(II./25.) Az élet hegymászás, de a kilátás, csodás...

 Sziasztok Drága Olvasók!
Meghoztam az új részt, igaz, még mindig nem olyan hamar, ahogy ígértem, de nem is olyan későn. :) Először is szeretném megköszönni, hogy nemrég túlléptük a 60 ezer látogatót, ami elmondhatatlanul jó érzés, valamint a 71 rendszeres feliratkozót! Köszönöm szépen, ti vagytok a legjobbak!♥ Sajnálom, nem gondoltam, hogy ennyi időt elvesz az év vége...Nem tudok előre ígérni semmit, hogy mikor jönnek majd a részek, mert fogalmam sincs, mennyi dolgom lesz még. Talán a hosszúhétvégén tudok hozni rész, megpróbálok időt szánni rá, ugyanis nemsoká be fog indulni a történet, több izgalom lesz benne, mint az elmúlt részekben. :)
Na, nem is húzom tovább a szót, jó olvasást, szeretettel várom a véleményeket!
Puszi: Dóri :*
Ajánlott zene: Miley Cyrus - Climb

Amint kiléptem a bejárati ajtón azonnal megcsapott a kinti kellemesen meleg levegő. Azok után az esős, borongós hangulatú napok után most végre részesülhetünk egy kis napsütésben, ami kit tudja, hogy meddig tart. Sosem tudhatjuk előre, mikor jön egy nem várt változás, ami aztán hirtelen az ellentettjére fordítja a dolgokat, és a jóból rossz lesz, a rossz pedig jóra fordul. Így történt ez az imént is. Ezelőtt pár nappal még görcsben álló gyomorral ültem az ágyon, és agyaltam, mi fog történni velem, az életem miként fog megváltozni. Féltem, hogy minden újra a régi lesz.
Viszont most kicsattanó jókedvvel, a szívemben mindenfajta aggodalom nélkül indultam el megnézni apáék jövőbeli lakását. Semmi kétségem nem volt afelől, hogy jó lesz nekik itt, és az, hogy ezentúl közelebb lesznek, és akkor találkozhatok velük, amikor csak akarok, teljes izgalommal töltött el. Az, hogy itt fognak lakni nem sokban fogja befolyásolni az én életemet, hiszen már döntöttem, hogy melyik utat választom, és apa elfogadta. Tudom, hogy nem ez a legegyszerűbb út, lehet, hogy tele lesz akadályokkal, és talán el fogok bukni, többször is...De ez az én utam, én választottam, és végig fogok menni rajta. Akkor sem fogok letérni róla, ha a megpróbáltatások állhatatos falakként, vagy hegyekként állnak majd az utamba. Hiszek benne, hogy van elég erőm leküzdeni azokat, bármilyen magasak is legyenek. Most eszembe jutott az egyik kedvenc idézetem. Az élet hegymászás, de a kilátás, csodás. Hiszek benne, hogy a túloldalon egy csoda vár rám...olyan csoda, amelyről mindig is csak álmodni mertem. Lassan, idővel a birtokában leszek mindannak, amire szükségem van a céljaim megvalósításához...és tudom, hogy jó irányba haladok...
Éppen a kulccsal babráltam a zárban, amikor hirtelen hangos dudaszót hallottam meg az utcáról. Kérdőn fordultam a hang irányába, majd önkénytelenül elmosolyodtam, amikor megláttam, ahogy kihajolva a kocsi ablakán hadonászik, elégedett vigyorral az arcán. Hitetlenül forgattam meg a szemeimet, és emeltem az égbe a tekintetem, ahogy végre sikerült bezárnom az ajtót, és elindultam le a lépcsőn, felé. A fejemet rázva néztem egyenesen a szemébe, miközben ő türelmetlenül feküdt a dudán.
-Mondtam, hogy eszedbe ne jusson otthagyni a munkát.-pirítottam rá köszönés nélkül.
-Én meg mondtam, hogy nélkülem nem mész sehova.-válaszolt nyugodt hangon.-Együtt megyünk el megnézni a házat, nem hagyom, hogy egyedül legyél azzal az emberrel. Ki tudja, milyen módszert eszelt ki az a pasas, hogy meggyőzzön téged.-sorolta vészjóslóan.
-Mióta lettél te ilyen bizalmatlan az emberek iránt?-kérdeztem meglepve, ugyanakkor jót szórakozva az összeesküvés elméletein.
-Nem szeretem az ismeretleneket. Semmit nem tudni róluk, lehet, hogy veszélyesek. Egyáltalán tudod, mi a munkája?-húzta fel a szemöldökét, látszott rajta, hogy iszonyúan félt.
-48 éves, elvált, vállalatvezető férfi, tisztességes állással, és jövedelemmel.-feleltem unottan.-Apa egyik cégen belüli nagyon távoli ismerőse. Tiszta a csávó.-bizonygattam, ám Niall felhúzott szemöldökéből, és a grimaszából ítélve nem győződött meg túlságosan.-Na jó, ha végeztél a melóval szedd össze a srácokat, és játsszatok Cobra 11-et, leplezzétek le, kapjátok rajta valami bűntett közben. De ha most nem indulunk, akkor tényleg lesz okunk félni, mert apa megöl, ha a mai napon nem utalhatja a pénzt.-siettettem, mire Niall halványan elmosolyodott, és odahajolt, hogy adjon egy csókot.
-Igenis, asszonyom!-tisztelgett, majd felbőgött a motor, és elindultunk a ház felé.
Lefékeztünk a megadott címen, ami alatt egy takaros, két szintes családi ház állt, visszafogott, fehérre meszelt falakkal, és az utcára néző két ablakkal, eggyel az emeleten, eggyel a földszinten. A fekete lépcső mellett kovácsoltvas korlát gyűrűzött le, majd folytatta útját a ház előtt. Első ránézésre szimpatikus volt. A környék nyugodtnak tűnt, nem hallatszott olyan fülsüketítő zaj, mint a belvárosban, de az úton így is jártak autók, csak kevesebb. Ez a ház távol volt a központtól, de elég közel ahhoz, hogy az embernek ha szüksége van valamire, rövid idő alatt bejuthat a belvárosba, vagy például a munkahelyre. Niallel egymásra néztünk, és egy mosollyal nyugtáztuk, hogy mind a kettőnknek tetszik. Épp szálltunk ki a járműből. amikor nyitódott a bejárati ajtó, s egy férfi lépett ki rajta öltönyben, széles vigyorral az arcán. Alacsony, köpcös ember volt, őszülő, de a kora ellenére jól tartotta magát.
-Jó napot, kisasszony.-állt meg előttem, majd udvariasan üdvözölt.-Jack Wilkinson vagyok, ön pedig bizonyára Elizabeth Grey. Az apjával már mindent megbeszéltünk, már csak az ön válasza hiányzik.-tért rá egyből a tárgyra, majd kezet fogott a mellettem álló Niallel.-Üdvözlöm, Mr Horan. Örvednek a szerencsének, micsoda meglepetés! A lányom hatalmas rajongója.-mondta csillogó szemmel Niallre nézve, akin látszott, hogy már holtig unja ezt a sokat hallott szöveget, de azért illedelmesen meghallgatta, és mosolygott közben.-Megtenné, hogy aláír neki valamit?-kezdett el kutatni a zsebében, mire Niall a vállára tette a kezét, ezzel megállítva őt.
-Mindent aláírok, de előbb intézzük el azt, amiért jöttünk. Sok a dolgom, tudja, a munka okozta időhiány.-közölte tárgyilagosan.
-Teljes mértékben megértem.-bólintott együtt érzően Jack, majd összecsapta a tenyerét.-Nos, akkor menjünk is be!-fordult sarkon, mi pedig követtük befelé.
A küszöböt átlépve egy apró előszobába értünk, ahol nem volt más, csupán pár fogas, és egy tükör a falon. Az előszobából nyílt egy kisebb folyosó, melynek végén a konyhát találtuk. Valamivel kisebb, mint az otthoni konyha, de előny, amiért az udvarra néz, hatalmas ablakain át teljes fényben úszott a helyiség. A földszinten található volt még egy vécé, és egy nappali, ami a konyhából nyílt, és egy méretes ajtó vezetett ki a kinti teraszra.
-Azért nincsenek bútorok szinte sehol, mert már mindent átpakoltunk az új lakásba, de gondolom ez egyértelmű.-magyarázta, miközben lépcsőztünk fel az emeletre. Való igaz, hogy a konyhapulton, és a fotelen kívül tényleg nem volt semmi más bútor.-De Mr. Grey említette, hogy önök szeretnék berendezni, szóval nem baj, amiért nincsenek.
-Ez így igaz. Apám rá bízta a lakás berendezését, miután rámondtam az áment.-válaszoltam.
-Ki lesz a lakberendezőjük?-kérdezte kíváncsian.
-Még nem tudom, állítólag apa ismer valakit, akitől segítséget kérhetek.-rántottam meg a vállam.
-Szerintem Marcusra gondol, őt én is ismerem, és szerintem kiváló az ízlése.
-Igen, azt hiszem, valami Marcus a neve.-bólogattam felelevenítve magamban valamit az apával folytatott beszélgetésből.
-Remek választás, csak ajánlani tudom.-mondta, majd kinyitotta előttünk az egyik szoba ajtaját. Az emeleten három szoba állt, és egy fürdő. Mindhárom szoba tágas volt, és egy az udvarra, kettő pedig az utcára nézett. Megálltam az ablak előtt, és magam előtt láttam a kertet, valamint a háttérben a többi házat. Hirtelen csörögni kezdett Jack mobilja.
-Ne haragudjanak, ezt okvetlen fel kell vennem. Mindjárt jövök, addig itt hagyom önöket.-hadarta, majd felkapta a telefont és kiviharzott a szobából. Karba tett kézzel fordultam újból az ablak felé, és nagyot sóhajtottam. Niall ebben a pillanatban mögém lépett, és átkarolva a derekam magához húzott, majd egy gyengéd puszit adott a fejemre.
-Na, mi a baj? Nem tetszik?-duruzsolta a fülembe.
-De, nagyon is, szerintem jobb lakást nem is találhattak volna...-bólogattam hevesen.-Csak olyan hihetetlen ez a helyzet.-csóváltam meg a fejem beharapva a ajkam.
-Hogy érted?-kérdezte meglepve.
-Tudod, két hónapja még a szobámban ültem, és terveztem a jövőmet, álmodoztam, képzelődtem...meséltem mosolyogva.-Most pedig apáéknak nézek házat Londonban, ahol már nem velük fogok együtt élni, hanem valaki mással...
-Lizzie, sosem tudhatod, mit hoz a jövő. Én sem hittem volna, hogy valaha ez lesz belőlem, ami most vagyok.-fordított szembe magával, és a szemembe nézett.-Elmondhatatlanul örülök, amiért engem választottál, mert tudom, mennyire kötődsz a családodhoz. Tudom, milyen nehéz volt meghoznod azt a döntést, akkor, a repülőtéren, és fogalmam sincs, mi lett volna, ha akkor nem úgy döntesz...De nézd a jó oldalát. Valamilyen szinten visszakapod a szeretteidet, még ha nem is lesz minden ugyanolyan, mint ezelőtt.-mondta szeretetteljes hangon, arcán bujkáló mosollyal.
-Hát emlékszel még rá?-kérdeztem óvatosan elmosolyodva.
-Kristálytisztán. Az a nap egy új szakasz kezdetét jelentette nekem.-árulta el, majd lesütötte a szemét, és halványan elpirult. Halkan felkacagtam, majd magamhoz rántva érzékien megcsókoltam.
-Remélem nem bántad meg.-hajtottam oldalra a fejem, kihívóan nézve rá.
-Eddig úgy látszik, nem.-felelte lazán.
-Na azért.-biccentettem, majd lábujjhegyre állva egy gyors puszit nyomtam a szájára. Ekkor nyitódott az ajtó, és a férfi csörtetett be rajta,.
-Elnézést, de fontos hívás volt.-közölte hidegen.-Nos, aláírhatjuk a papírokat?-kérdezte reménykedő, ám inkább türelmetlen tekintettel. Nagy levegőt vettem, és határozottan bólintottam.
-Igen.-feleltem, majd rövid időn belül már a nevünkön volt a ház. A papírokat is nekem kellett aláírni, de nem bántam. Még sosem vettem házat, ez az első alkalom. Legalább már tudom, milyen érzés amikor a sajátodénak tudhatsz egy kis zugot, ami most már csak a tiéd.
-Remélem nem lesz gond.-tette el a papírokat elégedett vigyorral az arcán Jack.
-Mi is reméljük. A pénznek három napon belül meg kell érkeznie, ha bármi baj adódik, apámat keresse, de ha jól tudom, valamennyi előleg már a számláján van.-mondtam tájékozottan.
-Igen, jól tudja. Akkor, oda is adnám a kulcsokat. Ha bármi történik, vagy ha segítségre van szükség, hívjanak. -mondta, majd a kezembe ejtette a kis fém kulcsokat.-Szép éveket kívánok önöknek!-mondta, majd miután még vetett egy utolsó pillantást a halványkékre festett falakra felállt, és elindultunk kifelé. Már én fordítottam el a kulcsot a zárban.
-Minden jót! Jaj, majdnem elfelejtettem. Aláírná ezt a lányomnak?-húzott elő egy papírt, és Niall kezébe nyomta a tollal együtt. Niall szó nélkül aláírta a lány nevére, majd elköszöntünk, és Jack beszállt a kocsijába, majd villámgyorsan elhajtott. Sóhajtva álltam meg a frissen vásárolt ház előtt. Hát megcsináltam. Megvettem. Első feladat teljesítve. Most következik, hogy be kell rendeznem. Kíváncsi vagyok, vajon tényleg olyan jó-e az a lakberendező, mint amennyire dicsérik. Remélem, egy kicsit azért jófej. Semmi kedvem nem lesz egy idegesítő öregember okoskodását hallgatni.
-Indulhatunk?-zökkentett ki Niall a bambulásból.
-Persze.-bólintottam, majd beszálltam az előre kinyitott kocsiajtón, és Niall felé fordultam.
-Éhes vagyok, mit szólnál egy ebédhez?-ajánlotta váratlanul.
-Te nem vagy épp halálosan elfoglalt?-emlékeztettem, hiszen Jacknek azt mondta, hogy mennyire szorít az idő.
-Ugyan, a srácok csak örülni fognak ha viszek nekik valami ehetőt.-legyintett.-Amúgy azt csak azért mondtam, hogy megértse, nincs szükségünk a felesleges körökre. Alaposan megnéztük, tetszett, megvettétek. Semmi szükség a tiszteletkörökre.-magyarázta, erre leesett az állam.
-De furfangos vagy.-ráztam meg a fejem, mire Niall elnevette magát.
-Tudom. Szerintem jobban jártunk így, hogy én is eljöttem, ki tudja, mennyi ideig kellett volna hallgatnod a süketelést a ház szépségeiről. Ami fontos, azt már mind tudjuk, az meg senkit nem érdekel, hogy hány csík fut végig a parkettán. Ismerem ezeket az embereket, Lizzie, nagyon is jól. A csillagokat is leimádkozná az égről, csakhogy ő jöjjön ki nyertesen.-mondta nyersen.
-Azt mondod, rosszul döntöttem?-ijedtem meg.
-Dehogyis.-nevetett fel.-Jól döntöttél. Csak azt akartam mondani, hogy ezek az emberek mindenre képesek a pénzért.-mondta mélyen a szemembe nézve.
-Tudom.-feleltem, teljesen tisztában voltam vele, hogy miről beszél.
-Örülök neki. Na, akkor irány a Nando's!-kiáltott fel, majd indította a motort...
-Szerinted nem lesz kicsit sok ez a rengeteg kaja?-súgtam oda halkan Niallnek.
-Hidd el, a többiek az éhezés határán vannak. Előbb beszéltem Louisszal, ő adta le a rendelést. Én csak viszem, amit kérnek.-tárta szét a karját, közben pedig megérkezett a rendelt ennivaló. Niall kifizette, majd elvettük a dobozokat, és a szatyrokat, és a kijárat felé mentünk. Odakint hűvös szellő érintette meg a bőröm. Felnéztem az égre, amin kövér esőfelhők hada sorakozott, arra várva, hogy végre kiengedjék magukból a felgyülemlett folyadékot. Niall hirtelen megtorpant mellettem, és a fejét ide-oda kapkodva nézelődött. A homlokát összeráncolva fordult felém, majd vakarta meg a tarkóját. Zavartnak, és idegesnek tűnt.
-A rohadt életbe...-káromkodott, a végét az orra alatt motyogva.
-Mi a baj?-kérdeztem új fogást véve a kezemben lógó zacskón. Niall lesütötte a szemét, és elhúzta a száját. Gyanús volt. Tekintetemet az autónk felé fordítottam, és ekkor megértettem, hogy Niallnek mi a baja.
-Ezt nem mondod komolyan!-törtem ki félig dühösen, félig aggodalommal telve.
-A fenébe is, hogy most tudják elvinni azt is!-csattant fel egyet dobbantva.
-Nem láttad, hogy ott nem lehet parkolni?-förmedtem rá.
-Nem...de most már tudom.-hajtotta le a fejét bűnbánóan.
-Akkor mi lesz most?-fordultam felé, már egy fokkal higgadtabban.
-Hát, úgy látszik, sétálunk.-felelte keserűen, ajkai vékony csíkká szűkültek.
-Az kizárt!-ráztam meg a fejem azonnal.-Biztos, hogy nem fogom végigvonszolni ezt a sok cuccot az egész városon.-tiltakoztam határozottan.
-Akkor taxizunk.-vont vállat, majd a zsebéhez nyúlt elővéve a pénztárcáját. Újból az égre néztem, amin egyre agresszívebben gyűltek a komor, ijesztően sötét felhők. Hirtelen egy dühös cammogást hallottam meg.
-O-ó...-sziszegte Niall.
-Na, mi az?-kérdeztem kíváncsian.
-Úgy látszik, mégis gyalogolunk...
-Ezt nem mondod komolyan!-emeltem égnek a tekintetem, ezúttal hitetlenkedve.
-Sajnálom, az összes készpénzemből kaját vettem, a kártyám meg nincsen nálam.-nézett rám bocsánatkérően.
-Ezt nem hiszem el...-léptem egy lépést arrébb. Nálam sajnos nem volt elég pénz taxira, szóval nagyon úgy látszott, hogy sétálunk.
-Ne haragudj. Viszem én az összes szatyrot, jó?-ajánlotta, miközben tágra nyílt szemekkel bámult rám, tekintetéből látszott, hogy valóban bántja a helyzet.
Nem tudom, hogyan történt. Fogalmam sincs miért, de hirtelen elnevettem magam, a bennem levő harag tovaszállt, és mosollyal az arcomon léptem oda Nialhez, majd végigsimítva az arcán egy puszit adtam neki. Döbbenten nézett rám, nagyokat pislogva.
-Na, induljunk, mert a kihűlt kajánál nincs rosszabb.-mondtam derülten, mire Niall arcára óvatos mosoly kúszott.
-Nem haragszol?-kérdezte félénken.
-Nem.-válaszoltam határozottan.-Bár nem repesek az örömtől, amiért ilyen vaksi voltál, már abban sem vagyok biztos, hogy kettőnk közül nekem kell a szemüveg, de nem haragszok.-mondtam, mire jóízűen felkacagott, és megvakarta az állát.-Viszont ha nem haladunk, meg fogunk ázni, és akkor tényleg nehéz lesz kiengesztelned.-tettem hozzá gyorsan. Niall bólintott, majd egy puszit nyomva a homlokomra átvette a kezemben tartott zacskókat, és elindultunk a járdán, bele a tömegbe.
-Vedd fel a kapucnid.-súgta a fülembe, miközben ő is a fejére húzta az övét.
-Miért?-kérdeztem, majd úgy tettem, ahogy mondta.
-Sokan megfordulnak utánunk.-mondta kissé rekedtes hangon, megszaporázva a lépteit. Alig vettem észre, hogy már majdnem futottunk.-Hátam közepére nem kívánom most, hogy felismerjenek, mert akkor muszáj lesz megállni, és a srácokat már szerintem szétveti az ideg.-magyarázta, majd befordultunk egy szűkebb utcába. Egy hangos dörgés rázta meg a testem, ami az égből jött. Nem sokkal később, az ég újból dörögni kezdett, egyre hangosabban, és ijesztőbben, úgy hatott, mintha csak pár perc, és ránk szakad az egész égbolt. Félelmetes volt.
-Ne félj, már nemsoká ott vagyunk!-nyugtatott meg Niall, mintha csak olvasna a gondolataimban. Nagyot nyelve bólintottam egyet, és visszatettem a kapucnit a fejemre, amit időközben lefújt onnan a szél. A levegő fokozatosan nehezedett ránk, egyre sötétebb, és nagyobb homály volt, a hideg széltől megborzongtam, a csontomig hatolt. És ekkor, a semmiből, egy esőcsepp csattant szét a felhevült aszfalton, amit sok ezer követett még. Pillanatokon belül, úgy ahogy megjósoltam, zuhogni kezdett, mintha dézsából öntenék. Az emberek felnyitották az ernyőiket, bemenekültek a boltok kirakataihoz, vagy az üzletekbe az eső elől. Mi azonban egy szál pulcsiban, kezünkben halomnyi ennivalóval baktattunk az esőben. Niall a karomra kulcsolta a kevésbé terhelt kezét, úgy húzott maga után, miközben az eső megállíthatatlanul szakadt ránk, átlátszatlan függönyt képezve a szemünk előtt.
-Gyere, siessünk!-üvöltötte, majd maximum tempóra kapcsoltunk, úgy csattogtunk végig a járdán. Nem tudtam, milyen messze vagyunk még a céltól, de már teljesen mindegy volt. A cipőm minden egyes lépésnél slattyogott a benne álló víztől, a ruhám teljesen átázott, a bőrömön éreztem a hideg cseppeket.-Nézd, oda megyünk!-kiáltott fel Niall, és ha jól láttam, egy nem túl messze lévő épületre mutatott, amit hatalmas üvegablakok díszítettek. Minden erőnek összeszedve sprinteltünk egy utolsót, és lihegve, csurom vizesen estünk be az előtérbe. Zihálva, bőrig ázva álltunk meg, hogy kifújjunk magunkat. Végignéztünk egymáson, és egyszerre nevettünk fel. Niall farmerja a combjáig felázott, a fehér cipője csillogott a nedvességtől, piros pulcsija pedig vízzel megtelve csüngött rajta. Tincsei a homlokára tapadtak, arcáról csurgott az eső, ám szemei vakító gyémántként, intenzíven ragyogtak. A szája sarkában bujkáló mosoly elárulta, hogy nem ideges, és én sem voltam az. Eláztunk, ez van.
-Hát, azt hiszem, a fiúk tényleg ki fognak akadni.-emelte fel a kezében tartott szatyrokat, mire sziszegve bólintottam.
-Niall!-kiáltotta valaki, mire a hang irányába fordultunk.-Na, ti aztán szépen eláztatok.-folytatta Harry vigyorogva, majd odajött hozzánk.
-Tessék, meghoztuk az ebédet!-nyújtotta át a zacskókat,mire Harry fintorogva nézett ránk.
-Viccelsz, haver.-jelentette ki komolyan Harry.-Én ebből biztos, hogy nem eszek, talán majd a többiek.-nevetett.-Na száradjatok meg, aztán gyertek, mert lassan folytatni kéne a próbát.-mondta, majd hátat fordított, ám hirtelen visszanézett.-Egyébként hogy lehettek ti vizesek? Niall kocsival ment el.-tűnődött, mire Niall megköszörülte a torkát.
-Igen, tényleg azzal jött, azonban valamilyen oknál fogva nem tudja megkülönböztetni a parkolási táblákat.-válaszoltam, Harry kérdőn nézett rám.-Elvitték a kocsiját, mert tilosban parkolt.-egyszerűsítettem le, mire Harry elkerekedett szemekkel pillantott Niallre, és hangosan elröhögte magát.
-De szerencsétlen vagy!-nevetett a hasát fogva.-Na, akkor lesz még egy utad. Majd elviszlek, ha vége a mai napnak, oké?-ajánlotta a göndör.
-Milyen nagylelkű vagy, igazán köszönöm.-válaszolta gúnyosan Niall.
-Ugyan már, ez csak természetes.-kacsintott Harry, és elkocogott.
A mosdó felé vettük az irányt, ahol megpróbáltunk kicsit megszáradni. A mosdókagylón ülve a hajamat törölgettem, miközben Niall levette magáról a pulcsiját. Fehér, feszülős pólója teljesen a felsőtestére tapadt, kihangsúlyozva ezzel férfias előnyeit. Pimasz vigyorral az arcomon, a szemem sarkából kukucskáltam, és élveztem a látványt. Végigmértem tetőtől-talpig, széles vállait, magas alakját, izmos hátát, és karjait, valamint formás fenekét, amit csak egy boxer takart.
-Tetszik, amit látsz?-zökkentett ki hirtelen, mire éreztem, hogy elvörösödöm, és lehajtott fejjel törölgettem tovább az arcom, és a hajam. Lábakat láttam meg magam előtt a padlón, majd óvatosan felemelve a fejem összetalálkozott a tekintetünk. Sejtelmesen mosolygott, tekintete mélyre hatoló volt, szinte éreztem, ahogy a nézésemből tudja, mire gondolok. Közelebb lépve hozzám átkarolta a derekam, és magához húzott. Lábamat átfontam a dereka körül, kezemmel pedig végigsimítottam a mellkasán. Annak ellenére, hogy nyirkos ruhák voltak rajta, a bőre perzselt, ahogy hozzáértem. Egy férfias morgás szakadt fel belőle, ahogyan megragadtam a pólója szélét, és ujjaimmal végigsúrolva a bőrét, fentebb húztam az anyagot. Egymás szemébe néztünk. Szemhéjaim önként csukódtak le, ahogyan puha ajka a nyakamat érintette, lehelete csiklandozta a bőrömet. Ujjai erősebben martak a csípőmbe, ezzel még közelebb húzott magához. Rajtam egy vékony top volt, rajta pedig egy póló, de még ezen keresztül is éreztem felhevült testét.
-Deja vu érzésem van...-mormolta a nyakamba, majd száját végighúzta a nyakamon, egészen a vállam széléig.
-Nekem is.-feleltem, már amennyire beszélni tudtam ilyen helyzetben. Való igaz, hogy kerültünk már hasonló helyzetbe, amikor nemrég, hajnalban elmentünk sétálni, és a vége akkor is az lett, hogy bőrig ázva értünk haza.
-Mit szólnál hozzá, ha teljes lenne ez az érzés?-kérdezte rekedtes hangon, végigcsókolva a kulcscsontomat, mire végigfutott rajtam a hideg. Szükségem volt egy kis időre, amíg eljutott a tudatomig, hogy Niall mire is gondol.
-Szerintem ez nem a megfelelő alkalom.-mosolyodtam el, majd legnagyobb bánatomra is, de el kellett tolnom egy kicsit magamtól. Szemei vágytól izzottak, és tényleg, mindennél jobban kívántam, de kettőnk közül, most neki fontosabb dolga van.
-Figyelj, neked most vissza kell menned próbálni.-néztem a szemébe, a tarkóját masszírozva.-De megígérem, hogy bepótoljuk.-húztam mosolyra a számat, majd kárpótlásul gyengéden megcsókoltam, amit a legnagyobb szívességgel viszonzott.
Egy térhajlatig leérő, ülepes, kétszer nagyobb számú melegítőben, egy bő, fekete pulcsiban, törölközővel a fejemen ültem a kényelmes fotelban,és hallgattam, ahogyan próbálnak. Niall nem zavartatta magát, ő felső nélkül, csupán egy farmerkabátban és valami gyorsan szerzett rövidnadrágban állt a mikrofon előtt, és még a víztől nedves hajjal énekelt. A többiek jót szórakoztak rajtunk, főleg Louis, aki eleinte fel volt háborodva a kaja miatt, de később már a falnak támaszkodva röhögött ki minket. Liam valamivel megértőbb volt, azonnal felajánlotta nekem a pulcsiját, Harry pedig hozott egy melegítőt, fogalmam sincs honnan. Niall folyamatosan nevettetett, fura arcokkal, és táncmozdulatokkal örvendeztetett meg. A fejemet támasztva, fekve néztem végig a hülyéskedését, azonban amikor a mellkasát kezdte el simogatni, ott végem lett. Könnyes szemekkel fordultam le a kanapéról, mire a srácok is elnevették magukat, és abbahagyták az éneklést.
-Ne, ne hagyjátok abba!-emeltem fel a kezem a parkettán feküdve.-Minden rendben, csak szóljatok rá a szőkére, hogy uralkodjon magán!-mutattam Niallre vádlón, aki úgy tett, mint egy ártatlan kisgyerek.
-Horan, dekoráld magad!-figyelmeztette Louis.
-Az moderáld, te nagyon eszes.-vágott közbe Liam, mire Louis pislogott párat, majd nevetve legyintett.
-Mindegy. A lényeg, hogy higgadj le, mert ha kell kiteszünk az esőre.-rázta meg a mutatóujját fenyegetően, erre Niall maga elé emelve a kezét vette tudomásul Louis figyelmeztetését.
Visszaültem a helyemre, a srácok pedig tovább folytatták, amit elkezdtek. Lábamat törökülésbe húzva, dőlöngélve, megigézett arckifejezéssel hallgattam az egyik, már sokszor énekelt dalt, de számomra még mindig sokat jelentett. Minden egyes szava úgy éreztem, mintha csak nekem szólna, és ahogy előadja, semmi kétség, hogy nekem énekli. Arról nem is beszélve, hogy végig a szemembe néz, és szinte együtt énekeljük végig a szöveget. Simogatja a lelkem, amikor ezt hallom tőlük. Sikerül elhitetnie velem, hogy tényleg, minden feltétel nélkül szeret, az összes kis dolgommal együtt, ami másoknak jelentéktelen, neki viszont a világot jelenti...