(II./34.) Felfedeztem egy bennem rejlő tulajdonságot...

Sziasztok Drágáim!
Most hamarabb jelentkeztem új résszel, ami remélem nektek is öröm, nem csak nekem, hogy végre volt időm írni. :)
Valószínűleg a hétvégén ne lett volna rá időm, ezért hozom most.
Nagyon örülök neki, hogy Bloglovin-on már 57-en követitek a blogot, ami azt jelenti, hogy 57 aktív olvasóm biztosan van, amitől nagyon nagyon boldog vagyok! :)
továbbá meg szeretném köszönni az egyre gyarapodó látogatottságot, ami már túlszárnyalta a 82 ezret is, és a 46 díjat, ami szintén hatalmas öröm, és büszkeség számomra. Unbelivable..:)
Remélem tetszeni fog a rész, ugyanis elkapott az ihlet, és beleírtam rengeteg érzelmet (ami már megszokható tőlem).
Jó olvasást mindenkinek, puszillak titeket: Dóri :*

Kifáradva döntöttem neki a hátam a hideg csempének, és hagytam, hogy a meleg vízcseppek által visszatérjen belém az élet. Elernyedt végtagokkal, és mély levegőket véve álltam a zuhany alatt, és amint lehunytam a szemem, úgy éreztem, mentem elnyom az álom. Ez a szerény kis kényeztetés felért nekem egy masszázsszalonnal, bár nincs az az pénz, amiért én ma még egyszer kiteszem a lábam a lakásból. Olyan szinten elfáradtam, hogy legszívesebben bedőlnék az ágyba most rögtön, és holnap délig ki sem másznék, sőt, még Niall sem tudna kirángatni onnan.
Egész nap a városban rohangáltam, bár Niall és Rickie mindent megtettek ez ellen, én mégsem engedelmeskedtem nekik. Szerintük még pihentetnem kellene a lábamat, szerintem meg elég volt már ennyi semmittevés. Pontosan hat nap múlva indulnak el a srácok a turnéra, addig pedig fetrengjek itthon, egyedül, magányosan? Na, arról szó sem lehet, nem maratont akartam lefutni, egyszerűen csak ki szerettem volna mozdulni itthonról egy kicsit, ám azt nem gondoltam volna, hogy ennyire kifacsar ez a pár óra.
Addig rágtam Niall fülét, míg végre megenyhült, és felajánlotta, hogy ebédeljünk együtt, ha már ennyire nem bírok a hátsómon maradni. Örömmel beleegyeztem, és egyre beszéltük meg a találkozót a közelben levő Nando's előtt. Rickiet is hívtam magammal, de neki halaszthatatlan dolga akadt, valami a munkahelyével kapcsolatban, ezért nagy bocsánatkérések közepette nem tartott velem. Félig szomorú voltam miatta, félig pedig jól esett végre egy kis szabadság. Odakint tiszta volt az égbolt, bár enyhén fújt a szél, az idő mégsem volt mondható hidegnek. Úgy gondoltam, egy csőfarmer, tank top, tornacipő tökéletes összeállítás lesz...igen, ezt gondoltam, mikor elindultam.
Mivel még bőven volt időm egyig, úgy döntöttem, benézek pár boltba, veszek pár új göncöt, Rickienek valamit, még mielőtt hazautazik, Niallt is meg szerettem volna lepni egy új, szexi fehérneműszettel, meg szükségem volt egy új napszemüvegre, mert a régi varázslatos módon eltűnt. Mivel nem akartam sokat rohangálni, a plázát tartottam a legmegfelelőbb helynek, ahol mindezt megtalálom, igaz, kisebb kerülőt kell tennem a Nando's felé, de nem számított.
Épp a Victoria's Secret észveszejtő kínálatában gyönyörködtem, amikor hatalmas dörgést hallottam, egymás után többet is. Vészjóslóan csengett a fülemben az ég zengése, de mégis reménykedtem benne, hogy megszánnak az égiek, és nem zúdítanak ránk egy kiadós záport. Talán meghallgattattak az imáim, mert amíg kiválasztottam a tökéletes darabot, egy zafírkék, fekete csipkés darabot, Rickienek pedig egy csinos, almazöld, térdig érő, hátul mélyen hasított ruhát, nem kezdett el esni az eső. A földszinten találtam egy nekem való napszemüveget is, plusz egy olyan órás nyakláncot, amit már régóta hajkurászok, de még csak most sikerült rátalálnom. A legnagyobb megelégedettséggel az arcomon, és három szatyorral léptem ki London egyik legforgalmasabb utcájára, azzal az elhatározással, hogy alig fél óra alatt odaérek a Nando's-hoz, hogy Niallnek ne kelljen olyan sokat várnia rám, ugyanis az egész délelőtt szépen eltelt a nagy bevásárlás közben.
Peckesen lépkedtem a járdán, napszemüveggel a fejemen, és egy Starbucks-os kávéval a kezemben, amikor újból megdörrent felettem az ég, és nem sokkal utána egy kövér esőcsepp csattant szét előttem a járdán, majd még egy, és még egy...
-A francba!-szitkozódtam, és az agyamban azonnal forogni kezdtek a kerekek, hogy vagy belehúzok, és igaz vizes leszek, de odaérek a találkozóra, vagy beállok valahova, és lekésem az ebédet. Még szinte ki sem gondoltam, az elsőt választottam. A szatyrot a fejem felé emeltem, hogy felfogjam valamennyire a vizet, és lóhalálában futottam, amilyen gyorsan csak tudtam.
Bőrig ázva, csatakos hajjal, elkenődött szemfestékkel, és a testemre tapadó ruhákkal léptem be a Nando's-ba, tekintetemmel azonnal a rám már biztosan váró Niallt kerestem, akit némi nézelődés után az egyik eldugott sarokban fedeztem fel. Egy újságot tartott maga elé, napszemüveget viselt, a fejére pedig a szürke pulcsija kapucniját húzta. Távolról úgy nézett ki, mint egy lecsúszott maffiózó, de én pontosan tudtam, hogy csak láthatatlan szeretne maradni, hiszen az étterem dugig tömve volt, és néhányan már oda-odapillantottak rá. Határozott léptekkel megindultam felé, a víz csöpögött rólam, szép tócsát hagyva magam után. Niall felemelte a fejét, és letolta a napszemüvegét, hogy végigmérhessen, majd pillanatokon belül mélyről jövő röhögés tört fel belőle, sőt, még a kapucni is leesett a fejéről. Itt szabadult el a pokol. A Nando's-ban levő rajongók egy emberként ugrottak fel a helyükről, egyenesen Niallhez, hogy képeket, és aláírást kérjenek. Dohogva álltam, a fogamat csikorgatva, mint egy idióta, amikor is Niall átverekedte magát a tömegen, kézen ragadott, és a bejárat felé kezdett futni. Hát, ennyit az ebédünkről. Bepasszíroztuk magunkat a kocsiba, és Niall rátaposott a gázra. Végül egy gyorsétterem előtt álltunk meg venni két hamburgert, meg kólát, és az út szélére húzódva, a kocsiban ülve fogyasztottuk el. Ez volt hölgyeim és uraim egy meghitt, romantikus ebéd Niall Horannel. Jó, hazudnék, ha azt mondanám, nem volt hangulatos az első ülésen tömni a fejünket, miközben kint zuhogott az eső, és a vízfátylon át nemcsak mi nem láttunk ki, hanem mások sem láttak be, így volt alkalmunk eltölteni kettesben egy kis időt...Nem sokkal az után, hogy ellazultunk, és elmerültünk egymás érzéki csókjaiban, Niall mobilja felcsörrent, és egy ideges hang közölte vele, hogy ideje visszamennie. Fújtatva indított, csakhogy a kocsi nem indult, hiába próbálta. Nagy káromkodások közepette riasztotta Harryt, aki pár perc múlva ott termett, és miután hívták az autómentőket, hazadobtak engem, majd mentek vissza a stúdióba, vagy tudjam is én hova már.
Konkrétan kipurcantam. Eláztam, megkergettek a rajongók, nem tölthettem Niallel nyugodtan egy órát sem szinte, felmondta a szolgálatot az a hülye kocsi is, szebb napot el sem tudtam volna képzelni. És ha azt hittem, a megpróbáltatások sorozata itt véget ért, hát tévedtem. Nem sokkal utána, hogy hazaértem, hívott apám, és közölte, hogy holnap után, azaz csütörtökön érkeznek, ahogy megbeszéltük. Csakhogy, Melanie lázad, de kegyetlenül, és csak úgy hajlandó jönni, ha a legjobb barátnője is vele jöhet. Remek, két kiszámíthatatlan tinédzserrel több. Persze nem ellenkeztem, bár azt megemlítettem, hogy örülnék, ha Melanie érettebben kezelné a dolgokat, de mindegy. A lényeg, hogy még két nap, és itt lesznek, és újra magamhoz szoríthatom őket, úgy, mint régen.
A délután maradék részét Rickie szobájában ülve töltöttük, és szortíroztunk. Végelegesen felmondott a munkahelyén, így vasárnapig olyan, mintha vendégségben lenne nálunk. Pakolásztunk, nevettünk, beszélgettünk, kiélveztünk minden egyes percet, amit még együtt tölthettünk...
Csöngettek. Mivel elmúlt hat óra, ez valószínűleg Marcus lesz. Melegítőben, bő pulcsiban, és a fejem tetejére gumizott hajjal mentem ki a kapuhoz, hogy beengedjem a lakberendezőmet. Már a pillantása is sokat elárult, amikor meglátott.
-Elég ramatyul festesz, kislány.-futtatta végig rajtam a tekintetét.-Visszajöjjek inkább holnap?
-Ne, semmi szükség rá, jól vagyok!-tiltakoztam, és megemberelve magamat nagyra nyitottam a szemeimet, hogy ne tűnjek annyira megviseltnek. Tétovázva ugyan, de sikerült maradásra bírnom Marcust. Elfoglaltuk a helyünket a kanapén, Rickie ezúttal nem tartott velünk, mert a családjával beszélt telefonon, ami legalább másfél óráig eltart majd.
Marcus elővette a laptopját, én pedig elterültem mellette a kanapén, és csak egy pillanat erejéig lehunytam a szemem, amíg Marcus a géppel ügyeskedett.
-Lizzie?-szólalt meg egy halk hang mellettem. Gyorsan pislogva párat megráztam magam, és felültem rendesen.
-Itt vagyok, kezdhetjük.-bólintottam, majd törökülésbe húzva a lábam a monitorra függesztettem a tekintetem. Marcus fél szemöldökét felhúzva vizslatott, majd megvonta a vállát, és megnyitott egy fájlt a gépen.
-Szóval, a két hálószoba és a fürdő készen van. Mivel folytassuk?-kérdezte érdeklődve.
-Öhm, nem tudom. Konyha?-kérdeztem vissza.
-Rendben. Tehát konyha. Vannak elképzelések?
-Abszolút semmi.-ráztam meg a fejem.-Modern legyen, és ne túl drága.
-Értem.-bólintott.-Szín?
-Mutass mintákat.-mondtam, mire betöltött egy csomó színt.
-A szokásos konyhát szeretnéd, vagy valami vadabbat?
-Apa és a vadság?-kérdeztem, és elnyomtam egy ásítást.-Nála már az is vadságnak számítana ha egy légyevő növényt tenne az ablakba.-mondtam, mire Marcus halkan felnevetett.-Maradjon az egyszerű, de mégis praktikus. Nem túl nagy a konyha, szóval úgy tervezz.-figyelmeztettem, még mielőtt elszabadulna a fantáziája.
-Értem.-bólintott határozottan.-Tehát akkor valami egyszerű. Mit szólnál hozzá, ha maradna az alap színnek a fehér, mint a konyhabútorok színe, és a munkalap pedig szürke, szemcsés gránit lenne? Illenének hozzá az ezüst fényű berendezések, például a tűzhely, hűtő...Lizzie?-hallottam meg, ahogyan bizonytalanul a nevemet mondja, mire felriadtam. A francba, észre sem vettem, hogy megint lecsukódott a szemem!
-Értem, Marcus, szerintem nagyon jó ötlet.-bólogattam hevesen, miközben sűrűn pislogtam, és igyekeztem elfojtani egy ásítást.
-Na jó, Lizzie, ez így nem megy.-rázta meg a fejét Marcus, majd lecsukta a laptopot, és felém fordult.-Elárulod, mi a baj?-kérdezte, hangszíne pedig őszinte aggodalmat sugárzott.
-Minden rendben, Marcus, csak fáradt vagyok.-sóhajtottam, majd kisöpörtem egy tincset a szememből, és a kezemet az ölemben tartott párnára ejtettem.
-Fárasztó napod volt?-billentette oldalra a fejét.
-Ah, ne is kérdezd.-ráztam meg a fejem, majd nekidőltem a kanapé háttámlájának, és a homlokomat kezdtem el dörzsölgetni.
-Nem akarsz lepihenni? Jót tenne.-ajánlotta.
-Nem akarok, tényleg, semmi szükség rá, csak egy kicsit kimerültem.-makacskodtam, Marcus pedig áthatóan méregetett.
-Rendben.-bökte ki.-Ha nem fekszel le aludni, akkor nem.
-Igen. Folytassuk tovább a konyhát!-vettem egy nagy levegőt.
-Azt már nem.-mondta, mire hitetlenül néztem fel rá.-Fáradtan nem úgy működik az ember agya, ahogyan kellene, és az én lelkemen száradna, ha elbaltáznál valamit.-mondta, mire elmosolyodtam.-Szóval, ha nem vagy hajlandó aludni, akkor mit szólnál egy csésze meleg teához? Kint úgyis szakad az eső, Matty szerelőnél van, ezért kénytelen voltam busszal jönni, de semmi kedvem ahhoz, hogy megázzak.-sorolta szinte levegő nélkül, én meg pislogás nélkül meredtem rá.-Na, mit szólnál hozzá? Persze csak akkor, ha nem vagyok túl tolakodó. Ha túlmentem, csak mondd, és már itt sem vagyok.-emelte fel a kezét, miközben beszélt. Először nem tudtam, hogy komolyan vegyem-e, amit mondd, vagy csak hülyéskedik velem, de úgy tűnt, komolyan gondolja. A szemében láttam valamiféle lelkes csillogást, ami arról árulkodott, hogy szeretne megismerni. Persze csak akkor, ha én adok erre lehetőséget. Miért ne adnék? Óvatosan rámosolyogtam, majd letettem a párnát, és felálltam.
-Gyümölcsös, vagy zöld?-kérdeztem félszegen mosolyogva, mire az ő ajkán is mosoly terült szét.
-Jó lesz a zöld.-bólintott, majd feltápászkodott, és követett ki a konyhába...
-Amúgy ki az a Matty?-kíváncsiskodtam, miközben két tenyerem közé fogtam a forró teával teli bögrét. Jóleső érzéssel töltött el, ahogyan a tea nyújtotta melegség végigáramlott a testemben, ahogy belekortyoltam, a kellemes hőmérsékletű folyadék lecsúszott a torkomon, egészen átmelegítve engem is.
-A kocsim.
-Te Matty-nek nevezed a kocsidat?-kérdeztem vigyorogva.
-Az öcsém után lett Matty a neve.-vont vállat, majd ő is belekortyolt a teába.-Egyébként neked nincs jogsid?
-Még nincsen.-ráztam meg a fejem kelletlenül.-Kaliforniában még úgy volt, hogy megszerzem, de aztán a feje tetejére állt minden, amikor ideköltöztem, és a jogsi a lista végére került.-magyaráztam.
-Valóban azt olvastam rólad, hogy nem angliai vagy, ezek szerint igaz.-emlékezett vissza.
-Ennyire otthon vagy a bulváréletben?-nevettem fel.
-Szeretek képben lenni, már amennyire lehet hinni azoknak a szennylapoknak.-tárta szét a karját.-Kíváncsi természet vagyok, ez van.
-Tényleg? Nos, akkor biztosan azt is meg tudod mondani, hogy hol randiztunk először Niallel, mert az újságok erről is írtak ám.-világosítottam fel.
-Nem mondod!-kerekedett el  szeme.
-De bizony.-bólintottam, mire elámult, és kicsúszott a száján egy enyhe szitkozódás.
-Ezeknek tényleg semmi sem szent?-hüledezett, mire elhúztam a számat.
-Ezek szerint nem...-néztem a padlóra.
-És, legalább helyes helyszínt írtak?-kérdezte váratlanul, félmosolyra húzva az ajkát.
-Egy fenét.-legyintettem.-Azt írták, hogy egy hotelben találkoztunk először.
-Mert nem?
-Hát nem.-ráztam meg a fejem, és láttam, hogy Marcus összefonja az ujjait a bögrén, és figyelmesen hallgat. Valami azt súgja, hogy azt szeretné, ha elmesélném neki a kapcsolatunk történetét. Azon kapom magam, hogy nem rágódok a fejemben cikázó hangokon, hanem megered a nyelvem, és a szavak magunktól jönnek a számra.
-Volt egy koncertjük ott, ahol én laktam. Nem ismertem ezelőtt, és nem is hallottam még róla. Úgy adódott, hogy nekem kell elmennem a húgommal a koncertjükre, és ott láttuk meg először egymást...-kezdtem bele, és pillanatokon belül már nem éreztem semmi görcsöset, ami miatt megtorpanhattam volna. Elkezdtem, és a mondanivalómat folyamként zúdítottam rá Marcusra, aki őszinte érdeklődéssel hallgatott. Én pedig meséltem tovább. Meséltem a húgom eltűnéséről, arról, hogy Niall talált rám a földön zokogva, meséltem neki Davidről, arról, hogy Niallel milyen jól kijöttünk az elejétől kezdve, a szökőkútról, Niall tweet-jeiről, aztán arról, amikor azt hittük, el kell válnunk, és búcsúzóul az ablakom alatt gitározott nekem. Aztán a londoni utamról, Joshról, az újabb első találkozásról, aztán az újabb és újabb meglepetésekről, amit Niall okozott nekem, az éjszakai kisurranásokról, a tánctermi bolondozásokról. Elmeséltem mindent, amit akkor éreztem, és ez által én is újraéltem azokat a pillanatokat. Marcus nem egy begyepesedett figura, ezért meg sem lepődtem, amikor az apróbb részletekre is kíváncsi volt.
-És mikor csókolóztatok először?-kíváncsiskodott, látszott rajta, hogy legalább olyannyira izgatott, mint én.
-A táncteremben...-szegtem le a fejem, és bárgyún elvigyorodtam.-Nem bírtam tovább magammal...
-Azt elhiszem.-mondta egyetértően.-Én sem bírtam volna uralkodni magamon a helyedben. Azok után, amiket meséltél, csodálom, hogy nem szaggattad le róla azonnal a ruhát!-nevetett fel, mire tátott szájjal karba bokszoltam.
-Na de Marcus!-pironkodtam, mire mindketten felröhögtünk.
-Na, de biztos vagyok benne, hogy itt nem ér véget a sztori, ez nem egy tündérmese, szóval halljam a folytatást!-erősködött Marcus, én pedig képtelen voltam nemet mondani neki, ezért folytattam, ahol abbahagytam.
Marcus az erdőben történt kirándulásnál majdnem leesett a székről, úgy megijedt.
-De ugye nem lett semmi bajotok?-kérdezte rémülten.
-Nem, szerencsére nem.-ráztam a fejem biztatóan.-De elhiheted, hogy mennyire féltem.
-Át tudom érezni.-tette a karomra a kezét, mire felnéztem rá.-Én is kerültem hasonló helyzetbe.-mondta elbicsakló hangon, mire nagyot dobbant a szívem.
-Hogyan?-kérdeztem óvatosan. Marcus nagyot sóhajtott, miközben összeszorította a szemét, és az ajkait egy keskeny csíkká préselte.
-Fogalmazzunk úgy, hogy elég szélsőséges körülmények között nőttem fel, nem ebben az országban, és volt alkalmam megtapasztalni az élet árnyoldalait is.-mondta, én pedig nem tudtam, hogy illő lenne-e, ha faggatni kezdeném. Végül hagytam, hogy tovább mondja.-Anyám alkoholista volt, apám meg munkamániás, aki gyakran letért a legális utakról. Apám tartott otthon egy fegyvert, és egyszer, amikor anya totál részegre itta magát, valahogy megtalálta az elrejtett pisztolyt...-nem folytatta, mert elcsuklott a hangja, és az arcát a tenyerébe temette. Megsimogattam a hátát, és ösztönösen közelebb húzódtam hozzá. A mozdulat magától jött, akaratlanul.
-Nem kell tovább mondanod.-nyugtattam meg végigsimítva a vállán.-El tudom képzelni, milyen érzés lehetett.
-Szörnyű volt.-csóválta meg a fejét, majd megtörölte a szemét, és a térdére támaszkodott.-Na de ez már régen volt, elmúlt. Hadd halljam, hogyan folytatódott a királylány, és a szőke herceg története.-mosolyodott el kedvesen, megvillantva hófehér fogait.
-Apa is mindig királylánynak becézett.-jegyeztem meg somolyogva.
-Talán nem véletlen.-mondta jelentőségteljes hangon.-Nézz csak magadra.-mutatott végig rajtam.-Már csak a tiara hiányzik a fejedről, hogy teljesen úgy fess, mint egy királykisasszony.
-Dehogy is!-legyintettem.-Szerinted egy hercegnő hordja így a haját, meg így szokott felöltözni otthonra?-utaltam a bő pulcsira, és a kopottas, lila melegítőmre.
-Nem is a külsőségeken van a hangsúly.-csóválta meg a fejét, mire értetlenül összevontam a szemöldököm, de inkább nem szóltam semmit, mert magától folytatta.-Üvölt rólad, hogy belülről egy szerény, visszafogott, érzelmes lány vagy, aki nehezen tudna ártani másoknak.-sorolta mosolyogva.-Mindezekhez pedig bájos arc, kifejező tekintet, és angyali mosoly is társul.-csípte két bütyke közé az arcom gyengéden, majd játékosan megszorongatta, mire felnevettem.-Bár nem ismerlek, mégis azt gondolom, értékes ember vagy. Az alapján, amiket elmondtál, nem vagy túl barátkozó típus, nehezen engedsz közel magadhoz embereket, de ha valakinek mégis sikerül áttörnie a páncélon, azért mindenre képes lennél, és foggal-körömmel harcolnál érte, nem így van?-kérdezte lágyan mosolyogva, miközben mogyoróbarna tekintetét az enyémbe fúrta, nekem meg a torkomon akadt a levegő, és hirtelen köpni-nyelni nem tudtam, csak pislogtam, mint hal a szatyorban.
-Na jó, valld be, hogy egy másik bolygóról származol!-böktem rá határozottan, mire elkerekedett a szeme, és a fejét hátravetve elröhögte magát.
-Ezt miből szűrted le?-érdeklődött, talán logikusan is.
-Marcus, úgy beszélsz rólam, mintha legalább évek óta ismernél, olyan dolgokat mondtál, amikről még említést sem tettem. Ha nem földönkívüli vagy, akkor mondd, hogyan csinálod?-tártam szét a karom, hiszen majdnemhogy sokkolt az az információ, amiket Marcus mondott rólam. Jóízűen felnevetett, majd letette az üres bögréjét az asztalra, és ujjait összefonva a térdén felém hajolt.
-Tudod, nem akartam én mindig lakberendező lenni.-kezdte, ezzel felkeltve az érdeklődésem.-Az unokabátyám pszichológus volt, kiskoromban szinte minden időmet vele töltöttem, és megtanultam kiismerni az embereket, már akit ki lehet. Egész általános, és középiskola alatt pszichológusnak készültem, aztán, amikor eljött az idő, mégsem az lettem. Rájöttem, hogy nekem nincs akkora türelmem, amit ez a munka megkövetel, és túl élénk fantáziával rendelkeztem ahhoz, hogy papírmunkás legyek, így eljutottam a lakberendezésig, amit egy percig nem bánok.-mesélte, én pedig ezáltal újabb bepillantást nyerhettem az életébe.
-Így már világos.-bólintottam, utalva az előbbire.-Egyébként igazad van, tényleg ilyen vagyok. Kevés embert szeretek, de értük tűzbe mennék.-mondtam magabiztosan a szemébe nézve.
-Azt elhiszem.-értett egyet.-Addig a jó, amíg vannak olyanok, akik megérdemlik, hogy így érezz irántuk.-mondta, hangjában pedig keserűséget éreztem.
-Mert neked nincs?-kérdeztem óvatosan.
-Nem igazán.-rázta meg a fejét, majd fanyarul elmosolyodott.-Régebben volt, de aztán szép lassan eltűntek. Talán az egyetlen ember, aki sosem okozott nekem csalódást, az az öcsém, de ma már vele sem tartom a kapcsolatot.
-Miért?
-Egyszerűen csak nem bírja elfogadni, ami vagyok.-vonta meg a vállát, majd kibámult az ablakon.-De én ennek ellenére még szeretem.
-Ő is szeret, ebben biztos vagyok.-érintettem meg a vállát.-Nincs megbocsátatlan hiba az életben.
-Talán...de ez túl bonyolult, ne is beszéljünk erről, mert csak lehangolódunk mindketten.-rázódott vissza a valósába egy szempillantás alatt.-Na, királylány, most már ideje befejezned a mesédet.-húzta izgatott mosolyra a száját, mire én is elmosolyodtam, és ott folytattam, ahol abbahagytam...
Eddig előítéletes ember voltam, ám ezek után legszívesebben jobbról-balról felpofoznám magam ezért. Marcus Bennett, az a fiatal srác, aki ráébresztett egy délután alatt, hogy az előítéletnek semmi értelme. Mióta megérkezett, azóta a kanapén ültünk vagy a konyhában voltunk újabb bögre teát tölteni, miközben folyamatosan beszélgettünk, és nevettünk. Mint ahogy azt ő is felfedezte, nehezen nyílok meg az emberek előtt, és csak néhány kivételes eset van, akiknek sikerül a szívembe férkőznie...Ez eddig csak Niallnek sikerült a családomon, és Rickien kívül, ezúttal azonban még valaki sikerrel járt, úgy, hogy az illetőnek fogalma sem volt róla. Marcus a laza, egyszerű stílusával, a világról alkotott képével, szívből jövő őszinteségével, és a sajátos érzelemvilágával áttört egy bizonyos falat, és már egy alkalom után közel került hozzám. Viszont egy valami meglepetésként ért. Marcus egy tagadhatatlanul jóképű pasi, akitől a nők elolvadnának, ha így teáztak, és beszélgettek volna vele, mint ma én. Nem vagyok prűd, természetes, hogy én is észreveszem a vonzó férfiakat, de rá valahogy nem így néztem. Egyszer sem fordult meg a fejemben, hogy milyen lehet vele csókolózni, vagy milyen illata lehet, pedig amikor Niallel még az elején jártunk szinte minden gondolatom e körül keringett, de nem. Marcusra nem gondoltam egyszer sem így, és ez számomra is hihetetlen. Nem rázott ki a hideg, ha hozzám ért, nem akadt a torkomon a levegő, amikor közelebb hajolt, a gyomrom nem kezdett el bukfenceket hányni, amikor rám mosolygott, vagy csillogó tekintetét mélyen az enyémbe forrasztotta. Úgy néztem Marcusra, mintha egy barátom volna, aki történetesen férfiből vagyon, és ez egy különös, ám annál inkább jó jel, ami arra utal, hogy Marcus egy kivételes ember, ez által pedig felfedeztem egy bennem rejlő tulajdonságot, amiről ezidáig nem volt tudomásom. Tudok egy férfire nem férfiként is nézni, még akkor is, ha az történetesen egy jó fej, visszafogott férfi, sötétebb bőrrel, hollófekete hajjal, és kidolgozott, izmos testtel. Azt hiszem, megfogtam az Isten lábát, amikor őhozzá fordultam lakberendezés céljából.
-Lassan ideje lenne indulnom.-közölte, amint az órájára pillantott.-Késő van, szerencsére az eső is elállt, és ha jól számolom, még elérem a következő buszt.
-Persze, ha menned kell, menj csak.-helyeseltem.-Egyébként figyelj csak...
-Igen?-pillantott felém, miközben a dzsekijébe bújt.
-Nem sokat haladtunk a házzal.-húztam el a számat, majd mindketten elnevettük magunkat.
-Ne aggódj, ez ma egy ilyen nap volt. Legközelebb odatesszük magunkat, és se perc alatt összehozzuk az álomházadat, királylány.-kacsintott, mire megforgattam a szememet.
-Most már te is így fogsz hívni?-horkantam fel savanyú képet vágva.
-Nem, csak kíváncsi voltam, milyen arcot vágsz.-vont vállat,mire hüledezve megcsaptam a karját.-Áú!-szisszent fel.
-A királylány ütni is tud.-mondtam mire felnevetett.-Mikor találkozzunk legközelebb, akkor már a házzal kapcsolatban?
-Nem tudom, nekem bármikor jó, te vagy az elfoglaltabb. Holnap?
-A holnap nem jó, az egyik barátomnak születésnapi bulija lesz, arra vagyok hivatalos. Csak kora délelőttre lehetne beiktatni egy találkozót, de gondolom, akkor még eszed ágában sincs felkelni.
-Dehogynem!-vágtam rá.-Ha neked úgy megfelel, nekem jó.-egyeztem bele.
-Valóban?-mosolyodott el.-Akkor jó, legyen mondjuk kilenc óra?
-Kilenc óra.-bólintottam rá.-Mi lenne, ha a háznál találkoznánk, amit berendezünk?-vetettem fel az ötletet.
-Tökéletes. Küldd át sms-ben a címet, hogy el ne felejtsem.-mondta majd megállt a nappaliban, háttal az ajtónak.-Örülök, hogy megismerhettelek.-nyújtott kezet.
-Nem vagy ám egy szokványos lakberendező.-jelentettem ki a szemébe nézve, kezet fogva.
-Csak annak, aki kiérdemeli.-mondta, majd rám kacsintott, és felnevettünk.
-Egyébként már nyoma sincs a kezdeti álmosságnak.
-Ennek örülök. Én már csak ilyen hangulatjavító pasi vagyok.-vont vállat, mire felnevettünk.
Ekkor Marcus háta mögött valaki megköszörülte a torkát, mire mindketten odakaptuk a tekintetünket. Niall és Harry álltak a bejárati ajtóban, pillantásukat ránk szegezve. Harry a kezünkre meredt, Niall pedig Marcust mérte végig, a pillantása pedig nem egészen olyan volt, mint aki sakkozni szeretne vele, sokkal inkább dühös, és zavarodott...