(II./31) Talán megint csak én reagálok túl valamit...

Sziasztok Drágáim!
Hát, itt is volna az újabb rész...Sajnálom, hogy sokat kellett várni, ismét, és lehet, hogy nem lett olyan, mint amilyenre számítottatok. Remélem azért elolvasható, és ígérem, a következővel igyekezni fogok, amennyire a ballagás mellett lesz időm :)
Jó olvasást, remélem nem okozok nagy csalódást vele.
Puszi nektek! :)
Dóri :*

-Szerencséje van kisasszony. Nem tört csontja, csak meghúzódott az ínszalag, és a bal bokája zúzódott meg.-magyarázta az orvos a röntgenleletemen mutogatva. Egy hatalmas, megkönnyebbült sóhaj tört fel belőlem, ahogy megtudtam, hogy nem lett komolyabb bajom.
-Doktor úr, ugye hamar rendbe jön?-kérdezte Niall, aki még mindig sokkhatás alatt volt.
-Igen, amennyiben nem terheli túl magát. Lehetőleg ne erőltesse meg a lábát, persze azért mozogjon, de ne túl sokat, és lehetőleg kerülje mostanában a fákat.-sandított rám az orvos, halványan elmosolyodtam.-Komolyabb baja is lehetett volna, legközelebb legyen óvatosabb. Itt van a recept a kenőcsre, ha fáj, vegyen be fájdalomcsillapítót, és borogassa.-tépett le egy papírt a kötege tetejéről, miközben lemásztam a vizsgálóasztalról, és mikor megingott az egyensúlyom, Niall azonnal utánam kapott, és megtartott.
-Köszönöm, doktor úr!-mondtam, majd elvettem a receptet, és hálásan rámosolyogtam.-Viszont látásra.
-Reméljük az nem a közeljövőben lesz.-felelte kedvesen, majd biccentett, mi pedig kibicegtünk a rendelőből.
A váróba lépve nem volt ott rajtunk kívül egy lélek sem, csak a cipőnk kopogása visszhangzott az üres helyiségben. A nagy üvegablakon át beszűrődtek az éjszakai lámpák fényei, összekeveredve a benti gyér világítással. Niallre néztem, aki megrendíthetetlenül haladt mellettem, a saját tempómban, folyamatosan belém karolva, és biztos helyzetben tartva támogatott. Homlokán verejtékcseppek csillogtak, izzadtságtól nedves haja a homlokára tapadt. Ahogy hozzám ért, éreztem, hogy tűzforró a bőre, és bár a szívverését nem hallottam, biztosra vettem, hogy az is az egeket verdesi. Iszonyatosan meg volt rémülve, ami látszott is rajta. Istenem, mennyire megijedhetett! Fogaimat összeszorítva felszisszentem, ahogy az egyik lépésnél éles fájdalom nyilallt bele a bokámba.
-Rosszul vagy? Gyere, üljünk le!-kapcsolt rögtön Niall.
-Nem, minden rendben, menjünk tovább, jól vagyok!-erősködtem bólogatva.
-A fenéket vagy jól...-csattant fel, majd gyengéden megragadta a kezem, és lehúzott az egyik folyosón levő padra.-Lizzie, a szívbajt hoztad rám...-mondta, miközben a szemembe nézett, tekintete keserű volt, a szívem belesajdult ilyen kétségbeesést látni a szemében.-Annyira megijedtem, ahogyan ott feküdtél, vagy nem is tudom már...azt hittem, összetörted magad.-mondta remegő hangon.
-Sajnálom, Niall...
-Én sajnálom, hogy ott hagytalak egyedül fent.-rázta meg a fejét hitetlenkedve.-Az egész az én hibám...
-Ne kezd magadat okolni, rendben?-förmedtem rá, még mielőtt vad önmarcangolásba kezdett volna.-Az csakis egyedül az én hibám, hogy béna voltam, megcsúsztam, és leestem. Nem tudhattad, hogy ilyen szerencsétlen vagyok. A szerencsének köszönhetően nem lett komoly bajom, megúsztam egy zúzódással, és pár karcolással, meg lila folttal, és ennyi, hamar rendbe jövök. Most még fáj, de nemsokára elmúlik...-simítottam meg az arcát lágyan, miközben nyugtattam.A tenyerembe simította az arcát, szemeit lehunyta, és mélyen, megadóan felsóhajtott.
-Hazudnék, ha azt mondanám, hogy rendben van, mert nincsen rendben.-makacskodott tovább.-Jobban kellett volna, hogy vigyázzak rád.
-Niall!-néztem rá szúrósan.-Css...-tettem a szájára az egyik ujjam, majd egy gyengéd puszit adtam az ajkaira.-Nem történt tragédia, ez bárkivel megeshet. Ettől nem áll meg az élet, ugyanúgy tudok menni, csak kicsit lassabban, de ha pihenek, akkor hamar meggyógyulok...már pedig azt hiszen ilyen felügyelet mellett még arra is engedélyt kell majd kérjek, hogyha a vécére akarok kimenni.-mondtam, mire elmosolyodott, és rám emelte gyönyörű tekintetét, amiben őszinte aggodalom tükröződött.
-Ezt az egyet jól látod.-kacsintott, majd egy hirtelen mozdulattal felpattant, engem pedig a karjaiba vett. Nevetve, fejemet hátravetve csimpaszkodtam bele a nyakába.
-Lehetséges, hogy valaha leszoksz erről?-tettem fel a költői kérdést, amire azonnal tudtam is a választ.
-Soha.-csóválta meg a fejét, majd egy puszit lehelt a homlokomra, és az ajtó felé sétált, velem a karjaiban. Szembe jött velünk egy idős nő, felmosóval, és vödörrel a kezében, amikor meglátott, elkerekedett szemmel mért végig minket, azt hitte, rosszul vagyok, amiért Niall a karjaiban vitt, majd megforgatta a szemét, amikor Niall csak úgy, váratlanul szájon csókolt, és én pedig, csak úgy az alsó ajkába haraptam, amire Niall játékosan morogni kezdett. Halkan kuncogva léptünk ki a hűvös levegőre, ahol már Greg várt ránk, hogy kocsival hazavigyen minket.
-Legszívesebben hazáig cipelnélek.-suttogta Niall a fülembe.
-Nem hiszem.-vágtam rá azonnal.
-Dehogynem. Legalább addig is együtt lehetnénk...-mondta, arcán fájdalmas mosoly húzódott végig. Tudtam, mire gondol. Tudtam, hogy ő is érzi ennek a dolognak a súlyát, és tudtam, hogy neki is olyan nehéz lesz, mint nekem. Egy teljes hetünk van még, amit együtt tölthetünk, mielőtt két hétre elmegy...
Nem akarok most erre gondolni, még nem. Ki akarom élvezni minden egyes pillanatát, amit még vele tölthetek. Nem akarok aggódni, nem akarok gondolkodni, csak élvezni akarom mindezt, amíg még lehet. Talán ez a hirtelen jött érzelmi hullám, talán Niall ölelése okozta azt, hogy egy pillanatra elfeledkeztem a körülöttem levő dolgokról, még a szúró fájdalmat sem éreztem a bokámban, egészen addig, míg be nem ültem a kocsiba, és nem indultunk el Niallék házába...
Amikor a lábam újra London utcájára lépett ki a hatalmas reptér épületétől, megpillantottam göndör hajú barátom, és barátnőmet, akik egyszerre indultak el felénk, ahogy megláttak. Niallre támaszkodtam, de csak azért, mert ezzel megnyugtathattam...na meg talán egy picit könnyebben, és fájdalommentesebben tudtam menni, anélkül, hogy felsikítottam volna minden egyes lépésnél. Már nem sajgott annyira, mint tegnap este, de még éreztem, hogy valami nincs a helyén. Maura úgy viselkedett, akár egy ápolónő. Folyton kérdezgette, hogy jól érzem-e magam, nem fáj-e valamim, hozzon-e valamit enni, inni. Kedves volt, hogy így törődött velem, még a reptérre is kikísért, és Niall lelkére kötötte, hogy egy percre se hagyjon magamra. Talán náluk ez valami családi vonás, hogy ennyire szívükön viselik a másik ember sorsát, nem tudom. Minden esetre jól esett, hogy így törődtek velem, Niallről nem is beszélve.
Rickie szemei vérben forogtak, az idegességtől azt hittem, mentem fellángol a haja. Már messziről láttam, mennyire dühös. Mindketen sebes léptekkel megindultak felénk, Harry levette a napszemüvegét,és úgy nézett ránk, mint aki valami olyat lát, amiben nem biztos, hogy látja. Egy erős széllöket sikeresen kibillentett az egyensúlyomból, kis híján a földön landoltam.
-Lizzie! Mégis hogy történt ez? Mondtam neked, hogy vigyázz magadra, és tessék! Eltörhetett volna valamid, sőt, sokkal rosszabbul is járhattál volna!-rontott rám Rickie, mire lemondón felsóhajtottam, és leszegtem a fejem. Inkább meg sem próbáltam megvédeni magam, vagy esetleg tiltakozni, tudtam, hogy semmi értelme. Ha a fejemre esett volna egy törött ág, akkor is én lettem volna a hibás, hiszen minek álltam én a fa alatt?!...őrület.
-Annyira örülök, hogy nem történt komoly bajod, Lizzie! Úgy megijedtem!-ölelt hirtelen magához, szorosan, hogy majdnem kiszorította belőlem a levegőt. Bármilyen lehetetlen helyzet is volt, elmosolyodtam. Csak az én barátnőm képes ilyen gyors hangulatváltozásokra.
-A jó ég áldjon meg, Lizzie...-csóválta Harry a fejét, mire elhúzott szájjal megvontam a vállam, majd engedtem, hogy gyengéden magához öleljen.-Annyit kértem csak, hogy vigyázz magadra.. Nagyon fáj?-kérdezte, miután mindketten letoltak.
-Egy kicsit, de elviselhető.-legyintettem.
-Nem kell hazudnod, tudom, hogy fáj.-szólt közbe Niall.
-Na jó, tényleg fáj, de nem halálosan.-vallottam be a szememet forgatva.
-Ez már hihetőbb.-bólintott rá Niall.-Hazz, menjünk a kocsihoz, minél hamarabb haza szeretnék érni.
-Rendben, szerintem is.-értett egyet, majd a másik oldalamra ment, és a karomat a nyakába emelte. Elkerekedett szemekkel bámultam rá.
-Te mit csinálsz?-kérdeztem értetlenül.
-Segítek, hogy tudj menni.-válaszolt egyértelműen.
-Aranyos vagy, de megy egyedül is...vagyis, elég ha csak Niall segít.-mosolyogtam rá hálásan, mire bólintott, és előrement, vezetve minket az autóhoz...
-Tudsz lépcsőzni?-fordult felém Harry, mikor hazaértünk.
-Persz...-feleltem volna, de mielőtt befejeztem, a lábam elvált a talajtól, és Niall karjaiban találtam magam. Unott pillantást vettettem rá, ő pedig vigyorgott, mint a vadalma.
-Persze, hogy tud lépcsőzni.-fejezte be helyettem Niall, mire Harry nevetve rázta meg a fejét.
Rajtunk, négyünkön kívül senki nem volt a házban. Niall az előszobában végre hajlandó volt letenni, így saját erőmből levehettem a cipőmet, és a pulcsimat. Bicegve indultam el a konyha felé, egyedül. Azonban ezt a magányt csupán pár másodpercig élvezhettem, mert Niall mellettem termett.
-Menj a nappaliba, pihenj le, én meg majd hozok neked, amit kérsz!-parancsolt rám, mire sóhajtva, de teljesítettem, amit mondott.
-Egy pohár narancslevet kérek.-kiáltottam utána, majd a kanapéhoz ballagtam. Igaz, nem fájt elviselhetetlenül a lábam, ám mégis felüdülés volt ülni, azonnal el is terültem a kényelmes bőr kanapén. Harry és Rickie is csatlakoztak hozzám, mindketten levágódtak egy-egy fotelba.
-Tulajdonképpen hogy is estél le?-faggatott Rickie.
-Hát, lentebb akartam mászni, és megcsúszott az egyik lábam, és nem tudtam megkapaszkodni.-húztam el a számat visszagondolva a szerencsétlen balesetre.-Egy gally rendesen végigcsikarta a hátam, miközben estem.
-Istenem...na jó, többet fa közelébe sem mész!-szúrta oda Niall, miközben besétált egy pohár narancslével, és keksszel, majd leült mellém, és egy puszit adott a homlokomra. Válaszként kiöltöttem rá a nyelvem.
-És, hogyan tovább?-kérdeztem, miután kortyoltam párat a finom, hideg üdítőből. A többiek rám néztek, aztán egymásra.-Egész nap itt fogtok ülni velem? Ugyan már, biztos nektek is van dolgotok! Menjetek nyugodtan, én elleszek itthon!-legyintettem.
-Én csak délután lépek le, addig meg még van pár óra.-mondta Harry, miközben a fotelben terpeszkedett, aztán Rickiere nézett, mire Rickie leszegte a tekintetét, majd hirtelen felnézett rám.
-Én egész nap itthon leszek.-mondta egykedvűen.
-Nem dolgozol ma?
-Nem, nem dolgozom.-válaszolt, ám hangja nem volt olyan, mint szokott lenni. Volt benne valami furcsa, megmagyarázhatatlan másság. Mindegy, talán csak azért érzem így, mert régen beszélgettünk. Hirtelen ásítanom kellett, éreztem, ahogy nyúlik a szám.
-Álmos vagy?-kérdezte Niall gyengéden.
-Egy kicsit igen.-bólogattam.
-Akkor aludj egy kicsit, pihend ki magad, más úgy sem tudsz most csinálni. Ha bármi kell, itt vagyunk.-simogatta meg az arcom, majd felállt, és egy plédet terített rám. Hálásan mosolyogtam rá, Niall pedig egy lágy puszit nyomott a homlokomra.
-Szép álmokat. Itt leszünk, ha bármi kell.
-Köszönöm.-mondtam, majd hirtelen visszahúztam Niallt, és számat az övéhez tapasztottam. Addigra Rickie és Harry már kimentek a nappaliból, Harry a teraszon telefonált, Rickie pedig azt hiszem, a szobába ment fel. Niall kaján vigyorra húzta a száját, majd két kézzel fölém támaszkodott, homlokát pedig az enyémnek döntötte. Végigsimítottam az arcán, mire újra megcsókolt, ajkai vadul tépni kezdték az enyémet. Beletúrtam a hajába, miközben Niall keze a takaró alá tévedt, egyenesen a csípőmre. Egy férfias morgás szakadt fel belőle, amikor a nadrágja széléhez értem, és a kezem lecsúszott egészen a fenekére. Forró szája már a nyakamon járt, finoman szívogatni kezdte az érzékeny bőrt rajta. Hirtelen azonban elhúzódott tőlem, levegő után kapkodva néztem a szemébe, fürge szívdobogással.
-Aludj, jó?-suttogta, és lassú mozdulatokkal felállt, majd újból felém hajolt.
-És ha nem akarok?-incselkedtem, mire nehezen felsóhajtott.
-De muszáj. Pihenned kell, tudod, a lábad. Nem szabad, khm...megerőltetni.-köszörülte meg a torkát, majd sejtelmesen vigyorogva a szemembe nézett, amivel rögtön zavarba hozott.
-Értem.-feleltem, majd ismét a szemébe néztem, és egyszerre röhögtük el magunkat. Szófogadón helyezkedtem el, magamra húztam a puha plédet, és akár egy kisgyerek, úgy pislogtam Niallre a takaró alól. Végigsimított az ujjaimon, majd kezébe véve gyengéden megcsókolta azokat. Egy puszit küldtem neki a levegőben, mire elmosolyodott, majd feltápászkodott mellőlem, és kisétált a nappaliból.
Nem kellett sokáig várnom, szinte perceken belül elragadott az álom. Ahogy behunytam a szemem, egy keskeny alagút jelent meg előttem. Hosszú volt, és épp olyan széles, és magas, hogy én pont elfértem benne. A sötétség végében egy parányi, halvány fény pislákolt. Nem fordultam hátra, a lábaim maguktól indultak meg alattam, és vittek, egyenesen az alagút vége felé. Hallottam a saját szívdobogásomat, és lépteim zaját, ahogy dübörögtek, visszhangozták a kemény kőfalak. Hirtelen felgyorsítottam a lépteimet, és futni kezdtem, egyre gyorsabban és gyorsabban. Éreztem, hogy közeledek a világosság felé, már nem tűnt olyan távolinak, ezért még gyorsabban futottam. Kétségbeesetten rohantam a fény felé, nem törődtem a meztelen talpamat felcsikaró kövekkel, sem a légszomjjal, egyszerűen csak rohantam, ahogy a lábaim bírták. A fény növekedni kezdett előttem, tudtam, hogy már mindjárt ott vagyok. Zihálva rontottam ki a sötét alagútból, egyenesen a fénybe. Akkor vettem csak észre, hogy amin végigfutottam, egy barlang volt, és a barlang bejárata előtti szikla szélén álltam meg. A szél belekapott a hajamba, orromat megcsapta a sós víz illata. Mélyen beszippantottam a jól ismert, kellemes illatot, majd felnyitottam a szemem. A látvány lenyűgöző volt, magával ragadó. Előttem végig, ameddig csak a szem ellátott, hatalmas óceán terült szét. Vizének kékje nem a megszokott kék volt, hanem égszínkék, és a türkiz keveréke. A nap sugarai gyémántként verődtek vissza a víz tükréről, hallottam, ahogyan a hullámok szelíden nyaldossák a szikla tövét. Előrébb léptem, és lenéztem. Pontosan alattam egyetlen szikla sem volt, csupán a háborgó kékség. Hirtelen megborzongtam, és nagy levegőt vettem. Volt lent valami, ami ellenállhatatlanul vonzott magához, akár a mágnes. Hallgattam, ahogyan a hullámok lágyan nekicsapódnak a kemény, tekintélyt parancsoló sziklának, ahol álltam. Magasan voltam, szédítően magasan. Egy kis hang a fejemben azonban azt súgta, hogy lent vár rám valami. Le akartam ugrani. Éreztem, hogy nem lehet semmi bajom, nem fogok megsérülni. Az égnek emeltem a tekintetem, a napsugarak kellemesen cirógatták az arcomat. Mélyeket lélegeztem, miközben a szívem kiugrani készült a mellkasomból. Felemeltem mindkét kezem, magam mellé. Egy lépést előreléptem, csukott szemmel, még éreztem a talajt a talpam alatt. Egy erős fuvallat meglökött hátulról, ezzel a mélybe taszítva engem. A lábam elvált a poros földtől, nem éreztem már más, csupán a levegőt a testemnek ütközni. Nem féltem. Teljesen nyugodt voltam, hagytam, hogy zuhanjak lefelé, fittyet hánytam a gravitációra, súlytalansági állapotba kerültem, nem is voltam tisztában azzal, hogy a víz felé esek, olyan érzés volt, mintha repülnék. Hirtelen sípolni kezdett a fülem, mire kinyitottam a szemem. Már csak pár méter volt hátra. Villámgyorsasággal csapódtam bele a vízbe, úgy, mintha szilárd betonra estem volna. A levegőm azonnal bent rekedt, és az egész testem görcsbe rándult. Kiáltani akartam, de nem jött ki hang a számon...
Riadtan pattantak ki a szemeim, megrázkódtam, amikor észleltem a körülöttem levő világot. Biztonságot sugárzó, ismerős fehér bőrfotelek, előttem a fekete kis üvegasztal, rajta újságokkal, és távkapcsolóval. Fehér falak, és egy hatalmas plazma tévé. Kellemes hűvös érintette felhevült arcomat, éreztem, hogy a szám teljesen kiszáradt,  torkom szintén. Csak álmodtam. Itthon vagyok. Pedig annyira valóságosnak tűnt. Csak egy álom volt.
Hirtelen hangfoszlányokra kaptam fel a fejem. Valakik beszélgettek odakint a teraszon. Hangjuk erősségéből ítélve próbáltak suttogni, de annál mégis hangosabbak voltak. Kókadt fejjel, lomha mozdulatokkal kecmeregtem ki az ágyból, vagyis a kanapéról, és a nyitott teraszajtó felé indultam. Lábaim megreccsenetek minden második lépésnél, és a bokám is sajgott egy kicsit. Ahogy közelebb értem, a hangokhoz embereket is tudtam párosítani. Niall és Rickie ültek odakint a fonott székekben, háttal az ajtónak. Távolról láttam, amint Rickie hevesen gesztikulál, Niall pedig a fejét rázva meredt maga elé.
-És mégis mikor akarod elmondani neki?-csíptem el egy mondatot, ami Niall szájából hangzott.
-Tudod jól, hogy már elmondtam volna, de most nincs olyan helyzetben. Szüksége van rám, most nem hagyhatom cserben.-válaszolt Rickie, elfojtott hangon.
-Kinek van szüksége kire?-léptem ki a teraszra, mire mindketten hihetetlen gyorsasággal felugrottak, mintha áram csapta volt meg őket.
-Szia, Lizzie. Felébredtél?-köszönt Niall látszólag nyugodtan, de látszott rajta, hogy zavarban volt.
-Rosszat álmodtam.-feleltem beletúrva a hajamba.
-Ó.-tátotta el Niall a száját, majd felém lépett, és gyöngéden megfogta a kezem, majd az ölébe ültetett. Rickie is helyet foglalt, ahol az előbb ült. Niall átkarolta a derekam, és adott egy puszit a tarkómra.
-Miről beszéltetek az előbb?-kérdeztem kíváncsian. Rickie megköszörülte a torkát, majd felém fordult.
-Semmi különösről.-válaszolta félvállról.
-Értem.-bólintottam zavartan. Különös. Ez nem vall Rickiere, hogy kerülni  témát.
-Rickie főnökéről volt szó.-szólalt meg mögöttem Niall.-Rickie tanácsot kért tőlem, hogy mit tegyen, mert nem akar már ott dolgozni, de a főnöke állítólag elég nagy slamasztikában van, mert már ketten felmondtak, és ha ő is felmondana, nem lenne dolgozó.-magyarázta Niall, majd Rickiere néztem.
-Nem akarsz már ott dolgozni?
-Nem...nem nekem való, valami újat szeretnék.-válaszolta Rickie vontatottan.
-Sajnálom.-húztam el a számat.-Hát, nem tudom, mi lenne a helyes. Talán kezdj el keresni másik munkát, és ameddig nem találsz, bírd ki ott.-ajánlottam.
-Ez jó ötlet.-mosolyodott el barátnőm, mire én is elmosolyodtam.
-Majd keresünk együtt munkát. Az is lehet, hogy majd egy helyen fogunk dolgozni.-mondtam vigyorogva.
-Az jó lenne.-válaszolt Rickie látszólag izgatottan, de nekem nem tűnt valami feldobottnak az ötlettől.
-Valami nincs rendben.-közöltem váratlanul, mire Rickie feszülten nézett rám.
-Hogy érted ezt? Minden rendben, Lizzie, tényleg.-győzködött.
Gyanakvón húztam fel a szemöldököm, de Ricki továbbra is csak mosolygott.
-Nem tudom, mit csináljak, Lizzie, ennyi az egész.-sóhajtotta gondterhelten.-Döntenem kell, és nem tudom, hogy a jó döntést fogom-e hozni.
-Értelek.-bólintottam együtt érzőn.
-Nem vagytok éhesek?-szólalt fel hirtelen Niall a hátam mögött.
-De, egy kicsit.-válaszoltam a gyomromra téve a kezem.
-Én is.-csatlakozott Rickie.
-Akkor gyerünk, csináljunk valami kaját.-csapott rá Niall a combomra, mire rosszallóan fordultam hátra.-Bocsi.-vigyorodott el, majd engesztelésül egy gyors csókot nyomott a számra.
Bicegve indultam el a konyha felé, mikor Niall jó szokásához híven újból a karjaiba kapott.
-Könyörgöm.-sóhajtottam fáradtan.
-Legalább itthon had cipeljelek.-mondta mosolyogva, én pedig beletörődőn megráztam a fejem. Úgy látszik ez az, amit soha nem leszek képes kiüldözni belőle. A gondoskodó hajlamot.
A konyhába érve lazán felültetett a pultra, Rickie mellém támaszkodott, Niall pedig megállt előttem, majd összecsapta a tenyerét.
-Na, akkor ki az hármunk közül, aki tud főzni?-tette fel a legfontosabb kérdést.-A rántotta és a tükörtojás nem számít főtt ételnek!-emelte fel az ujját figyelmeztetésképp.
-Palacsinta?-ajánlottam félszegen mosolyogva. Mindhárman tisztában voltunk vele, hogy egyikünk sem egy kimondott konyhatündér, de talán a palacsinta még nem fog ki rajtunk.
-Tökéletes.-bólintott rá Rickie, és a szekrényhez ment, kivenni belőle a hozzávalókat. Niall tálakat vett elő, és tejet a hűtőből. Mindketten sürögtek-forogtak, én pedig a lábamat lóbálva figyeltem a ténykedésüket.
-Én mit csináljak?-kérdeztem szerényen.
-Ülsz, és nézed, ahogy készül a kaja.-válaszolt Niall parancsszerűen, mire bólintottam, elfogadva a feladatomat, és a vidd kedvéért még tisztelegtem is, mint a jó katona.
Sosem hittem volna, hogy főzés közben ennyit lehet röhögni, de tényleg. Azt hittem, én vagyok a legbénább a konyhában, de ezek ketten csúnyán rácáfoltak. Miközben ültem a pulton, és relaxáltam, Niall és Rickie felforgatták az egész konyhát. Először még minden simán ment. Niall keverte a tésztát, Rickie adogatta a hozzávalókat. Aztán jött az első probléma. Túl sok volt a tej. Rickie öntött bele még lisztet, de sajnos többet, mint kellett volna, így túl sűrű lett.
-Nem baj, nem baj. Menni fog ez.-nyugtatta magát Niall, majd még kért bele tejet. Így ment ez egészen addig, amíg a tervezett fél tál tésztából lett egy egész tál masszás valami.
-Annyira nem rossz.-vont vállat Rickie.-De kell még bele egy kis só.-jutott eszébe, majd odanyújtotta a sótartót Niallnek. Niall sózni kezdte, ám legnagyobb szerencsétlenségére leesett a tartó teteje, így szinte az egész üveg só beleborult a tálba.
-Basszus!-kiáltott fel Niall.-Lizzie, adj gyorsan egy kanalat, hátha le tudom még halászni a tetejéről!-integetett felém, mire röhögve a kezébe nyomtam a kért kanalat. Nagy műgonddal az arcán próbálta leügyeskedni a tetejéről a felesleges sőt, még a nyelvét is kidugta, majd tehetetlenül megvonta a vállát. -Hát, talán jobb lett. Okés, kezdhetjük sütni!-utasította Rickiet, majd következett a sütés legjobb része, amit úgy szeretek. A palacsintadobálás. Ha azt gondoltam, hogy az eleje volt a legviccesebb, nem gondoltam erre a részre. Az első öt palacsintából három odaégett, egy pedig összeugrott, így maradt összesen egy ép palacsinta.
A pulton fekve, kezemet a hasamra téve nevettem, Niall pedig rosszallóan nézett rám.
-Ne röhögj, igenis szép palacsintákat fogunk csinálni!-húzta ki magát büszkén, és épp feldobott egyet, ami összeragadva esett vissza a serpenyőbe.-Egyszer biztos azt fogunk csinálni.-helyesbített, miközben az összetapadt palacsintára sandított.
Végül Rickie is csatlakozott hozzám, együtt néztük, ahogyan Niall szerencsétlenkedik. Eszünk ágában nem volt segíteni neki, hiszen ő mondta, hogy tudja mit kell csinálni, hát akkor tessék, csillogtassa meg nyugodtan a szakácstudományát.
Így ment ez egészen addig, míg az egész tál tészta elfogyott. A végeredmény egy rakás, nyomorult kis palacsinta lett. Számat elhúzva mértem végig a felhozatalt.
-Mit szólnátok inkább egy pizzához?-kérdeztem reménykedve.
-Hozom a telefont.-bólintott rá Niall egyből, mire megkönnyebbültem sóhajtottam fel...
A nappaliban ültünk a rendelt óriáspizzát majszolva, miközben nevettünk, és beszélgettünk.
-Holnap mi lesz a program?-kérdeztem Nialltől.
-Megbeszélés, délután meg rádiózunk, este pedig próba.-sorolta a monoton napirendet.-Szóval, nem sokat fogjuk látni egymást holnap se.
-Hú, nekem meg fel kéne hívni a lakberendezőt.-jutott hirtelen eszembe.-De ilyen lábbal nem tudok találkozóra menni.-húztam el a számat keserűen.
-Akkor várj addig, amíg jobban leszel.-tanácsolta Rickie.
-Nem, nem akarok. Kell valami, amivel elfoglalhatom magam.-makacskodtam.
-Akkor mi lesz most?-kérdezte Niall teli szájjal, mire felnevettem.
-Felhívom, és megkérdezem, hátha eljönne ide.-ötleteltem, és a telefonért nyúltam. Tárcsáztam a mentett számot, és vártam, amíg felveszi.
-Marcus Bennett.-szólt bele egy reszelős hang a telefonba.
-Öhm, halló, itt Elizabeth Grey.-válaszoltam.
-Á, halló. Az ön apjával beszéltem már ugye?
-Igen, ő volt.-helyeseltem.
-Miben segíthetek?-kérdezte.
-Biztosan említette apa, hogy van egy ház, amit be kellene rendezni, és sokan magát ajánlották.
-Milyen megtisztelő. Igen, hallottam a berendezendő házról. Nincs semmi akadálya, önnek mikor lenne jó?-kérdezte.
-A holnap megfelelne.-válaszoltam.
-Remek. Holnap délelőtt vagy délután?
-Délután jobb lenne.
-Rendben. Hol?
-Hát, az a helyzet, hogy történt egy kis baleset, ami miatt nem igazán tudok kimozdulni itthonról.-feleltem a fejemet ingatva.-Megoldható lenne, hogy eljöjjön ide, hozzánk?-kérdeztem félve, várva, hogy mikor csapja rám a készüléket. Ehelyett azonban ezt felelte:
-Megoldható. Küldje el a címet sms-ben, mert most nincs a közelben íróeszköz. Holnap akkor délután kettőre várható leszek.-mondta tárgyilagosan.-További szép napot, és jobbulást!-tette hozzá, mire elmosolyodtam.
-Köszönöm, viszont hallásra.-feleltem, majd kinyomtam a telefont.
-Na?-kérdezte Niall türelmetlenül.
-Azt mondta, nem gond, hogy neki kell eljönnie. Küldöm is neki a címet.-kaptam kézbe újra a mobilom, és pötyögni kezdtem rajta.
-Nekem ez nem tetszik.-rázta a fejét rosszallóan Niall.
-Mi baj van már vele?-forgattam meg a szememet unottan.
-Jobb lenne, ha valaki itthon maradna veled. Csak a biztonság kedvéért.-mentegetőzött.
-Aki nem te leszel.-mutattam rá egyenesen.-Niall, felejtsd el, neked dolgod van, és nem, ismétlem nem fogod ellógni, mert ez most fontos, te is tudod.-közöltem kíméletlenül.-Rickie, dolgozol holnap?-fordultam barátnőm felé hirtelen.
-Öhm, nem.-rázta meg a fejét óvatosan.
-Na, akkor probléma megoldva. Rickie itthon marad velem, nem leszek egyedül, és ha segítségért kell futni, majd Rickie fut helyettem.-mondtam, mire Niall vágott egy grimaszt.
-Olyan erőszakos vagy.-csóválta meg a fejét Niall, miközben a mosoly ott ült a szája sarkában.-De rendben, jó lesz így.
-Mertem remélni.-vigyorodtam el elégedetten, majd a doboz felett áthajolva egy puszit nyomtam Niall arcára. Ekkor ajtónyitódást hallottunk, nem sokkal később pedig Harry és Liam jelent meg előttünk.
-Sziasztok! Ti aztán tudtok élni.-jegyezte meg Harry szúrósan a pizzás dobozra nézve.
-Helló, fiatalság!-intett oda Liam, majd egyből a konyhába ment. Értetlen arckifejezéssel fordultam Rickie felé, aki mintha mi se történt volna, tovább ette a pizzáját. Gondoltam, úgyis mindjárt jön Liam. Hirtelen egy vérfagyasztó ordítás rázta meg a házat, ami a konyhából jött.
-Mi a fene történt itt?!-kiáltotta Liam a konyhából, és akkor jöttem rá, hogy nincs baj, valószínűleg csak megtalálta az ügyeskedésünk maradványait. Pillanatokon belül megjelent a nappaliban, csukott szemmel, maga elé tartott kezekkel, mélyeket lélegezve, mint aki nagyon azon dolgozik, hogy lenyugodjon.
-Ígérjétek meg, hogy kitakarítotok.-nézett ránk könyörgően, miközben lerogyott az egyik fotelba. Mindannyian beleegyezőn bólogattunk, nekem azonban egy dolog szúrta a szemem. Liam mióta hazaért, még csak rá sem nézett Rickiere, Rickie szintén. Köszönésről, és pusziról pedig ne is beszéljünk. Úgy tettem, mintha minden rendben lenne, vagyis bíztam benne, hogy minden rendben van. Talán megint csak én reagálok túl valamit, többet látok bele, mint ami valójában van. Megráztam a fejem, ezzel elkergetve a vészjósló viharfelhőket az elmémből, és tiszta fejjel hallgattam Harryt, aki arról mesélt, hogy Lou-val milyen új összeállításokat találtak ki, és milyen jót babázott ma Luxszal.
Estefelé a nappaliban ültem, és onnan néztem, ahogyan a nap a felhők mögé rejtőzik. Úgy döntöttem, hogy kiülök egy kicsit a teraszra, hiszen egész nap nem voltam friss levegőn, sőt, még csak fel sem álltam. A többiek mind itthon voltak már, elvonulva a saját kis szobájukba. Szerencsére a lábam sem fájt már annyira, mint délelőtt, így már támasz nélkül is tudtam menni, vagyis, inkább óvatosan lépkedni. Dobogást hallottam az emelet felől, odanéztem, és Rickiet láttam meg szaladni le a lépcsőn, egyenesen a bejárati ajtóhoz sietett.
-Rickie!-szóltam utána, mire összerezzent, majd szembe fordult velem.
-Á, Lizzie.-mosolyodott el.-Minden rendben?
-Ezt inkább én kérdezhetném tőled.-billentettem oldalra a fejem, mire Rickie zavartan megvakarta a homlokát.-Rickie, jól látom, hogy valami nincs rendben?
-Nem, Lizzie, minden oké,tényleg.-bólogatott hevesen, majd a karórájára nézett.-Csak sietek.
-Értem.-bólintottam kétkedőn.
-Majd holnap beszélünk, jó?-ajánlotta, és reménykedő pillantást vetett felém.
-Nekem jó.-mentem bele.
-Na, szia!-köszönt el, majd szélsebesen kiviharzott az ajtón.
-Szia.-intettem a csukott ajtónak. Bizonytalanul felsóhajtottam. Biztos vagyok benne, hogy történt valami, csak nem mondja el. Rickie nem szokott ilyen lenni. Talán a munkahelyén van gond, talán nem is akar felmondani, vagy talán a főnöke zaklatja, és ezért nem tudja mit csináljon? És egyáltalán hova rohant most? Nagyon remélem, hogy hajlandó lesz elmondani, bármi van is, mert ha nem, én szedem ki belőle, könyörtelenül.
-Min gondolkozol, gyönyörűm?-zökkentett ki egy bársonyos hang a gondolatmenetemből. Hátra fordulva Niallt pillantottam meg, a falnak dőlve, keresztbe font karokkal.
-Ja, semmi, csak Rickie az előbb ment el, és vele beszéltem.-hadartam el nagy vonalakban.
-Értem.-bólintott, majd ellökve magát a faltól felém sétált, hosszú, elnyújtott léptekkel. Mosolyogva hátráltam pár lépést, amíg a falnak nem ütköztem. Niall megállt velem szemben, arca alig pár centire volt az enyémtől. Sejtelmesen elmosolyodott, majd két kezét a fejem mellé nyomta, ezzel teljesen sarokba szorítva engem. Zavartan kuncogni kezdtem, amikor orrát az enyémhez simította, ajkai épphogy súrolták a számat. Éreztem meleg leheletét az arcomon, és kellemes, fűszeresen férfias illatát. Mellkasa ütemesen emelkedett és süllyedt, ahogyan levegőt vett, szélles vállán az izmok szabályosan rajzolódtak ki az ujjatlan póló alól, amit viselt. A szemhéjaim önkénytelenül csukódtak le, ahogyan ajkai a fülem mögötti érzékeny részhez értek.
-Van számodra egy kis meglepetésem.-suttogta a fülembe rekedtes, titokzatos hangon.
-Micsoda?-kérdeztem halkan.
-Gyere, és megmutatom.-súgta, majd elmosolyodott, és lágyan végigsimított az arcomon, majd le a karomon, egészen a kézfejemig, aztán kézen fogott, és lassú léptekkel elindult, én pedig követtem...