpák fénye világítja meg, majd eltűnik a kanyarban. Sietősen caflattam vissza a házba, a bejárati ajtót nagy hévvel csaptam be magam után, majd lerúgtam a papucsom, és Niall keresésére indultam. Nem kellett sokáig fáradoznom, a konyhában találtam rá, amint a pultnak támaszkodva állt velem szemben. Ujjaival a pulton dobolt, lábait pedig összefonta maga előtt, és a tekintetét le sem vette rólam. Szinte éreztem, ahogy a pillantása lyukat éget a mellkasomba, és fogalmam sincs miért, de nem mentem hozzá közelebb, hanem megálltam a konyha másik végében, és a hűtőnek dőltem.
-Mi fárasztott le?-kérdezte hirtelen, másodpercekkel azután, hogy bejöttem. Kérdőn néztem fel rá.
-Hogy érted?
-Azt mondta, hogy fáradt voltál, ezért nem sikerült haladni a házzal.-emlékeztetett, és akkor rájöttem, hogy az előbb említettekre gondol.
-Ja, igen.-bólintottam rá.-Az egész napos rohanástól purcantam ki, de már jól vagyok.-erősködtem, bizonyítékként még rá is mosolyogtam.
-Azt látom.-válaszolta ridegen, mire a szívem nagyot dobbant a mellkasomban.
-Mi a baj, Niall?-kérdeztem óvatosan, majd közelebb léptem hozzá.
-Miből meríttettél hirtelen energiát?-kérdezte vissza, szemei pedig összeszűkültek.
-Tessék?
-Ahogy elnézem, nagyon egymásra találtatok ezzel a bájgúnárral.-bökött a fejével az utca felé, bennem pedig kezdett felmenni a pumpa.
-Niall, mi a francról beszélsz?-kérdeztem erélyesebb hangnemre váltva, és Niall elé álltam,a karomat pedig összefontam a mellemen.
-Miről beszélek?-lökte el magát a pulttól, és ő is közelebb jött.-Arról, hogy a gesztusok alapján elég tartalmas délutánotok lehetett. Rád mászott, igaz?-kérdezte a szemembe nézve, én pedig ott helyben semmissé váltam.
-Jézusom, dehogyis!-csattantam fel.-Niall, te most komolyan meggyanúsítasz engem?-mutattam magamra, a szemöldököm pedig a hajam tövéig szaladt.
-Én nem gyanúsítalak semmivel!-vágott vissza, már ő is méregtől elfúló hangon.
-Tényleg?-kerekedett el a szemem.-Pedig képzeld, pont azt csinálod!
-Lizzie, mondd el, bármi is történt! Inkább fájjon, minthogy elhallgass előlem valamit!-tárta szét a karját, szemei pedig dühtől szikráztak.
-Niall, te megőrültél!-horkantam fel a fejemet rázva, éreztem, hogy a vérem egyre forróbb és forróbb lesz, a szívem lüktetését pedig már a tarkómban éreztem. Próbáltam higgadt maradni, de az, amit Niall művelt kezdett teljesen az idegeimre menni.-Mi a fenét valljak be, amikor nem történt semmi?!-tártam most szét én a karom, és még egy lépést tettem felé.
-Akkor mondd, mivel töltöttétek a délutánt?-kérdezte átható tekintettel.
-Teáztunk, és beszélgettünk. Ennyi.-mondtam, hiszen csak ennyi történt. Most valljak be valamit, amit meg sem csináltam? Niall összeszorított szájjal aprókat bólogatott.
-Ahan, szóval teáztatok.-szűrte a fogai között.-Lizzie, kérlek, mondd el, ha hozzád ért.
-Niall, fejezd már be!-kiáltottam rá, most már hangosan.-Nevetségesen viselkedsz, tudod?
-Én vagyok a nevetséges?-bökött magára a mutatóujjával, megbotránkozott képet vágva.
-Túlreagálod a dolgokat, és olyannal gyanúsítasz, ami meg sem történt! Miért csinálod ezt? Talán nem bízol bennem?-erősödött fel a haragom, miközben megsértetten soroltam a kérdéseimet.
-Szóval túlreagálom a dolgokat? Lizzie, szerinted mit gondoljak, amikor egy ilyen kigyúrt nyálgép a barátnőmmel tölt egy délutánt, láthatóan mind a ketten jól érzik magukat, aztán a kapuban meg megölelik egymást?-vonta fel a szemöldökét Niall, nekem pedig ekkora már egy kosárlabda méretű gombóc nőtt a torkomban, ami akadályozott a légzésben. A térdeim remegni kezdtek alattam, nem sok hiányzott, hogy mentem a földre rogyjak. Kapkodva szedtem a levegőt, a szemeim pedig homályosodni kezdtek a bennük összegyűlő könnytengertől. Nyeltem egyet, majd a lehető leghiggadtabban válaszoltam.
-Te azt hiszed, hogy megcsaltalak, Niall?-kérdeztem, miközben igyekeztem elnyomni a hangon remegését.
-Fogalmam sincs!-csattant fel, majd robogó léptekkel kikerült, és a falnak támasztotta a homlokát. Kész. Ennyi volt, én eddig bírtam. Sóhajtva hümmögtem egyet, majd karba font kezekkel Niallhez sétáltam.
-Tehát azt hiszed, hogy megcsaltalak.-jelentettem ki tényszerűen.-Rendben. Azok után, hogy felhagytam mindennel, a régi életemmel, a családommal, és itt maradtam Londonban, Miattad, te azt feltételezed, hogy félreléptem a lakberendezővel, akit még csak egy napja ismerek.-soroltam olyan éllel a hangomban, hogy azzal már ölni lehetett volna.-Fáradt voltam, nem éreztem jól magam, amikor idejött Marcus. Én a házat akartam tervezni,de ő ragaszkodott hozzá, hogy ha ilyen állapotban vagyok, akkor inkább ne nyúlunk semmihez. Ezért leültünk beszélgetni, és teázni. Őszintén jól éreztem magam a társaságában, mert egy jó humorú srác, aki mellesleg figyelmes, és csak úgy mellékesen mondom, hogy esze ágában sem volt hozzám érni, és nekem se hozzá. Dumáltunk, nevetgélünk, és hopp, elszállt a délután. Igen, még a fáradtságom is elmúlt a társaságában.-bólintottam nyomatékosításképpen, majd Niall mögé mentem, aki nem emelte fel a fejét, így a hátának beszéltem tovább.-Tudod miről beszélgettünk?-folytattam megemberelve magam.-Rólad. Elmeséltem neki, hogy hogyan lettünk mi egy pár, azt is, hogy miken kellett keresztülmennünk, hogy itt lehessünk, ahol most vagyunk. Mindent elmondtam neki, és ezzel én is újraéltem minden egyes pillanatát. Elmondtam neki, hogy mennyire szeretlek, hogy bármire képes lennék Érted. Elmondtam neki, hogy Te kiegészítesz engem, hogy Te mindig ott vagy, ha szükségem van valakire, és azt, hogy Melletted úgy érzem, élek. És nagyon jó érzés volt ezt megosztani valakivel. És tudod mit mondott?-hajoltam közelebb hozzá, bár nem vártam választ.-Azt mondta, hogy azok alapján, ahogy beszéltem Rólad, és kettőnkről, szebb kapcsolatot még kívánni sem lehetne. Sok sikert, és minden lehetséges jót kívánt nekünk a jövőre nézve. Őszintén, mindenféle hátsó szándék nélkül. Ennyi volt.-halkultam el a végére, majd nagy levegőt vettem, és még hozzátettem.-De úgy látszik, mégsem olyan tökéletes ez a kapcsolat, ha a barátom nem hisz nekem. Tudod mit?-emeltem fel az egyik kezem.-Kibaszottul nem érdekel!-csaptam egyet a levegőbe, és kényszeredetten felnevettem.-Ha úgy érzed, nem bizonyítottam még, akkor folytasd ezt tovább, és meglátjuk, mi lesz belőle.-emeltem a plafonra a tekintetem, próbálva megakadályozni a feltörni készülő zokogást. Megkerültem, és bal oldalról álltam mellé.-Csak egyet mondok még. Ez rohadtul fájt!-törtem ki, a hangom pedig elcsuklott.-Fáj, hogy ezt kaptam tőled azok után, amin keresztülmentünk.-ráztam a fejem hitetlenül, és itt már képtelen voltam visszafogni magam. Legördült az első könnycsepp.-Nem tudom, mi ütött beléd, de remélem, ez csak pillanatnyi elmezavarodás, mert ha nem...akkor iszonyúan félreismertelek.-nyeltem egy nagyot, majd elhomályosult tekintettel végignéztem még rajta, és sarkon fordultam. Ekkor egy kéz nyúlt utánam.
-Lizzie, várj...-mondta halkan, rekedtes hangon, felemelve fejét a faltól. A mellkasom szaporán emelkedett, és süllyedt, elfordultam, hogy ne kelljen a szemébe nézni, és kiszakítottam magam a fogásából.
-Hagyj békén.-suttogtam, de ő újra a kezem után kapott.-Csak hagyj...békén-mondtam szinte parancsoló hangon, mélyen a szemébe nézve. Niall pislogott párat, majd lassan lazított a szorításon, és a keze lecsúszott rólam a teste mellé. Ebben a pillanatban elfordultam tőle, és nem törődve a térdem remegésével, rohanni kezdtem. Egy puffanást hallottam csak magam mögött, hátrapillantva Niallt pillantottam meg, amint a földre rogyott, hátát a falnak támasztva, a válla előrebukott, a feje pedig a vállai közé esett. Ez volt az a pillanat, ami megadta az utolsó lökést. Felmordulva törtem ki a bejárati ajtón, és bukdácsoltam le a lépcsőn, az utolsó fokon megbotlottam, és kemény földre zuhantam. Csak a szúró fájdalmat éreztem, kívül is, és belül is. Lassan tápászkodtam fel, közben folyamatosan sírva. Hideg szél fújt, ami még fagyosabbá tette könnyáztatta arcomat. Nem érdekelt, hogy fázok. Az sem érdekelt, hogy a térdem, amire ráestem lüktetett az égő fájdalomtól. A szívem fájdalma minden egyéb mást elnyomott, és csak azt éreztem, hogy belülről megsemmisülök, elporladok. Reszketve botorkáltam el az udvarban az első padig, majd lezuttyantam rá, és újból kitört belőlem a bőgés. Hisztérikusan hüppögtem, olyan érzés volt, mintha be akarna szakadni a mellkasom, és soha többet nem tudnám abbahagyni a sírást. Felhúztam a térdem, átkarolva azt ráhajtottam a homlokom, és hagytam, hogy kiszabaduljanak belőlem az érzelmek.
Kételkedik bennem. Mindazok után, amin keresztülmentünk, egymásért, egy ilyen esettől meginog a bizalma. Neki? Hiszen kettőnk közül ő lépett félre az exével! Megbocsátottam neki, mert tudom, hogy szeret, és én is szeretem. Ez nem elég bizonyíték neki? Mit tettem, amiért így viselkedett velem? Én nem ilyennek ismertem Niallt. Sosem rendezett még ekkora féltékenységi jelenetet, jó, mindig elkergette azokat a pasikat, akik a közelembe merészkedtek, amiken még jókat nevettem, egészen idáig. Ahogyan Marcust méregette, olyanfajta dühöt láttam a szemében, mint még soha. Úgy viselkedett, mint egy irigy kisfiú, akinek hozzányúltak a kedvenc játékához. De ez még mindig nem mentség arra, hogy így beszéljen velem! Fogalmam sincs, mi váltotta ki belőle ezt a szokatlan agressziót, de minden esetre nem szeretném, ha többet mutatkozna ez az énje. Én azt a Niallt szeretem, aki kedves, vicces, és úgy bánik velem, mintha én lennék a világon a legnagyobb kincse. A gyengéd, és törődő Niall az igazi, nem ez a bunkó. Tudom, hogy mindenkinek több énje van, és lehet, hogy Niallnek ez a mérges énje. Egyszer láttam eddig teljesen kikelni magából, amikor a bálon az a férfi meg akart erőszakolni, és akkor Niall nekiment. Az volt az a pillanat, amikor láttam őt igazán dühösen, de akkor csak hálás voltam neki, amiért megmentett. Most viszont megijedtem tőle. Tudom, hogy engem sosem bántana, tettel biztosan nem. Szóval pedig úgy is okozhat fájdalmat, hogy nem tud róla, csak véletlen kicsúszik a száján. Most ez történt, bár abban nem vagyok biztos, hogy ezt nem tudatlanul csinálta. Szerintem teljesen tisztában volt vele, mit beszél, sőt, úgy látszott, még vissza is fogja magát. De miért? Mi történt, ami ezt váltotta ki belőle? Ó, bárcsak tudnám! Legszívesebben visszarohannék hozzá, és teljes erőből szorítanám magamhoz, de képtelen lennék most erre. Túlságosan is megbántott, és félek, hogy egyikünk sem elég higgadt ahhoz, hogy ezt megbeszéljük, és csak még nagyobb veszekedés kerekedne ki ebből. Inkább maradok még itt a padon kucorogva, és jól kisírom magam, ahol senki sem hall, és lát, amíg meg nem nyugszok annyira, hogy újra egy légtérben legyek vele.
Lábdobogás hangja ütötte meg a fülem. Lassan emeltem fel a fejem, amibe a legapróbb mozdulattól is belenyilalt a fájdalom. Hát persze, ha sokat sírok, mindig elnehezedik a fejem. A sötétben egy alakot láttam felém közeledni, bár azt nem tudtam, ki volt az, csak a körvonalai rajzolódtak ki a gyér éjszakai fényben. Ahogy közelebb ért, láthatóvá vált a göndör haj a feje tetején, és széles vállai, amiből azonnal felismertem. Megfontolt léptekkel haladt felém, a kezében pedig egy összehajtott plédet tartott.
-Leülhetek?-kérdezte óvatosan, ahogy megállt a pad szélénél. Bólintottam, mire helyet foglalt, és felém nyújtotta a puha takarót.-Ezt terítsd magadra, mert megfázol.-mondta aggodalmas hangon, és átadta a plédet. Ahogy a kezünk összeért, akkor vettem csak észre, hogy az enyém jéghideg az övéhez képest. Magamra csavartam a takarót, és máris éreztem, hogy a testem kezd felmelegedni.
-Köszönöm.-mondtam szinte suttogva.-Ez elég ironikus, nem?-horkantam fel.
-Micsoda?-kérdezte szembe fordulva velem.
-Az, hogy bármikor összeveszünk, te jössz utánam.-mondtam, majd szorosabbra húztam a plédet.
-Bárcsak ne kellene utánad jönnöm, mert az azt jelentené, hogy minden rendben van.-csóválta meg a fejét Harry, majd a szemembe nézett.-Abból, amit odabent láttam, elég komolyan összevesztetek, ugye?-kérdezte óvatosan, vészjósló hangon.
-Igen.-bólintottam keserűen.-Mondd, miért kellett úgy viselkednie, mint egy bunkó állat?-csattantam fel.
-Nyugi, Lizzie, ne idegesítsd fel magam újra!-tette a térdemre a kezét Harry, tekintetét pedig mélyen az enyémbe fúrta. Mély levegőt vettem, és visszadőltem a pad szélének, majd felnéztem a borús, felhős égboltra, ahol egyetlen csillagot sem láttam ragyogni.
-Nem értem, Harry, miért csinálta ezt.-szólaltam meg halkan, még mindig az eget bámulva. Harry nagyot sóhajtott.
-Nem volt jó hangulatban.
-Hát, azt észrevettem.-biccentettem egyet a fejemmel.-De ez még mindig nem jogosítja fel arra, hogy úgy beszéljen velem, mint a kutyával!
-Lizzie, Niall nem mondta?-kérdezte hirtelen, én pedig értetlenül felhúztam a szemöldököm.
-Mit kellett volna mondania? Miután kikísértem Marcust, és visszamentem, csak azt hajtogatta, hogy áruljam el, mi történt köztem és Marcus között, és összevesztünk.
-Szóval nem mondta.-jegyezte meg Harry hümmögve.
-Harry, ne idegesíts fel, mondd, mit kellett volna mondania!-parancsoltam rá a göndörre, aki védekezőn maga elé emelte a kezét.
-A turnét meghosszabbították.-bökte ki, én meg úgy éreztem, fejbe vágtak.
-M-micsoda?-dadogtam, és közelebb hajoltam hozzá, mint aki nem hallotta jól.
-Ősz közepén is lett volna egy turnénk, de a menedzserünk ma közölte velünk, hogy sokkal jobban megérné, ha összevonnák a két turnét, és így ősszel már csak az új albumra tudnánk koncentrálni, ami télen fog megjelenni.-világosított fel Harry, és kénytelen voltam megkapaszkodni a pad szélében, különben leszédültem volna róla.
-Me-mennyi idővel lesz hosszabb?-kérdeztem olyan halkan, hogy a hangom csaknem elhalt út közben. Harry nagy levegőt vett, majd újra rám emelte a tekintetét.
-Még két héttel.-sóhajtotta, én pedig éreztem, hogy a torkom összeszorul, és újból kitör belőlem a zokogás. A tenyerembe temettem az arcom, és nem érdekelt, hogy ki van mellettem, megint sírtam. Harry egyből magához húzott, és védelmezően átölelt.
-Ne sírj, hé, css, Lizzie, be fogsz lázasodni!-próbált nyugtatni, és megtartani a karjában, de mindhiába. Olyan voltam, mintha egy rongybabát tartott volna a kezei között. Már csak ez hiányzott mára, még egy rossz hír. Harry percekig próbált megnyugtatni, több-kevesebb sikerrel. Mikor már teljesen kiszáradtak a könnycsatornáim, és valamiképp visszanyertem az önuralmat a testem fölött, abbamaradt a sírásom. A szememet dörzsölgetve bújtam ki Harry öleléséből, és dőltem hátra a padon, lehunyt szemmel, és mély levegőket vettem. Muszáj volt összeszednem magam.
-Mégis honnan jött ez a képtelenség?-kérdeztem, és próbáltam felháborodott lenni, de annyi erőm sem volt, hogy a fejem felemeljem, nemhogy dühöngjek.
-Fogalmam sincs, de szívesen szétrúgnám a seggét annak, aki kitalálta.-válaszolta Harry ingerülten.-Mind kiakadtunk, amikor megtudtuk, de a legjobban Niallt viselte meg.-mondta, én pedig erőt vettem magamon, és felé fordultam, majd kinyitottam a szemem, és tovább hallgattam, mit mond.-Egész hazafelé úton dühöngött, és amikor hazaértünk, és meglátott azzal a pasival, na az végleg betette neki a kaput.
-De semmi se történt, Harry.-bizonygattam, habár felesleges volt.
-Én hiszek neked, Lizzie, és Niall is hisz.-nézett a szemembe, és úgy tűnt, őszintén beszél.-Csak tudod, Niall már alapból ideges volt, amikor hazajöttünk, nagyon-nagyon ideges, és mire gondoljon egy olyan srác, aki halálosan szerelmes a barátnőjébe, amikor a lányt egy igencsak jóvágású pasival látja meg? Még ha nem is történt semmi, akkor is látszott rajtatok, hogy jól éreztétek magatokat, és ez pont elég volt Niallnek, hogy elveszítse a fejét.
-Az bánt a legjobban, hogy nem bízik bennem.-szúrtam közbe elkeseredetten.
-Dehogynem bízik!-vágta rá Harry.-Ez az egész nem rád irányult, hidd el nekem. Ha nem cseszte volna fel az agyát már alapból ez a turné, nem bosszantotta volna fel ennyire a szitu.
-De akkor se rajtam töltse ki a mérgét!-akadékoskodtam továbbra is, mire Harry sóhajtva megrázta a fejét.
-Lizzie, én teljes mértékben megértelek téged.-simította meg a térdem.-De Niallnek szüksége van rád. Figyelj csak, már így is letargiába esett, hogy itt kell hagyjon téged két hétre, hát még most, hogy megtudta, nem két hét lesz, hanem négy.-mondta, majd hirtelen felnevetett.-Én tényleg nem értem, hogy szerethet valaki annyira egy embert, hogy ennyire nem tudjon élni nélküle, de Niall így szeret, és ezt te is tudod, csak néha előjön belőle a gyerek, főleg, ha szerelemből van szó.-magyarázta.-El ne mondd neki, hogy ezt mondom, de tudom, hogy Niall tud nagyon férfiasan viselkedni a szerelem bizonyos terein, máskor viszont olyan, mint egy fiatal kis srác, aki nem tudja, mi tévő legyen.-próbált jobb belátásra bírni, én pedig önkénytelenül is elmosolyodtam. Pont ugyanezen gondolkoztam én is nemrég.
-Még szerencse, hogy a férfias énjét többet tapasztaltam, mint a kisfiú énjét.-szóltam közbe, mire Harry halkan nevetni kezdett.
-Ugye nem fogod elhagyni?-kérdezte Harry reménnyel teli hangon.
-Eszem ágában sincs elhagyni.-jelentettem ki határozottan, mire Harry megkönnyebbülten felsóhajtott.-Csak rosszul esett, amit csinált, ennyi.-vontam meg a vállam.
-Akkor megnyugodtam.-dőlt hátra a padon, majd hirtelen felhorkant.-Most nem tudom eldönteni, hogy ez előny, vagy hátrány, hogy ha összevesztek, én teszek rendet köztetek.
-Hát nem tudom...talán értékelném, ha egyszer Niall oldaná meg a problémáját, nem mást küldene helyette.-húztam el a számat.
-Nono, ez nem így van!-rázta meg a mutatóujját Harry előttem.-Nem ő küldött, magamtól jöttem. Magam sem tudom miért, de kötelességemnek érzem rendet tenni köztetek.
-Á, szóval magadtól vagy ilyen jólelkű.-mosolyodtam el.-És mondd, Niallel is beszéltél már?
-Persze, azzal kezdtem, hogy jól megmostam a fejét, és elküldtem, hogy higgadjon le.-mesélte, mire elnevettem magam.-Azonnal utánad akart jönni, de okulva a múltkori alkalomból jobbnak láttam, ha mégsem jön ki hozzád. Belőletek kinézném, hogy egymásnak estek, és még jobban eldurvul a helyzet.-harapott bele az ajkába.
-Az biztos, hogy nem esnénk egymásnak,de azt már nem garantálhattam volna, hogy nem veszünk össze még jobban.-érettem egyet Harry gondolatmenetével, mire ő is bólintott.
-Na igen. Minden esetre, megkérdezem még utoljára: Lenyugodtál?-kérdezte.
-Igen, amennyire le tudtam.-bólintottam.-Nemsoká visszamegyek a házba, csak még egy kicsit ülök itt kint.-húztam össze magamon a plédet, Harry pedig feltápászkodott, és megsimogatta a vállam.
-Ahogy szeretnéd.-húzta félmosolyra az ajkát.-Én akkor bemegyek, megnézem, egyben van-e még a ház, meg Niall is.-mondta, mire biccentettem, majd újból felnéztem az égre, miközben hallgattam Harry lépteinek hangját az éjszaka csendjében...
Mélyeket szívtam a tiszta, esti levegőből, behunytam a szemeimet, és próbáltam kiüríteni az agyamból minden rosszat. Próbáltam megemészteni a hallottakat, és a történteket. Amikor a meghosszabbított turnéra tévedtek a gondolataim, ismét megkörnyékezett a sírógörcs, de ezúttal visszafogtam magam. Ez hihetetlen...négy hétig nem láthatjuk egymást. Két hétbe is belebetegedtem volna, nemhogy négybe! Te jó ég, fogalmam sincs, hogyan fogom kibírni. Tudom, hogy ha mindketten kijózanodtunk Niallel, okvetlen beszélni fogunk erről. De nem ma éjszaka. Ehhez túl kimerültünk már mindketten. Habár Harry monológja valamivel enyhített a Niall iránti haragomon, még mindig fáj, amiket a fejemhez vágott. Reggelre talán kialussza magát, és meg tudjuk ezt higgadtan beszélni. Addig is jobb, ha nem szólunk egymáshoz, talán újra lángra lobbanna a bennünk szunnyadó harag, és sértettség parazsa, amiből semmi jó nem sülhet ki...
Úgy egy órával Harry távozása után én is úgy döntöttem, hogy ideje bemenni. Igaz, majdnem jéggé fagytam, mégis jót tett, hogy kit voltam, mert az érzékeimet teljesen lehűtötte, és újból visszatért a délutánt köddé vált fáradtságom is.
Annyi erő volt még bennem, hogy átöltözzek Niall egyik méretes pólójába, és becsoszogjak a hálószobánkba. Összeszorított szájjal nyitottam ki az ajtót, mert nem tudtam, mi vár odabent. Bekukucskáltam az apró résen, odabent sötét volt, és csend. Szélesebbre tártam az ajtót, és belépve Niall egyenletes szuszogását hallottam meg, és láttam, ahogy az ágy végében fekszik, háttal nekem. Az én helyemen aludt el. Hang nélkül becsusszantam mellé az ágyba, és bebújtam a meleg paplan alá. Nyitott szemmel bámultam magam elé a sötétben, és hallgattam, ahogy Niall békésen lélegzik mellettem. Erős késztetést éreztem arra, hogy felé forduljak. Belül egy hang azt súgta, hogy nem szabad most hozzá érnem, megérdemli, hogy egy kicsit szenvedjen azért, amit velem tett. Ez volt a büszke, feminista énem. Egy másik, szerelmes énem pedig magához akarta húzni, és végigcsókolni a száját, simogatni az arcát, bele akart túrni a hajába, és érezni  az érintését. Mindennél jobban vágytam rá, de mégsem tettem. Két démonom vívott odabent csatát, és úgy tűnt, ez egyszer a büszkeség győz. Nem fordultam felé, hanem amilyen messzire csak lehet, elhúzódtam tőle, és éberen vártam, hogy végre a szememre jöjjön az álom, de a bennem tomboló érzelmek hadától képtelen voltam elaludni. Erőszakosan szorítottam össze a szemem, és szinte kényszerítettem magam, hogy aludjak.
Hirtelen megmozdult a takaró mellettem, és pillanatokon belül egy meleg testet éreztem az én fagyos, kihűlt testem ellen. Fél kézzel átölelte a derekam, és szorosan magához húzott, arcát a nyakamba fúrva. Visszafojtottam egy feltörni készülő nyögést, és a hátam teljesen a mellkasának taszítottam. Akár a tűz és víz, olyan volt a testünk érintkezése. Neki forró, puha volt a bőre, az én hideg, merev bőrömmel szemben. Leírhatatlan érzés volt, amikor megölelt. Próbáltam eltolni magamtól, vagy kibontakozni az öleléséből, de a végtagjaim nem engedelmeskedtek. Éreztem, ahogy a meleg újra átjárja a testem, a szívverésem pedig visszaáll a normális tempóra. Lehunytam a szemem, és én is egyenletesen kezdtem venni a levegőt. Nem tiltakoztam...többé nem...