(II./23.) Van egy ember a világon, aki mindenét odaadná érted...

Sziasztok Kedves Olvasók!
Meghoztam az új részt, remélem tűrhető lett, én nagyon élveztem, miközben írtam! :) Köszönöm a folyamatosan növő látogatók számát, és a pipák számát is, kommenttel elég csekély mennyiségben ajándékoztatok meg, de semmi baj. Remélhetőleg erre a részre kapok majd párat. :) Jó olvasást!
puszi: Dóri :*
Ajánlott zene: Rascal Flatts - My wish

Elkezdődött...vagyis, inkább folytatódott. A fiúk kora délelőtt leléptek, és még semmi biztosat nem tudok, mikor jönnek haza. Borzalmas éjszakám volt, hajnalig vergődtem, lerúgtam magamról a takarót, mert melegem volt, aztán betakaróztam, mert fáztam. Vagy ötször mentem ki a mosdóba, pedig egész este egy kortyot sem ittam. Hol csukott szemmel erőszakkal próbáltam elaludni, hol nyitott szemmel bámultam a jelentéktelen, fehér plafont, mintha az olyan érdekes lenne. A legjobban azt sajnálom, hogy az én szenvedésem miatt Niall sem tudta kipihenni magát rendesen. Úgy hajnali három fele, amikor épp a fejemet süllyesztettem bele a párnába, és már a sírás határán voltam, amiért nem jött álom a szememre, egy kar fonódott körém, és ellentmondást nem tűrően húzott magához. Elgyengülve bújtam oda hozzá, arcomat a mellkasához fúrva, olyan erősen, hogy már alig kaptam levegőt. Nyugtatóan simogatni kezdte a karom, a hátam, végig a gerincem vonalán, miközben apró puszikat nyomott a hajamra. Tudtam jól, hogy még ő sem aludt egy szemhunyásnyit sem, pontosan miattam, de mégis, olyan jó érzés volt a karjaiban pihenni, hogy folytonos zihálásom, és lüktető szívverésem egyre megenyhült. Beszívtam kellemes, férfias illatát, miközben lábamat átfontam a dereka körül, és a testem úgy illeszkedett az övéhez, akár a puzzle-darabkák. Megnyugodtam. Nem tudom, mennyi ideig tartott, de végül szabályosan lélegezve, lassú, ütemes szívveréssel merültem álomba. Reggel, mikor felébredtem, az édes álmom képei egyből köddé váltak előttem, ahogyan megláttam az üres, kihűlt ágyat mellettem. Rám tört a deja vu érzés, amikor megláttam egy kis papírcetlit a párnán árválkodni. Fáradtan pislogva olvastam el a dőlt, cifra betűket, amik oly ismerősnek tűntek már első látásra, és ha akarnám se tudnám eltéveszteni, kihez tartozik ez a cikornyás írás. "Hatkor aludtál el. Ne legyél mérges, de tényleg nem ébreszthettelek fel. Este találkozunk, hívj, amint felkeltél, akármikor is legyen az! Remélem jól vagy már, sajnálom, hogy nem lehetek most veled. Szeretlek! xoxo Niall."
Kitöröltem az álmot a szememből, és megnéztem az időt. Mindjárt három óra. Jól kihúztam, de legalább aludtam valamennyit. Elgémberedett végtagokkal csattogtam ki a fürdőbe, ahol majdnem felsikítottam a látványtól. A tükörből egy kialvatlan, holtsápadt, résnyire összeszűkült szemű lány nézett rám vissza, hatalmas madárfészekkel a fején, akinek a szeme alatt ott integettek azok a csúfos karikák. Istenem, köszönöm, hogy Niall nem látja most ezt, valószínű, hogy a világból is kiszaladna! Na, ennyit a mai önbizalombombáról. Miután vettem egy frissítő zuhanyt, és valamennyire emberi külsőt öltöttem, a konyhába slattyogtam, a lábaim ólomnehezékként vonszoltam magam után, így megváltás volt lehuppanni a kényelmes, bőr fotelbe. Aztán eszembe jutott, hogy egy kávé életmentő lenne, így nagy kínlódások közepette feltápászkodtam, és feltettem főni, majd visszadőltem a kanapéra. Kezembe vettem a telefont, és tárcsáztam azt a sokat hívott számot. Második csörgésre felvette.
-Szia, felébredtél? Jól vagy már?-kezdte, még mielőtt bármit is mondhattam volna.
-Igen, ébren vagyok.válaszoltam álmosan, a fejemet fogva.
-A hangod nem arról árulkodik. Induljál vissza aludni, most!-parancsolt rám, a háttérből dudaszó hallatszott, így gyanítottam, hogy kiment az utcára telefonálni.
-Dehogyis! Niall, mindjárt három óra, boltba kell menni, munkát kéne keresni, még be sem ágyaztam...
-Nem érdekelnek a kifogásaid.-szakított félbe.- Lizzie, menj, feküdj vissza, pihend ki magad, utána felőlem felnyalhatod az egész házat. Rendben?-kérdezte, ám tudtam, hogy nincs más választásom.
-De Niall...
-Ne akard, hogy hazamenjek, és személyesen dugjalak ágyba!-fenyegetőzött, mire akaratlanul felnevettem.
-Isten ments.-ráztam meg a fejem.
-Szerintem is. Szóval, most szépen fellépkedsz azokon a csinos lábaidon a szobába, lefekszel, és alszol.
-Parancs értettem, uram!-tisztelegtem, habár ő ezt nem látta.
-Remek.-felelte, hallottam a hangján, hogy örül, sikerrel járt.
-Egyébként honnan tudod, hogy nem vagyok az emeleten?-kíváncsiskodtam, hiszen nem érettem, honnan veszi, hogy nem vagyok fent.
-Megérzés.-válaszolta.-Amúgy onnan, hogy hallom a kávéfőzőt sípolni. Szerintem lefőtt a kávé, vedd le, még mielőtt felrobban. Aztán nyomás aludni! Szép álmokat, életem, este találkozunk!-köszönt el, a háttérben már hallottam Louis megveszett kiáltását, így jobbnak láttam ha én is elköszönök.
-Ügyes legyél, szeretlek!-mondtam, majd kinyomtam a készüléket, és villámgyorsan felugrottam a helyemről, hogy elzárjam a kávét. Eszem ágában sem volt aludni. Töltöttem egy csésze kávét, és leültem a kanapéra, magam köré csavartam egy plédet, és bekapcsoltam a hatalmas képernyős tévét, hátha van valami jó műsor.
Halk nevetés ütötte meg a fülem, majd azt éreztem, hogy valaki óvatosan bökdösi a vállam. Kinyitottam a szemem, és egy igéző, kék szempárral találtam szemben magam, amihez kusza tincsekben álló, mézszőke haj, és sima, kissé borostás arc tartozott. Körbevittem a tekintetem a szobán, a tévében valami kvízműsor ment, odakint pedig koromsötét volt, akárcsak a nappaliban, ahol feküdtem. Elhúzva a számat néztem Niallre, aki visszafogott mosollyal az arcán rázta a fejét.
-Hány óra van?-kérdeztem rekedtes hangon.
-Háromnegyed tizenegy.-válaszolt nyugodt hangon, mire én, mint aki kaktuszba ült, úgy pattantam fel.
-Édes Istenem!-kaptam a szám elé a kezem.-Átaludtam az egész napot.-néztem Niallre kétségbeesetten, aki addigra már befészkelte magát mögém, és gyengéd mozdulatokkal az ölébe fektetett.
-De legalább aludtál.-vonta meg a vállát.-Gondolom, nem vagy most álmos.
-Ti mikor jöttetek haza?
-Már egy pár órája itthon vagyunk, csak nem volt szívünk felkelteni.-mosolyodott el, én meg elpirultam. Ezek szerint úgy járkáltak, hogy én itt aludtam, és látták, ahogy alszok.-Én is pihentem ám. Nem is volt olyan fárasztó napunk, szóval, most teljesen fel vagyok töltődve.-beszélt, miközben sejtelmesen vigyorgott rám. Tudtam, mire céloz.-Szóval, mihez lenne kedved?
-Nem tudom...-kuporodtam össze az ölében, arcomat a mellkasába fúrva.-Ne haragudj.
-Rendben.-tolt el a mellkasától, hogy a szemembe nézhessen.-Figyelj. Mit szólnál, ha elmennénk sétálni? Csak mi ketten. Jó az idő odakint, kicsit kiszellőztetjük a fejünket. Na?-húzta fel a szemöldökét bizakodóan.
-Tökéletes lenne.-feleltem, őszinte csodálattal a szememben. Hogy lehet valaki ennyire imádni való, mint ő? Erre sosem fogok választ kapni...vagy talán mégis. Azért ilyen, mert ő Niall Horan.
Teljesen elvesztettem az időérzékem mikor vele voltam, fogalmam sincs, mióta császkáltunk a kihalt környéken, csak mentünk, amerre a lábunk vitt. Kéz a kézben sétáltunk, beszélgettünk, nevettünk. Niall tudja, hogy deríthet jobb kedvre, hiszen végre nem éreztem azt a görcsös érzést, ami apu hívása óta szorongatott, sőt, nem is gondoltam rá, egészen addig, míg fel nem jött ez a téma. Tegnap óta nem beszéltem vele, egyszerűen nincs hozzá lelki erőm. Pedig tudom, hogy az őszinteség a megfelelő út, de valahogy képtelen vagyok neki megmondani. Látszólag elfogadta, hogy felnőttem, de belül, még mindig az ő kislányaként kezel. Nem akarom őt megbántani.
-Minél tovább húzod, annál nehezebb lesz.-mondta Niall bölcsen, miközben az út közepén mentünk, alakunkat csupán az utcai lámpák fénye világította meg.
-Tudom.-feleltem leszegett fejjel.
-Figyelj, ha szeretnéd, én ott leszek, amikor beszélsz vele, vagy én is beszélhetek vele.-ajánlkozott.
-Aranyos vagy, de ezt nekem kell közölnöm vele.-mondtam, mire bólintott.-Amíg nem találok saját házat, veled szeretnék lakni.
-Miért ragaszkodsz ennyire görcsösen ahhoz a külön házhoz?-csattant fel Niall, ami kicsit megijesztett.-Ne haragudj.-kért bocsánatot azonnal, mikor látta, hogy rám hozta a szívbajt.-csak nem értem, miért szeretnél annyira saját házat. A mi házunk hatalmas, eddig is elfértünk, nem zavartuk egymást. Vagy igen?
-Nem erről van szó.-csóváltam meg a fejem.-Szeretném, ha lenne egy biztos kis kuckóm, ahova bármikor mehetek. Nem tudni, mit hoz még a jövő...bármi történhet.
-Hú, kezdesz megijeszteni. Nem értem, mire gondolsz.-húzta fel a szemöldökét gyanakvóan.
-Niall...-sóhajtottam.-Nem szívesen beszélek erről, mert még kimondani is rossz.-szorítottam össze a fogaimat, majd erőt vettem magamon, és Niall riadt szemeibe néztem.-Nem tudhatjuk, meddig leszünk...
-Együtt?-kérdezte félve.
-Igen.-bólintottam.-Bármi megtörténhet, és akkor nekem nem lesz hova mennem. Ezért szeretném, ha lenne egy biztos hely, ahova mehetnék.-mondtam halkan, a földet nézve. Niall felemelte az állam, és a szemembe nézett. Pillantása kétségbeesett, és reménykedő volt.
-Drága Lizzie.-szólított meg mély, rekedtes hangon.-Szeretném, ha nem agyalnál ilyen butaságokon. Ne aggódj most a jövő miatt, élj a jelennek, különben nem fogod tudni élvezni azt, ami adott jelen pillanatban. Őszintén szólva, halvány lila gőzöm nincs, mi lesz velünk idővel, de nem is akarok ezen rágódni. Én nagyon szeretlek...Remélem, hogy addig lehetek veled, ameddig csak lehet...viszont ha mégis történne valami, azt akarom, hogy tudd, van egy ember a világon, aki mindenét odaadná érted. Lizzie, én rohadtul nem akarok búcsúzkodni, mert szerintem fölösleges, hiszen együtt vagyunk...de szeretném, hogy tudd, a legjobbakat kívánom neked, és szeretném, hogy valóra váljanak az álmaid. Szeretném, ha mindig erős lennél, főleg akkor, amikor nem vagyok melletted. Megérdemled, hogy boldog legyél. Azt már csak te tudod, hogy hogyan lehetsz a legboldogabb...és őszintén remélem, hogy velem.-simogatta meg lágyan az arcom, majd nagyot sóhajtott.
Éreztem, hogy a térdeim megremegnek alattam, a szívem a torkomba ugrott, és a látásom elhomályosodott a benne összegyűlt könnyektől.
-Jaj, ez brutálisan romantikusra sikerült, ugye? Nagyon nyálas voltam, igaz?-kérdezte zavart arckifejezéssel, amikor látta, hogy remegni kezd a szám, mint mindig, ha sírok.
Nem tudtam visszafojtani, és nem is akartam. Éreztem, ahogy az első könnycsepp legördül az arcomon, amit sok másik követett. Ajkaim összeszorítottam, még a könnyfátylam mögül láttam Niall meghatódott arcát, majd azt, hogy magához húz, és gyengéden megölel. Őszintén, érzelmesen. Nem a bánattól pityeregtem, hanem a meghatottságtól. Minden egyes érzéki csókja, és érintése csak még jobban ráébresztett arra, hogy senkit nem tudnék jobban szeretni nála, és senki mással nem tudnám elképzelni a jövőm, csakis vele. Sosem hittem volna, hogy 19 évesen találom meg az Igazit...de a jelenlegi helyzet megcáfolta a gondolataimat. Azt hiszem, megtaláltam, és nem fogom elengedni. Hosszú percekig élveztük egymás csókjait, amikor hirtelen égzengés szakított félbe minket. Lassan váltunk el egymástól, ám ajkam már újra az övére akartam tapasztani.
-Te aztán tudod, hogyan ríkass meg egy embert.-közöltem vele megdörzsölve könnyáztatta arcom.
-Nem állt szándékomban, én csak az igazat mondtam.-válaszolt.
-Ez biztosan csak egy álom...-ráztam meg a fejem hitetlenül.-Kérlek, soha ne ébresszetek fel!-kiáltottam az égre nézve, mire Niall halkan felnevetett mellettem, és elkapta a karom.
-Az égiek tudják, mit miért tesznek.-mondta, majd hangja átváltott komolyabb stílusba. -Lizzie, holnap beszélned kell apáddal, nem halogathatod tovább. Ne aggódj, ne is gyötrődj semmin, főleg ne a jövőm, csak örülj annak, ami van, rendben? Rengeteg időnk van még, de ez most nem ennek az ideje. Most ki kell használnunk minden percét.-sorolta, miközben egyetértően bólogattam. Hozzám hajolt, és még egyszer megcsókolt, amit gondolkodás nélkül viszonoztam. Hirtelen mintha valami nedves csattant volna szét a homlokomon. Felnéztem az égre, és azonnal szembe talált még egy jó pár esőcsepp. Niallel ijedten egymásra néztünk, amikor eleredt az eső.
-Futás!-ragadta meg a kezem, és elkezdtünk szaladni haza, a zuhogó esőben. Elég messze keveredtünk a házunktól, sőt, volt, hogy nem is tudtuk biztosan, melyik a hazavezető út, csak fordultunk utcáról-utcára, míg ismerős környékhez értünk. Minden egyes lépésnél felcsapott a víz a tócsákból, a fejemen levő kapucni sem sokat védett, de nem érdekelt, ahogyan Niallt sem. Csak szaladtunk kézen fogva, jókedvűen a zuhogó esőben.
Hahotázva, csurom vizesen estünk be a bejárati ajtón, a cipőm tocsogott a víztől, a hajam tincsekbe állt össze, és az összes rajtam levő ruha teljesen rám tapadt. Alig bírtam lehámozni magamról a felsőmet, így Niall segítségét kértem, hogy húzza le rólam. Ő sem festett sokkal jobban, mint én. A világos farmerja a combjáig felázott, sötét színre változtatva a nadrágot, a zöld pulcsijából csavarni lehetett a vizet, és a fehér póló is teljesen átlátszóvá vált. Az előszobában álltam, és próbáltam lerángatni magamról a pólóm, sikertelenül.
-Gyerünk fel a fürdőbe!-mondta halkan, hiszen az éjszaka közepe volt, a többiek már réges-rég az igazak álmát aludták. Mosolyogva csattogtunk fel a lépcsőn, minden egyes lépésnél a zoknim slattyogó hangot adott ki, nem beszélve arról, hogy csöpögött mindenemből a víz. Hirtelen Niall megcsúszott mellettem, és majndem elesett, még szerencse, hogy ott volt a korlát, amiben meg tudott kapaszkodni. Alig bírtam visszafogni a nevetést, már épp kitörni készült belőlem, amikor Niall a kezét a számra tapasztotta, és úgy húzott tovább a fürdőszobáig.
-Css!-csitított ingerülten, ám láttam az arcán, hogy legszívesebben ő is felnevetne.
Mihelyt beestünk az ajtón, nem bírtam tovább visszafogni magam, és hangosan felröhögtem, majd a falnak dőlve vettem pár mély levegőt, hogy lenyugodjak.
-Többet se megyek veled sétálni.-rázta a fejét, miközben egy határozott mozdulattal megszabadult a felsőjétől, és a földre dobta.
-Te ajánlottad, én csak elfogadtam.-tártam szét a karom ártatlanul.-Jézusom, Niall, mindjárt hajnal két óra!-hüledeztem, ahogy megnéztem az időt.
-Nem érdekel különösebben.-vonta meg a vállát, majd kicsatolta az övét, és kilépett a nadrágjából is.
-Szerintem meg érdekeljen, holnap ugyanis dolgozol!-léptem oda hozzá, és szigorú tekintettel mértem végig, majd azonnal elpirultam, amikor észrevettem, hogy már csak egy fehér boxer az összes ruha, amit visel. Hirtelen bizsergés futott végig bennem, ahogy magához húzott, és testünk összeért. Nagyot nyelve néztem fel rá, ajkán sejtelmes vigyor ült, majd azt éreztem, hogy ujjai megragadják a pólóm szélét, és segítenek kibújni belőle.
-Szerintem ideje lezuhanyozni, meg fogsz fázni.-suttogta, szája közel volt a fülemhez, éreztem a nyakamon meleg leheletét. Válaszul csal felmordultam, amit további biztatásnak vett, ugyanis kezei a farzsebembe csúsztak, és még közelebb vont magához. Sietősen babráltam a cipzárommal, majd sikeresen kihámoztam magam a farmeromból, ami a többi vizes ruha mellett landolt. Nem maradt időm gondolkozni, amikor is Niall szája találkozott az enyémmel, ösztönösen nyomtam neki mellkasom az övének, majd ugrottam fel az ölébe, amikor belecsípett a fenekembe. Karjait körém fonva cipelt el a zuhanykabinig, és döntött neki a hűvös csempének. Ujjaival a hátamon szöszmötölt, míg végül sikerült kikapcsolnia a melltartómat, amit később a többi, még rajtunk levő ruhadarab is követett. Fejemet hátrafeszítve, lehunyt szemmel hagytam, hogy ajkai végigjárják a testem, forró csókokat hagyva a bőrömön. Hirtelen kellemesen meleg víz folyt végig a testemen, még jobban felpezsdítve a helyzetet. Egy pillanatra találkozott a tekintetünk, szemei a vágytól égtek, majd ajkai újból az enyémre tapadtak. Ösztönösen túrtam bele a hajába, és húztam még közelebb magamhoz. A forró pára fullasztó volt, teljesen lebénult minden érzékem, nemcsak a pára, hanem Niall hatására is. Minden egyes érintése és érzéki csókja tele volt szeretettel, és odaadással. Már nem érzékeltem, hogy hol vagyok, az elmémre egyszerre köd borult, és a testem átadta magát annak a mindent elsöprő, önfeledt érzésnek, amit akkor érzek, amikor Vele vagyok...