(II./29.) Köszönöm, hogy vagy neki...

Sziasztok Drága Olvasók!
Kicsit késve, de meghoztam az új részt. Ez most ilyen lazára sikeredett, szerintem kellenek ilyen részek is :)
A következőben ígérem, kicsivel több izgalom lesz. Köszönöm a kommenteket, a nézettség számát, hihetetlenek vagytok! :)
Remélem tetszeni fog, jó olvasást!
Puszi: Dóri :*
Ajánlott zene:Justin Bieber - Nothing like us

Már alkonyodott, mikor a repülő landolt a dublini repülőtéren. Csak egy lágy kocogtatást éreztem meg a vállamon, majd kinyitva szemem Niall mosolygós arcát láttam meg magam előtt. Azt hiszem, ez a furcsa szokás is hozzám tartozik már, hogy mindegy, hova utazok, ha repülővel megyek, mindig elnyom az álom.
Egy kisebb meglepetésként ért, ahogyan leszálltunk a repülőről, és egy csapat sikítozó lánnyal találtuk szembe magunkat. Megtorpantam, mire Niall is megállt.
-Honnan tudták, hogy itt leszünk?-kérdeztem tőle meglepettséggel a hangomban, mire Niall felhorkantott.
-Figyelj, én már azon se csodálkoznék, ha tudnák, hogy hány pár zokni van a táskámban. Mindent tudnak, és mindenhol ott vannak.-válaszolt enyhe fejcsóválással, majd meglökött egy kicsit, hogy induljunk tovább. Sajnos, a kijövetel hosszabbra sikeredett, mint amire számítottam. Niall a lehető leggyorsabban megpróbált elszabadulni, akivel tudott, csinált közös képet, és dedikált nekik, miközben szorosan maga mellett tartott. Újdonságként ért, amikor a lányok nem azt mondták, hogy húzzak arrébb a képről, hanem némelyikük kifejezetten kérte, hogy én is legyek rajta. Bár tőlem nem kértek autogramot, pár szót váltottam a többségükkel, és zömében annyiból állt egy beszélgetés, hogy azt mondták, milyen szerencsés vagyok, amiért Niall a barátom, vigyázzak rá, tegyem boldoggá, mert ha nem, szálaként lesz kitépkedve a hajam, és az arcom megkóstolja a betont...Ezt az utolsó jó tanácsot csak egy lánytól hallottam, akit miután kimondta, két másik lány ellökdösött onnan, és nem láttam többet.
-Ne is törődj vele, az ilyenek nem igazi directionerek!-mondta egy másik lány, arcán kedves mosollyal. Viszonoztam a mosolyt, ám egyre jobban feszélyezett a helyzet. Nem elég, hogy így is görcsben van a gyomrom, annyira izgulok, most még ráadásként tizenéves kislányok fenyegetőzéseit kell hallgatnom.
-Gyere, megyünk!-ragadta meg Niall a karom, majd tolni kezdett maga előtt, nem igen törődve az ott maradt lányok sikítozásával, még visszaintegetett neki, meg dobott pár puszit, és végre otthagytuk őket.
-Igazán lelkesek.-jegyeztem meg bólintva.
-Ó, ez még a kellemesebb verzió volt.-válaszolt, miközben a fotocellás ajtó felé haladtunk.-Az a korrekt, amikor vagy százan vannak, és még a pólódat is leszaggatják rólad, ha nem vigyázol.-mondta, mire elhúztam a számat.-De akadnak normálisak is, akik nem visítanak, nem karmolnak szét, csak vigyorognak, és nem győznek levegő után kapkodni. Na, gyerünk, már nemsoká ott leszünk.-tette a kezét a derekamra, és bátorítóan rám mosolygott.
A terminál ajtón kilépve jeges szellő csapta meg az arcom, kénytelen voltam összehúzni magamon a bőrkabátomat, amit Niall ajánlott, hogy vegyem fel, mert lehet, hogy fázni fogok. Hát, igaza volt. A bőröndöm zötyögve gurult utánam, idegtépő hangokat kiadva, így Niall megunta, és kivette a kezemből, majd ő vitte azt is, az ő sporttáskája mellett. Tiltakozás nélkül adtam át neki, valahogy semmi kedvem nem volt leállni vele vitatkozni, hiszen tudtam, hogy úgyis ő nyer. Lehajtott fejjel kullogtam Niall mellett, a szívem heves dörömbölésétől, és a fülemben lüktető vértől alig hallottam meg, ahogy valaki megszólított minket.
-Niall, Lizzie!-kiáltotta egy hang, nem messze tőlünk. A szívem egy hatalmasat dobbant, ahogy felnéztem, és egy középkorú férfit láttam meg, aki szélesen mosolygott, integetett, majd elindult felénk. Valószínűleg Niall észrevette, hogy teljesen lesápadtam, mert lágyan összesimította a kezünket, majd mikor ránéztem, egy biztató mosolyt küldött felém, majd összekulcsolta ujjainkat, és úgy mentünk tovább Greg felé.
-Szia öcskös!-lépett oda Niallhez, fél karral átölelte, majd átvette tőle a súlyos csomagokat, és a csomagtartóba vágta. Szégyenlős mosollyal az arcomon, ujjaimat morzsolgatva álltam ott egy helyben, mint a cövek, és próbáltam nem elájulni.
-Greg, ő itt a barátnőm, Lizzie, Lizzie, ő a bátyám, Greg.-mutatott be minket egymásnak, mire udvariasan kezet ráztunk.
-Elizabeth Grey.-mutatkoztam be rendesen.
-Greg Horan.-biccentett.-Sokat hallottam már rólad, és az elmondottak alapján nem csalódtam. Tényleg olyan bájos arcod van, mint ahogy Niall leírta.-bókolt, mire éreztem, hogy elpirulok.
-Jól van, Greg, elég lesz, induljunk inkább!-csapott a vállára Niall, majd beült az autóba.
-Kis szégyenlős, pedig telefonon ódákat zengett rólad. Na de majd otthon.-kacsintott rám Greg, mire elnevettem magam, és becsusszantam Niall mellé.
A fák végeláthatatlan sorai között autóztunk, az utak kezdtek egyre nyugodtabbá válni, az ír fővárost elhagyva egyre inkább a dombos vidékek, és az erdők vették át az uralmat a hatalmas épületek után. Szokatlan volt a forgalmas London után egy ilyen helyen lenni. Otthon a látóköröm épületekből, felhőkarcolókból, terekből, emeletes házakból állt, itt viszont kicsit közelebb éreztem magam a természethez. A sok zöldtől javult a hangulatom, jól esett egy kis változás.
Lábammal idegesen doboltam, miközben az ablakon bámultak kifelé, és figyeltem az elsuhanó fákat, és a koraesti, felhős eget. Még mindig szörnyen ideges voltam, az ujjaimat törögettem, és az ajkamat harapdáltam. Niall és Greg szája folyamatosan járt, már nagyon rég óta nem találkoztak, úgyhogy ez evidens, hogy egy csomó megbeszélnivalójuk van. Nem is pofátlankodtam bele a beszélgetésükbe, szó nélkül hallgattam, ahogy kitárgyalják az elmúlt hetek eseményeit.
-Denise jól van?-kérdezte Niall lelkesen, előrehajolva Greghez, két könyökkel támaszkodva a két első ülésen.
-Köszöni szépen, nagyon jól van. Néha talán túl jól.-nevetett fel Greg.-Van, amikor rátör egy roham, és addig hisztizik, amíg csokit nem kap, máskor ölni tudna egy hamburgerért, aztán fél perc múlva már fintorogva dobja arrébb. Nők...-forgatta meg a fejét, ám tudtam, hogy teljesen elfogadja a felesége elvárásait. Niall említette, hogy Denise babát vár, és ő lesz a keresztapja. Amikor Niall megtud a hírt, felvillanyozódott. Tudja igaz, hogy nem sokat fogja látni a kis csöppséget, de mindent meg fog tenni azért, hogy minél többször meglátogathassa. Még meg sem született, egy rajongója már biztosan van, a szülein kívül.
Az autó fokozatosan lassult le, majd befordult egy takaros ház feljárójára. Nagyot nyeltem, ahogy a motor leállt, ami azt jelentette, hogy megérkeztünk.
-Megjöttünk.-hajolt oda hozzám Niall, mire kétségbeesett pillantást küldtem felé.-Lazíts már, nem az ördöghöz jöttünk, hanem hozzánk. Minden rendben lesz. Ne aggódj, gyere!-szorította meg a kezem, majd sóhajtva kimásztam a hátsó ülésről, és a táskámat elvéve a ház felé néztem. Egyszerű, fehér vakolatú családi ház volt, emelettel, és apró feljáróterasszal a bejárati ajtó előtt. Niall összekulcsolta ujjainkat, majd remegő térddel, és liftező gyomorral elindultunk az ajtó felé.
Az előszobába lépve ínycsiklandó ételillat csapott meg. A folyosó végén volt egy kis helyiség, ahonnan erős fény sütött ki, és a rádió hangja töltötte be a földszintet. Pillanatokkal később, afelől a helyiség felől egy kedves arcú nő jelent meg, haja rövid, szőke tincsekkel tarkított frizura volt, szélesen mosolygott, miközben széttárt karokkal haladt felénk.
-Sziasztok, hát végre itt vagytok!-köszönt, hangjából sugárzott a boldogság, amikor közelebb ért, láttam, hogy szemei izgatottan csillogtak.
-Szia, anya!-ölelte magához édesanyját Niall, aki majdnem egy fejjel magasabb volt nála.-Jó újra látni.
-Úgy örülök, hogy el tudtatok jönni, drágám. Már nagyon vártam ám, hogy jöjjetek, és végre személyesen is megismerjem a lányt, aki ilyen mértékben képes volt elcsavarni a fiam fejét.-fordult felém, még mindig mosolyogva, én pedig azon voltam, hogy lélegezzek.
-Anya, ő itt Lizzie Grey, a barátnőm.-mutatott rám Niall, mire szégyenlősen nyújtottam a kezem.-Lizzie, ő itt az anyukám, Maura.
-Üdvözlöm, Mrs. Horan.-biccentettem.
-Ó, de rég volt már, hogy így szólítottak, maradjunk inkább a Mauránál, nyugodtan tegezz szívem! Na, ha lepakoltatok, gyertek enni, mindjárt kész a vacsora!-simított végig a vállamon, mire éreztem, hogy legszívesebben elsüllyednék szégyenemben. Az egész testem lezsibbadt, ahogy Maura elfordult tőlem, és berohant a konyhába, nehogy odaégjen a sült.
-B...sssszameg.-szisszentem fel, lángvörös fejjel, a plafon felé fordítva a tekintetem. Hogy a fenébe lehetek ekkora idióta? Lizzie Grey, tapsot neked, és virágszirom esőt. A szülei elváltak, te barom, miért mondtam azt, hogy Mrs. Horan? Azt hiszem, leszerepeltem.
-El ne égj itt nekem, nyugi már, nem vette rossz néven.-suttogta Niall a fülembe, majd az én csomagomat is a kezébe fogva felfelé tolt a lépcsőn, a szobánk felé. Elköszöntünk az ajtóban álló Gregtől, aki sietett haza a feleségéhez, de megígérte, hogy holnap fogunk találkozni.
Nyöszörögve, kezemet a testem mellett lógatva vonszoltam fel magam az emeletre, majd amikor Niall kinyitotta az ő régi szobájának az ajtaját, lesütött fejjel dőltem neki a falnak, és a földet tanulmányoztam.
-Lizzie, ezt most fejezd be! Anya nem haragudott meg rád, nehogy e miatt érezd kínosan magad. Előfordul az ilyen, kicsúszott, megtörtént. Na, bumm. Nagy cucc. Ha most e miatt eszed magad, esküszöm kilógatlak a kertben a fára.-lépett elém Niall, ujjával megemelte az állam, hogy a szemembe tudjon nézni.
-Miért vagyok ilyen szerencsétlen?-húztam el a számat.
-Mert csak. Na, ne lógasd már az orrod, és ha lehet, hűlj le egy kicsit, mert tényleg porig égsz.-simított végig az arcomon.
-Az már megtörtént.-motyogtam dühösen.
-Gyere már ide, te bolond!-húzott erőteljesen magához, hogy aztán karjaiba zárva nyugtasson meg. Ölelése most mindennél többet jelentett, erőt adott, feltöltött.-Ha megígéred, hogy előveszed azt a Lizziet, akit imádok, és elteszed jó messzire ezt az aggódó Lizziet, én is megígérem, hogy holnap elviszlek, és kicsit körbevezetlek a városban. Megmutatom a kedvenc helyeimet, ahol régebben órákat töltöttem, és bemutatlak néhány barátomnak is. Na, megfelel?-ajánlotta, mire halvány mosolyra húztam a számat, és homlokomat az állának döntöttem.
-Rendben.-válaszoltam, és mély levegőt véve hagytam, hogy Niall a magasba emelve pörögni kezdjen velem a saját tengelyünk körül, így kifejezve örömét.
Ahogy telt az idő, kezdtem feloldódni. Már nem akart megfojtani az a görcsös érzés, tudtam lélegezni, és őszintén mosolyogni, nevetni. Niall anyukája egyszerűen imádni való! Úgy viselkedik velem, mintha már ezer éve ismernénk egymást, nem áll be a kínos csönd, ha éppen nem beszélünk, mert valamelyikünknek újból eszébe jut valami, és újra elindul a csevegés. Kedves, pozitív személyiség, állandóan mosolyog, nem csak a szája, hanem a szemei is. Olyan, akár egy nő bőrébe bújt tinilány. Nem volt frusztráló a társasága, sőt, nyíltan beszéltünk minden témáról, amiről feljött a szó. Kitárgyaltuk a régi életemet, azt, hogy hogyan ismertem meg Niallt, hogyan kerültem Londonba, és végül miért élek most ott. Rengeteget kérdezett, így tulajdonképpen újra elmeséltem neki a kapcsoltunk történetét, ezzel újraélve minden pillanatát. Persze, csak a legfontosabbakat mondtam el neki, nagy vonalakban. Úgy döntöttem, inkább megkímélem a részletektől...Nem szeretne ő mindenről tudni, azt elég, ha mi ketten tudjuk csak.
-És hogyan tovább az életben? Van már valami elképzelésed, hogy mivel szeretnél foglalkozni?-érdeklődött, miközben újabb adag húst szúrt a villájára. Na igen, amellett, hogy jó társaság, istenien is főz. Rég ettem ilyen finom sültet.
-Hát, igazából még nem tudom, egy érettségivel merre tudnék elhelyezkedni. Ha arról lenne szó, akár boltba is mennék eladónak, vagy ilyesmi, a lényeg, hogy keressek valamennyit, és el tudjam tartani magam.-válaszoltam határozottan.
-Ó, értem. Szóval, még nincs elképzelésed, minden jöhet.
-Konkrétan még nincsen...viszont van egy álmom.-csúszott ki a számon, akaratomtól függetlenül. Maura ajka mosolyra húzódott, ahogyan a szemembe nézett.
-Valóban? És mi az?-kérdezte kíváncsian.
-Tánciskola.-felelte helyettem Niall, aki eddig csak néha-néha szólalt meg, ha épp tőle kérdeztünk valamit. Szégyenlős mosollyal az arcomon néztem Niall szemébe, aki lesütötte a tekintetét, miután összenéztünk.
-Tánciskola?-kíváncsiskodott tovább Maura.
-Igen, odahaza tagja voltam egy tánciskola tanárainak...de az az időszak véget ért, és akkor úgy döntöttem, hogy nem táncolok soha többé...Aztán valaki megváltoztatta a nézőpontomat.-sandítottam Niallre, aki vigyorral az arcán tette le az evőeszközeit, és dőlt hátra a székében, hogy tovább hallgasson.-Elhatároztam, hogy nem fogom feladni, ami egykor az életem volt. Ha minden meglesz hozzá, szeretnék alapítani egy tánciskolát a fiataloknak. Szeretném, ha sikerülne. Jó lenne kicsit újraélni mindent régről.-vontam meg a vállam, és éreztem, ahogy kaparni kezdett a torkom. Eszembe jutott anya arca, amikor még kislány voltam. Amikor együtt táncoltunk körben a nappaliban. Ahogy itt ültünk, Niall és az anyukája többször is összemosolyogtak, Mauráról sütött, hogy teljes szívéből szereti a fiát, és mérhetetlenül büszke rá.
-Köszönöm a vacsorát, anya.-szólalt meg hirtelen Niall, majd felállt, hogy elkezdje leszedni az asztalt. Azonnal felpattantam, és besegédkeztem.
-Jaj, hagyjátok csak, majd én elpakolok mindent, menjetek fel nyugodtan.-kapta ki a kezemből a tányéromat. Hirtelen felcsendült Niall telefonja.
-Hát ezt nem hiszem el, ezek ilyenkor sem hagynak békén?-bosszankodott, ahogy megnézte a kijelzőt.-Egy pillanat, és jövök, gyorsan leráznom.-legyintett, majd felkapta, és sietve az előszobába ment. Mivel nem volt mit tenni, mégis segítettem letakarítani az asztalt. A tányérokat a mosogatóhoz hordtam, majd Maura elvette tőlem, és a vízbe tette.
-Szép ambíció. -mosolyodott el.-Kívánom, hogy sikerüljön valóra váltanod.
-Azon leszek.-bólintottam, majd a pultnak támaszkodtam.
-Örülök, hogy megismerhettelek. Nem egészen erre számítottam.
-Tényleg? Miért?-faggatóztam egyből, szívem nagyot dobbant a mellkasomban.
-Niallnek eddig nem voltak túl komoly kapcsolatai, és azokból ítélve, azt hittem, te is olyan leszel, viszont amikor említette, hogy szeretnétek eljönni hozzánk, megváltozott a véleményem.-magyarázta, miközben mosogatott.-Te vagy az első, akit személyesen bemutatott. Másokat is ismertem, de velük sosem ültünk így le, egy asztalhoz, és nem beszélgettem velük. Csak köszöntünk egymásnak, és ennyit kommunikáltunk. De te más vagy. Őszintén mondom, ilyen lányt képzeltem el Niall mellé, mint amilyen te vagy. Összeilletek, és látszik, hogy sokat jelentesz neki. Ezt négyszemközt mondom, hogy sosem láttam még őt ilyennek egy lány közelében, meg úgy általában. Mióta vagy neki, megváltozott. Jó irányba. Régebben a telefonbeszélgetéseink csak sablonos témákból álltak, mostanában viszont akár órákat is képes volt áradozni rólad. Egyszerűen nem voltam képes elhinni, hogy hogyan lehet rá bárki is ilyen hatással, de most, hogy látlak, már tudom. Ne haragudj, ha ez kicsit kínos, amiért ilyen őszintén beszélek, csak szeretném, hogy tudd, én támogatlak titeket. Még senki nem volt képes ennyire az ujjai köré csavarni az én fiacskámat, egyszerűen ragyog, és tele van élettel. Látszik rajta, hogy oda, meg vissza van érted.-mosolyodott el, mire én is zavartan elmosolyodtam, és elpirult arcomat a padló felé fordítottam.
-Köszönöm, hogy őszinte vagy velem.-mondtam, más azonban nem jött ki a számon. Egy kicsit sokkolt mindez, amit mondott, mert ugyan legbelül tudom, hogy ez mind igaz, mégis más ezt egy olyan ember szájából hallani, akinek ugyanúgy, mint nekem, az élete része Niall. Maura megtörölte a kezét, majd kedvesen mosolyogva odalépett hozzám, és megsimogatta a karom.
-Én köszönöm, hogy vagy neki.-mondta, majd biccentett egyet.-Csak komolyodna már meg egy kicsit.-forgatta meg a szemeit reménykedve.-Egyébként, rengeteg képem van Niallről, amikor még pici volt. Ha akarod, megmutathatom neked őket.-kacsintott rám, mire cinkosan elmosolyodtam. Niall ebben a pillanatban robogott be a konyhába, vadul rázva a fejét, idegesnek tűnt.
-Még ennyi barmot.-fújtatott.-Értetlenek, de mindegy, elintéztem őket.-csapta össze a tenyerét, majd gyanakodva nézett ránk.-Ti mit pusmogtatok, amíg nem voltam itt?
-Á, semmit.-legyintett Maura, majd megragadta a kezem, és húzni kezdett maga után.-Kincsem, megtennéd, hogy befejezed a mosogatást, Lizzie mondta, hogy szeretné látni azt a képet, amikor három évesen lepedővel a nyakadban játszottál szuperhősöst.-trillázta, miközben vigyorogva néztem Niall reakcióját.
-Na azt már nem!-tiltakozott, és elindult utánunk.-Anya, ne csináld már! Lizzie nem akarja látni azokat!-hisztizett.
-Ó, dehogyisnem akarom látni.-kontráztam, majd leültem a kanapéra, és vártam, amíg Maura átment a szomszéd szobába a képekért. Niall durcásan levágta magát mellém, karját keresztbe fonta, és összeszűkült szemekkel nézett rám, mire játékosan kiöltöttem rá a nyelvem. Hüledezve felvonta a szemöldökét, majd hirtelen belecsípett a combomba, mire felsikkantottam, és rácsaptam a kezére. Lebiggyesztett szájjal ültem, és csapkodtam Niallt, aki váratlanul elkapta a csuklóm, és megrántotta, aminek az lett a következménye, hogy az ölébe estem. Mielőtt felállhattam volna, Niall vad csikizésbe kezdett, én meg konkrétan fulladoztam a nevetéstől, és próbáltam megfogni a karját, de mindig gyorsabb volt.
-Niall, könyörgöm, ne terrorizáld szegényt!-ripakodott rá Maura, mire Niall befejezte a kínzásomat, én pedig fellélegezve, kócos hajjal ültem fel az öléből. Egy cipős dobozt tartott a kezében, majd leült velünk szembe, a fotelra, és letette az üvegasztalra.
-Ezek akkor készültek, amikor Niall még picibaba volt, és elvittük egy fotóshoz.-adott a kezembe egy vörös borítású albumot. Kinyitottam, és a szám elé kaptam a kezem.
-Édes istenem, de cuki vagy!-nyivákoltam kislányosan, majd Niall felé fordítottam, hogy ő is lássa. Zavartan forgatta meg a szemét, majd a karfára könyökölt, és úgy nézte tovább az ájuldozásomat. A képen hason fekszik, két kezén támaszkodik, és egy törölköző van a hátára terítve, ami rálóg a fejére is. A szája nyitva van, kidugja a nyelvét, és nevet. Szemei olyanok, akár most. Semmit nem változtak, ugyanolyan ragyogóak, mint akkor.
-Jaj, ne...-takarta el a szemét, ahogy a következő albumot vettem a kezembe. Strandon készült képek. Niall olyan 3-4 éves lehetett, és pucéran rohangál a medence körül.
-Emlékszem, amikor ezeket a képeket csináltuk, Niall nem volt hajlandó felvenni a fürdőnadrágját, és nekem kellett végigkergetnem az egész strandon, mire végre felvette. Azt mondta, várja, hogy kinőjenek az uszonyai, valami hallá akart változni, amit egy mesében látott, és állította, hogy csak úgy változhat át, ha nincs rajta semmi ruha, ami akadályozná.-mesélte Maura, mire jóízűen felnevettem.
-Köszi, anya.-mondta Niall erőltetett mosollyal.
-Jaj, ne csináld már, ez olyan édes...Niall, aki hal szeretne lenni.-hajoltam oda hozzá, és magam elé képzeltem a jelenetet, ahogy a medence körül rohangál, várva, hogy mikor változik át.
-Akarod, hogy még egyszer megcsikizzelek?-kérdezte komoly arccal, mire magam elé emeltem a kezem, és a biztonság kedvéért arrébb csusszantam.
Később, már Niall sem makacskodott, hanem velünk együtt nézte át a régi, róla készült fotókat, és együtt nevettünk rajtuk. Maura szinte mindegyikről mondott valamit, ami megmosolyogtatott. Volt olyan kép, amin Niall autómintás pizsiben pózol a fényképezőgépnek, vagy az ágyon ugrál, és hisztizik. Karácsonyi ünnepekről készült kép, amikor lázasan bontogatja ki az ajándékait, várva, hogy megkapta-e azt a kocsit, amire vágyott. A következőn lelombozott, durcás arccal áll, mert a várva várt kisautó helyett egy zöld, kötött pulcsit talált a dobozban. Aztán mégis mosolyog, mert megtudja, hogy a másik doboz azt a játékot rejti. Képek, amikor elfújja a tortáján a gyertyákat. Arca még kisfiús, hatalmas, kék szemei szembetűnőek, ellenállhatatlanul vonzzák az ember tekintetét. Kócos haja az égnek áll, miközben gumicsizmában, nála kétszer nagyobb horgászbottal a kezében vigyorog a kamerába. Aztán jött egy kép...egy kép, amin már lehetett olyan 14-15 éves. Gitárral a kezében ül egy szabadtéri pad tetején, ujjai a húrokon, arcán átszellemült kifejezés ül. A következőn a pad mellett áll, mellette egy vékony, hosszú hajú lány, és egymást ölelik, mindketten mosolyognak, és boldognak látszanak. Összeszorult a szívem, amikor felismertem, ki az a lány.
-Az egyetlen közös képünk.-szólalt meg hirtelen Niall, mire felnéztem rá.
-Aranyosak vagytok.-bukott ki belőlem hirtelen, és így is gondoltam. Az akkori kinézetük alapján tökéletesen illettek egymáshoz.
-Voltunk. Az az idő már elmúlt, nagyon régen elmúlt...-mondta, majd a szemembe nézett, és tovább lapozott...
Az ágyán feküdtem, miközben ő a fürdőben tartózkodott. Ahogy végignéztem azokat a régi képeket, bennem is feltörtek a régi emlékek, amikor kicsi voltam. Úgy látszott, Niallnek boldog gyerekkora volt. A képek legtöbbjén mosolyog, nevet, a családjából valaki átöleli, vagy puszit ad a fejére. Jó érzés volt látni ezeket a kiskori képeket róla, így már tudom, hogy milyen aranyos is volt kicsinek, és mennyit változott az évek során. Niall anyukájának sürgősen el kellett mennie, mert kapott egy telefont az egyik barátnőjétől, hogy ha tud, menjen át, mert valami családi probléma adódott. Maura elnézést kért, hogy itt hagy minket, de kénytelen volt elmenni. A gondolataim néha még visszaugranak arra a közös képre Rachellel, és eszembe jut az a hétvége. Nem akarok rá emlékezni, nem akarom elrontani a kedvem, ezért ilyenkor csak megrázom a fejem, kiürítve belőle minden rossz gondolatot.
Nyitódott az ajtó, majd Niall lépett be rajta. Álmos mosollyal ültem fel az ágyon, mikor odaért hozzám, és leguggolt az ágy mellé.
-Jól érzed magad?-kérdezte, a térdemet simogatva.
-Igen, anyukád nagyon szimpatikus.-bólintottam.
-Ennek örülök. Neki is az vagy.
-Tudom.-válaszoltam, mire felnevetett.
-Valami nincs rendben.-jelentette ki hirtelen.-Mi aggaszt?
-Mi? Semmi, tényleg.-ráztam meg a fejem. Niall gyanúsan méregetett, majd felállt, és leült mellém az ágyra.
-Figyelj, Rachel már a múlté, Lizzie. Azt a képet már rég elfelejtettem.-győzködött.
-Tudom, tudom...-simítottam meg az arcát, majd a szemébe néztem.-Ne haragudj rám...csak kicsit elérzékenyültem. Tudod, eszembe jutott az én gyerekkorom, az emlékeim...anya.-soroltam, a végére elcsuklott a hangom.
-Jaj, édesem.-húzott magához, majd szorosan átölelt, és egy puszit nyomott a fejemre.-Ne búslakodj, ő fentről néz, és nagyon-nagyon büszke rád! Büszke azért, hogy ilyen bátor, és erős lánya van.-vigasztalt, mire megszorítottam a hátán a pólót.
-Gyere, mutatok neked valamit.-tolt el magától egy kicsivel később, érdeklődve követtem, ki a szobából. Egy másik szoba ajtaja előtt állt meg, ami csukva volt. Mosolyogva nézett rám, mielőtt kinyitotta volna.
A szobába belépve egy tárgyon akadt meg a szemem legelőször. Egy zongorán, ami a szoba közepén állt, magányosan. Niall felé indult, a kezemet fogva. Leült a zongora elé, én pedig mellé. Óvatosan felhajtotta a tetejét, majd felgyűrte a pulcsija ujját, és nagy levegőt vett, majd felém fordult. Kíváncsian néztem a szemébe, nem tudtam, hogy játszani fog.
-Nem túl nagy a tudásom, de ezt az egy dalt megtanultam, és remélem, nem fogok beégni vele.-mondta, mire bátorítóan elmosolyodtam, és vártam, hogy végre elkezdje.
Felcsendült az első hang, Niall szemhéja pedig lecsukódott egy pillanatra. Ujjai kecsesen táncoltak a billentyűkön, egy apró hibát sem vétve. Aztán énekelni kezdett. Ahogy a zongora akkordjai, és a hangja összeolvadt, éreztem, hogy meg kell kapaszkodjak valamiben. Minden egyes hang tisztán csengett, hibátlanul kiénekelve, szívből.
-There's nothing like us, there's nothing like you and me...together.-énekelte. Ismertem a dalt, tudtam, hogy ez múlt időben van megírva, Niall mégis, ahol tudta, jelen időre változtatta a szöveget...mindegy volt, én értettem, hogy mit szeretne mondani ezzel...
Elgyengülve hallgattam kristálytisztán szóló hangját, és amikor befejezte, képtelen voltam bármit is mondani...egyszerűen csak közelebb csúsztam hozzá, és egy hosszú, szenvedélyes csókba sűrítettem bele mindazt, amit szavakkal nem tudtam elmondani...azt, hogy milyen tehetséges, hogy mennyire szeretem, és hogy ez a dal jelen időben elénekelve teljesen helyén való...