(II./26.) Szerinted bántja, ami reggel történt?

Sziasztok Drága Olvasók!
Köszönöm a türelmeteket, meg is hoztam az új részt! :) Kezd elkapni az ihlet, szóval remélhetőleg hamarosan jön a következő rész is. (Én nagyon szeretném hozni.)
Sajnálom, amiért az előző rész kissé laposra sikeredett, ezt leszűrtem a kommentek, és a Tetszikek számából, de remélem, a következők jobban elnyerik majd a tetszéseteket! :)
Jó olvasást!
Puszi: Dóri :*
Ajánlott zene: Taylor Swift - Stay Stay Stay

Kényesen nyöszörögve nyújtózkodtam ki, csukott szemmel, miközben arcomat lágyan simogatta a finom napsugár. Hirtelen egy kar fonódott körém, és húzott teljesen a hozzá tartozó testhez, hátam meztelen mellkasának ütközött. Éreztem a szívverését, és ahogy halkan a nyakamba szuszogott, lehelete csikizte a bőrömet. Mély lélegzetvételeiből megállapítottam, hogy még aludt, ez a mozdulat amolyan ösztönös mozdulat volt számára. Semmi kedvem nem volt felkelni, legszívesebben örökre ott maradtam volna a karjai között, azonban új nap virradt, új feladatokkal. Óvatosan mocorogva szembe fordultam vele, lábamat átvetettem a csípőjén, és ujjaimmal gyengéden cirógatni kezdtem az arcát. Elvesztem a látványban, bármennyire is erőlködtem, nem tudtam megszólalni. Kiélveztem, hogy nézhetem anélkül, hogy zavarba jönnék, mert hiába alkotunk már egy pár egy jó ideje, egyetlen pillantásával képes még a földbe tiporni. Végigpásztáztam kisimult vonásait, kesze-kusza szőke haját, ívelt, rózsaszínes ajkait. Hatalmas szempillái meg-megrebegtek, és néha megrándult egy izom az arcán. Mellkasa minden egyes levegővételnél megemelkedett, és besüppedt, izmos felsőteste térképként tárult a szemem elé. Úgy aludt, akár egy édes kisfiú, olyan aranyosan, és ártatlanul. Ezt a képet azonban lerombolta az, amikor tekintetem az apró kockáira tévedt, vagy a kulcscsontjára, vagy a nyakára, amely olyan hívogatón, fedetlenül volt előttem. Egyszerűen tökéletes, ahogy van, ezt már lehetetlen fokozni...Aztán amikor ujjaim a hajához értek, összeráncolta a szemöldökét, és megnyalta az alsó ajkát, majd kábítóan elmosolyodott....Azt hiszem, mégis lehet még fokozni. Kezét a fenekemre tette, majd egy határozott mozdulattal visszahúzott magához, testünk újból összeért. Arcunk alig pár centiméterre volt egymástól, nem bírtam ellenállni a csábításnak, és egy lágy puszit adtam az orcájára, majd egyet az orra hegyére. Niall összeszorított szemekkel, fogait megvillantva mosolyodott el, majd viszonozta a puszit.
-Jó reggelt, gyönyörűm!-mormolta reggeli, rekedtes hangon, majd kinyitotta a szemét, és tekintetünk találkozott. Nem válaszoltam, csak mosolyogtam, és a hátára fordítottam, majd felé hajoltam, és két kezét lefogva végigcsókoltam vállát, egészen a nyakáig.
-Innentől fogva mindig ilyen ébresztést kérek, megbeszéltük?-mondta csukott szemmel, kéjesen sóhajtva.
-Majd meglátom.-feleltem, és a mellkasára dőltem.
-Egyébként hány óra van?-kérdezte, miközben apró köröket rajzolt a derekamra. Feltápászkodtam, és elnyújtóztam a telefonomig.
-Háromnegyed tíz múlt 3 perccel.-válaszoltam, mire Niall hatalmasat ugrott alattam, engem majdnem lelökve az ágyról, még épp időben elkapta a kezem.
-A fenébe!-kiáltotta, majd leszaggatta magáról a takarót, és kisietett az ajtón.
-Mi a baj?-kiabáltam utána, a  beszűrődő hangokból ítélve kapkodott.
-Tízre kell mennünk megbeszélésre a menedzserrel.-üvöltötte vissza, majd beszáguldott egy melegítőben, póló nélkül.
-A többiek miért nem ébresztettek?-vontam fel a szemöldököm kérdőn.
-Zayn és Louis Perrienél és Eleanornál aludt, Harry tegnap a haverjaival volt, szerintem ő sem aludt itthon, Liam meg hamar elment, volt valami elintéznivalója, úgy beszéltük meg, hogy majd ott találkozunk.-hadarta, miközben rángatta fel magára az egyik pólóját, és megrázta a haját, majd a tükör előtt próbálta beállítani.
-Ajjaj.-húztam el a szám vészjóslón. Én is kikecmeregtem az ágyból, magamra kaptam Niall egyik ingjét, és álmosan leslattyogtam a konyhába, valami ehető után nézve. A hűtőbe hajoltam be, amikor Niall szélsebességgel robogott le a lépcsőn, és kérdezett valamit, de nem hallottam.
-Tessék?-kérdeztem vissza.
-Nem láttad a kocsikulcsot?-húzott el mellettem, és a kanapé elé térdelt.
-Nem. Nincs meg?
-Nincs.-válaszolt, miközben felállt, és az asztalon levő újságokat kezdte el dobálni.
-Nem emlékszel, hova tetted le?-kérdeztem a pultra felülve, egy tál müzlivel a kezemben.
-Szerinted, ha emlékeznék rá, akkor itt keresném?-tárta szét a karját, szemei lángoltak, olyan dühös volt.
-Jó, én csak kérdeztem.-hajtottam le a fejem.-Zsebedben nézted már?
-Már vagy ezerszer.-válaszolt idegesen.
-Akkor nem tudom. Menj valaki másnak a kocsijával.-ajánlottam, mire csak legyintett, és tovább rohangált a lakásban.-Tudod már, mikor jössz ma haza?-kérdeztem, miközben egy kanál müzlit öntöttem a számba.
-Nem! És ha nem lesz meg a kulcs, az se biztos, hogy elmegyek!-kiáltott rám, mire összerezzentem.-Mi lenne, ha kajálás helyett inkább segítenél megkeresni azokat az átkozott kulcsokat?-kérdezte mogorván, mire nagyot nyeltem, és a kezem megállt a levegőben.
-Miért kiabálsz velem?-kérdeztem megdöbbent hangon.
-Mert nincsenek meg azok a rohadt kulcsok, és még te is ráteszel egy lapáttal a  kérdéseiddel!-üvöltötte, én pedig lefagytam. Pislogás nélkül, merev tekintettel bámultam rá, képtelen voltam bármit is mondani. Lesütöttem a tekintetem, megköszörültem csontszáraz torkom, és lehorgasztott fejjel lecsúsztam a pultról. A tányért a mosogatóba helyeztem, és szaggatott mozdulatokkal mentem a lépcső felé.
-Lizzie, ne haragudj!-hallottam meg, már megenyhült hangját, és hogy elindul utánam. Nem fordultam meg, csak felsiettem a lépcsőn, végigszaladtam a folyosón, és lendületből bevágtam magam után az ajtót, pont az orra előtt.-Lizzie, kérlek, nem úgy gondoltam!-könyörgött kétségbeesett hangon az ajtó másik feléről. A kemény fának dőlve akadályoztam meg, hogy be tudjon jönni. Sírni támadt volna kedvem, a torkomban egy hatalmas gombócot éreztem, ami meg akart fullasztani. Összeszorított ököllel néztem a plafonra, és mély levegőket vettem.
-Lizzie, sajnálom! Nyisd ki az ajtót légy szíves!-kopogtatott be rajta, mire megforgattam a szemem, és tekintetem megakadt az ágy lábánál heverő valamin.
Lenyomtam a kilincset, és kitártam az ajtót, Niall pedig felcsillanó tekintettel nézett rám, mosollyal az arcán. Nem viszonoztam. Faarccal meredtem rá, és kinyújtottam felé a kezem.
-Tessék.-mondtam ridegen, és a kezébe ejtettem a kocsikulcsot. Mihelyt nála volt a kulcs, egy határozott lökéssel becsaptam az ajtót, és teljes testtel nekidőltem. Még hallottam, hogy egy ideig toporog az ajtó előtt, kopogtat, kérlel, hogy nyissam ki, de nem vettem róla tudomást, így feladta, és elment. Odakint felbőgött a motor, és a Ford hangos kerékcsikorgással hajtott el a ház elől. Lehunyt szemmel, nagyot sóhajtva döntöttem a fejem a  fának, és megpróbáltam kicsit lehiggadni. Nagyon rosszul esett, ahogyan beszélt velem, pedig én nem rossz szándékból, nem direkt voltam értetlen, csupán akkor keltem, körülbelül tíz perce lehettem ébren, álmos voltam, kómás, és bizonyos dolgok nem jutottak el a tudatomig. Megbántott, még sosem beszélt velem ilyen ingerülten, akármilyen hülyén is viselkedtem, nem kellett volna így beszélnie velem...Nem sokkal az után, hogy elment, megcsörrent a telefonom, az ő képe villogott a kijelzőn. Tartottam a kezemben a készüléket, és bámultam a róla készült kedvenc képemet. Nem volt kedvem beszélni vele, még nem...Szeretném, hogy ez a dolog neki is legalább olyan rosszul essen, mint nekem. Lehet, hogy kegyetlenség, amit csinálok, de nem érdekelt. Megsértett, és azt akartam, hogy tudja, ezért elhúzott szájjal, egy fájdalmas grimasszal az arcomon nyomtam le a piros gombot, ezzel elutasítva a hívását...
Ismét csörögni kezdett a telefonom, ma már vagy századjára. Kitartó teremtés, az egyszer biztos, de én akkor sem akartam vele beszélni. Csak hagytam, had szóljon a csengőhangom egyre hangosabban, mert ha felvettem volna, a jelenlegi idegállapotomból kiindulva ezer százalék, hogy még jobban összeveszünk. Pár perc után már untam, ezért fogtam magam, kinyomtam, és kikapcsoltam a telefont, mérgesen elhajítottam a kanapén, majd az ajtóhoz mentem, hogy érje egy kis friss oxigén az agyamat. Lehunyt szemmel ültem a lépcsőn, és próbáltam lehiggadni, gondolkozni, de úgy elég nehéz, ha az embert folyton zaklatják. Csak egy kis magányt szerettem volna, egy kis egyedüllétet, ahol egyedül lehetek a gondolataimmal, és senki sem zavar.  Ha azt hiszi, hogy azzal, hogy folyton hívogat, akkor megbocsátok neki, nagyon téved. Minimum, hogy személyesen kér elnézést, amiért olyan bunkó volt.
Élveztem, ahogyan a nap lágy sugarai játszadoznak az arcomon, igaz, még érezni lehetett a levegőben a tegnap esti eső friss illatát, és itt-ott még tócsákban állt a víz, a pázsit pedig nedvesen csillogott, ezeken kívül kellemes idő volt. Hallgattam, amint a madarak csiripelnek, és fáról-fára szállnak, szabadon, gondtalanul. Azt csinálnak, amihez kedvük tartja. Szárnyalnak, a határ pedig a végtelen kék égbolt. Szokatlanul nyugodt volt a világ körülöttem péntek délutánhoz képest. Máskor zeng az utca a kocsik zajától, az emberek duruzsolásától, most azonban mintha az emberek elmentek volna innen, valahova messzire. Az utcán néha láttam meg elsuhanni egy autót, vagy valakit sétálgatni. A kertben álló kis szökőkút vizének csobogása, és a levelek lágy neszelése lépett az előtérbe. Békés volt körülöttem minden, és csak ez számított. Váratlanul éles nyikorgásra kaptam fel a fejem, és az ajtó felé fordultam. Hunyorogva néztem barátnőmre, aki egy pamutköntösben, és papucsban, összefogott hajjal, és karikás szemekkel nézett vissza rám, majd kimért, fegyelmezett léptekkel indult el felém.
-Leülhetek?-mutatott mellém.
-Gyere.-húzódtam arrébb. Rickie halovány mosollyal az arcán letelepedett mellém, kezét összekulcsolta a térdén, és sóhajtva rám nézett.
-Mióta ülsz idekint?
-Egy ideje...-válaszoltam, mert tényleg nem tudtam pontosan, mikor jöttem ki.-Felébresztettelek?
-Dehogyis, már nem aludtam.-tiltakozott egyből.-Csak pihentem egy kicsit.
-Ma is dolgozol?-érdeklődtem.
-Igen, éjszakára megyek.-válaszolt látszólag lelkesen, de láttam rajta, hogy egyáltalán nincs kedve hozzá.
-Nem szereted csinálni?-húztam el a számat együtt érzőn.
-Hát, nem igazán...nem az én világom.-emelte az égnek a tekintetét, egy pillanatra elmerengett, majd megrázta a fejét, és mélyen a szemembe nézett.
-Niall nagyon ideges, amiért nem veszed fel a telefont.-mondta, mire felszökött bennem a pumpa.
-Hát ezt nem hiszem el!-csattantam fel.-Ha engem nem bír, akkor a barátnőmet zaklatja. Mit képzel?-ráztam a fejem dühösen.
-Lizzie, Lizzie, csillapodj!-tette Rickie kezét a combomra, nyugtatóan nézve rám.-Nem Niall hívott, hanem Liam, ő mondta, hogy nem megy a munka, mert Niall tiszta ideg, amiért nem tud elérni.-nyugtatott, miközben próbálta elkapni a tekintetem.-Miért nem vagy hajlandó beszélni vele?-kérdezte őszinte aggodalommal a hangjában.
-Mert bunkón viselkedett ma, és fájdalmat okozott.-feleltem, a számban hirtelen keserű, fémes ízt kezdtem el érezni, és mintha a torkom is szorított volna.
-Mit csinált?-kérdezte mérsékelten.
-Ma reggel majdnem elkésett, és velem kezdett el üvöltözni.-mondtam ki nagyjából a lényeget.
-Lizzie, az nem rád irányult.-csóválta meg a fejét Rickie, meggyőző arckifejezéssel.
-Nem érdekel, hogy kire irányult!-emeltem fel a hangom.-Ha ideges, ne rajtam töltse ki! Én sosem szoktam másokon levezetni, ha feszült vagyok!-rikácsoltam a kezemmel hadonászva.
-Most pont azt csinálod...-szólalt meg Rickie normális hangnemben, a szemembe nézve, enyhe mosollyal az arcán. hirtelen mintha fejbe vágtak volna valamivel, olyan érzés töltött el, végigjárva az egész testem. Lehajtottam a fejem, és összekuporodtam. Ott, abban a pillanatban hatalmas szégyenérzet öntött el, restelltem, amiért kiabáltam Rickievel. Hirtelen máshogy láttam a helyzetet, és kínosan éreztem magam.
-Ne gyötörd magad, Lizzie..-simított végig a karomon Rickie, biztató mosollyal az arcán.-Semmi baj sincsen...De most már te is látod, hogy badarság volt egész nap játszani a sértődöttet, és nem felvenni a telefont. Niall halálra izgulja magát, már azt hiszi, valami bajod történt...Ezért hívott Liam, és kérte, nézzelek meg, minden rendben van-e veled.
-Szerinted bántja, ami reggel történt?-kérdeztem reménykedve.
-Teljesen biztos vagyok benne, Lizzie. Niall nem az a fajta srác, aki magasról tesz a másik érzéseire, főleg nem a tiedre.-magyarázta Rickie, szavai őszintén csengtek.
-Lehet igazad van.-ismertem be, inkább csak magamnak.-De akkor sem kellett volna úgy viselkednie!-váltottam vissza bosszús hangulatba.
-Lizzie, mindenkivel megesik, hogy azokon vezeti le a feszültséget, akik nem tehetnek róla, egyszerűen csak ők azok, akik rosszkor vannak rossz helyen.-közölte tényszerűen.-Figyelj, én nem azt mondom, hogy helyes volt, amit csinált, de nem volt ez olyan eget rengető bűntett. Szerintem annyit megérdemel, hogy felvedd a telefont, és meghallgasd.-győzködött barátnőm. Kiengedtem a gőzt egy nagy sóhaj formájában, és magam elé bámulva bólogatni kezdtem. Rickienek igaza volt.
-Rendben, felhívom.-mondtam ki egy szuszra, mire elmosolyodott, és magához ölelt.
-Remek döntés.-érett egyet bólintva.
-Te pedig menj aludni, mert nem fogod bírni az esti műszakot.-böktem oldalba játékosan, mire gondterhelten felsóhajtott.
-Még ha csak arról lenne szó...-rázta meg a fejét, arcán többfajta érzelem futott át. Kimerültség, bánat, elkeseredettség.
-Mi a baj, Rickie?-kérdeztem aggodalmasan, éreztem, hogy szívem gyorsabb ütemre váltott, ahogyan barátnőmnek keserédes mosoly jelent meg az arcán.
-Semmi, minden rendben. Csak kicsit fáradt vagyok.-fordult felém, pillantása győzködő volt, magabiztos.
-Akkor menj aludni.-löktem meg gyöngéden.
-Az lesz.-bólintott beleegyezőn.-Te pedig menj, és hívd fel azt a hülye gyereket.-mondta, majd felállt, és egy puszit nyomott a fejemre. Utánafordultam, néztem, ahogyan becsoszog, kinyitja az ajtót, majd mosolyogva eltűnik mögötte. Valami azonban nem volt rendjén. Valami furcsaság lebegett a levegőben, valami, amit nem tudok megmondani, hogy mi. Egy olyan dolog, amit nem tudunk pontosan, mégis tisztán érezzük, hogy ott van. Nem tetszett nekem Rickie mosolya. Nem volt természetes...sokkal inkább erőltetett. Biztos csak a munka., hiszen mondta, hogy fárasztó. Szegénykém. Jövő héten rendezek egy csajos napot, ez biztos. Elmegyek vele vásárolni, meg minden. Elérem, hogy jobb kedve legyen, és egy kicsit felviduljon. Most pedig erőt gyűjtök, és teljesítem ez előttem álló feladatot...
-Hála az égnek!-kiáltott bele a telefonba, már az első csörgés után, mindenféle köszönés nélkül.
-Neked is szia, Niall.-köszörültem meg a torkom, mire recsegés hallatszott a vonal másik végéről.
-Öhm, szia...-köszönt bele zavartan, majd egy pár másodperces néma csönd állt be.-Minden rendben?-kérdezte nyugodt hangon.
-Igen.-válaszoltam.
-Hülye voltam...Nem kellett volna úgy beszélnem veled, sajnálom. Tudom, hogy nem mentség, de elborult az agyam...-kért elnézést, és ugyan nem láttam magam előtt, de tudtam, hogy a feje le van hajtva, és közben babrál valamivel.
-Igen, hülye voltál.-helyeseltem, mire felhorkant.
-Bocsánatot kérek.-ismételte még egyszer, jobban hangsúlyozva, remélve, hogy most már észre veszem a fő mondandót. Direkt húztam az időt egy kicsit, nem válaszoltam, szinte hallottam, hogy a pulzusa megemelkedik, és egyre türelmetlenebb lesz.
-Felejtsük el.-szólaltam meg egy idő után, mikor már kellőképpen megszenvedtettem. Hallottam, hogy Niall megkönnyebbültem felsóhajtott.
-Imádlak.-mondta már jobb kedvűen.
-Hah, bizonyítsd.-kekeckedtem, mire meglepett hümmögést hallottam.
-Te akartad.-jelentette ki.-Körülbelül két és fél óra múlva otthon leszek.
-És?
-Majd meglátod.-válaszolt sejtelmesen.
-Niall, mire készülsz?-kíváncsiskodtam.
-További szép napot, kedvesem.-mondta lazán, és még mielőtt megszólalhattam volna, kinyomott. Hüledezve néztem a kezemben tartott mobilra, és egyszeriben elkezdett remegni a gyomrom. Ha Niall ilyen titokzatos, akkor általában készül valamire, és ha nem mondja el mire, akkor az a valami vagy nagyon fog tetszeni, vagy ki fogok tőle borulni. Idegesített, hogy nem tudtam semmit, és nem tehettem semmit. Hiába hívtam vissza, most ő játszotta el ugyanazt, amit ma én. Nem vette fel, sokadik hívásra sem. Idegességemben lecsaptam a telefont a pultra, és a szobámba akartam felmenni, amikor csipogni kezdett. Üzenetem jött. Fejvesztve rohantam vissza, hogy elolvassam. Tőle jött. Remegő kézzel nyitottam meg az üzenetet, amiben ennyi állt: "Mindent a szemnek..." N.