(32. bejegyzés) Csak egy valódi okot mondj...

Harry azonnal intézkedett, és hívott egy taxit. Átfúrtuk magunkat az egyre csak gyarapodó közönségen, akik mind a balhéra kiéhezve vártak ott. Két biztonsági őr jelent meg velünk szemben, de Louis közölte velük, hogy távozunk magunktól is, nem kell erőszakhoz folyamodni. A férfi még utánunk üvöltött, hogy fel fogja jelenteni Niallt, ám akkor ő húzta volna a rövidebbet, hiszen előtte ő akart megerőszakolni engem, ami sokkal súlyosabb bűn. Beszálltunk az autóba, Liam és Rickie felajánlották, hogy hazajönnek velünk, de megnyugtattam őket, hogy egyedül is menni fog, meg most amúgy is nekem kell beszélnem vele, négyszemközt. Bemondtam a sofőrnek a címet, aki felvont szemöldökkel méregette Niallt.
-Csak hajtson.-szóltam rá, mikor már elegem lett a bámészkodásából. Elszakította tekintetét a megtépázott fiúról, majd az útra szegezte. Szótlanul ültünk egymás mellett, ő az egyik ablakon bámult ki, én a másikon. Vibrált köztünk a levegő, amit a taxis is érzékelt, ezért nem is nagyon próbálkozott a jópofizással, csak elszállított minket a megadott címre. Kifizettem a fuvart, majd vártam Niallre, hogy szálljon ki. A sötét utcán csupán csak mi ketten álltunk, a levegő lehűlt, igencsak fáztam a báli ruhámban. Előkotortam a kulcsokat, amiket Liam adott, majd előreengedtem Niallt. Egy kicsit sántított, de nem engedte, hogy segítsek neki. Betörtünk az üres házba, lámpát oltottam, majd a konyhába mentem. Még mindig egy szót sem szóltunk egymáshoz. Nekitámaszkodott a pultnak, én megálltam szemben vele. Próbáltunk a másik szeméből olvasni, szavak helyett. Egy idő után oldalra fordította fejét, szétkapcsolva a szemkontaktust. Közelebb léptem hozzá, ujjaimmal végigsimítottam a szétszaggatott ruháján, a karján, egy helyen ahogy hozzáértem, felszisszent. Gyanakvóan néztem rá, majd letéptem róla az ingét ott, ahol a fájdalmas pont volt. Eltátottam a számat, ahogy megláttam a feldagadt kezét. Szemöldökéhez emeltem a kezem, éppen csak egy leheletnyire értem hozzá, amikor teste megrázkódott, szemeit, ajkait összeszorította. Fejemet csóválva néztem végig rajta...hogy volt képes ilyet csinálni? A csaphoz léptem, elővettem egy tálat amibe vizet töltöttem, és egy rongyot, amit bevizeztem. Mire visszafordultam Niall a pulton ült, lehajtott fejjel. Megemeltem egy kicsit az állát, hogy felfelé nézzen. Óvatosan tisztogatni kezdtem a sebeit, próbáltam minél kíméletesebben, hogy ne fájjon neki. Az arca nagyjából megtisztult, az ütések nyomai tisztán látszódtak, helyükön feldagadt a bőre, bevörösödött, vagy éppen belilult. Egyszerűen nem bírtam elviselni ezt a látványt. Borzasztó volt, hogy így láttam. Már a mellkasánál jártam, amikor véletlen kicsit erősebben nyomtam rá a rongyot, mire hangosan felmordult. Ijedten néztem rá, majd a gombokhoz nyúltam, és egy határozott mozdulattal széttéptem rajta az inget. Hátrálnom kellett egy lépést, hogy meg tudjak kapaszkodni a mögöttem lévő pult szélébe. Kezemet a szám elé tettem, a rémület kezdett el mardosni belülről, ahogyan a lila-zöld-vörös foltokat néztem a hasán, amik helyeként véreztek is. Dühösen néztem rá, nem bírtam már kontrollálni az érzéseimet.
-Hogy tehetted ezt? Niall, nézz magadra, csupa seb vagy!-kiáltottam rá.
-Nem tehettem mást, az az állat bántani akart téged...-mondta halkan miközben rám nézett.
-És ez a megoldás? Hogy majdnem félholtra vereted magad? Niall, akárhol hozzád érek egy picit is, egyből fáj. Nézd, mozogni is alig tudsz, felfogtad, hogy mit tettél? Komolyabb bajod is eshetett volna!-üvöltöttem méreggel telve.
-Inkább hagytam volna, hogy megerőszakoljon?-kérdezte, az ő hangja is emelkedni kezdett.
-Nem, de nem ezt kellett volna tenned!-kiabáltam az arcába, mert eközben már közvetlenül előtte álltam.
-Akkor még is mit? Szerinted akkor abban a pillanatban tudtam én higgadtan gondolkozni? Ahogy láttam, hogy nekinyom a falnak, és ott taperol...-nézett a szemembe-undorító volt. Elborult az agyam.-vette egyre halkabbra a hangját.-Ösztönösen cselekedtem.-mondta.
-Niall...megint bajba kerültél...miattam.-léptem még közelebb hozzá.-Megrémisztettél.
-Sajnálom.-mondta, majd megfogta a kezem, és magához vont. Megéreztem szíve heves dobogását, szaggatott lélegzetvételeit. Megfeszülve álltam ölelő karjai között, miközben ő a fejemre adott egy puszit.
-Nekünk még van egy befejezetlen beszélgetésünk...-suttogta, utalva a bálon elhangzottakra, amik miatt kibuktak belőlem az érzéseim. Vettem egy mély levegőt, amikor szembe fordított magával, így a szemembe nézett. Ajkaim remegni kezdtek, nem tudtam megszólalni.
-Mit mondasz?-kérdezte a vállaimat tartva. Fejemet a padlóra szegeztem, majd lassan megráztam.
-Niall...ez...ez nem...-dadogtam, ám elállt a szavam, amikor megéreztem száját az enyémre tapadni, testem elgyengült, szemeim lecsukódtak, a szívem a torkomba ugrott érintésétől. Erőtlenül borultam a karjaiba, már-már élveztem a csókját, amikor mintha egy kést szúrtak volna belém, olyan fájdalom kerített hatalmába. Felnyitottam a szemem, és eltoltam magamtól. Értetlenül nézett rám.
-Niall...nem engedhetem meg, hogy bármi  bajod essen...miattam. Kérlek, érts meg. Én...én..annyira sajnálom.-lépdeltem hátra esetlenül, könnybe lábadt szemekkel, ő leugrott a pultól, és felém közeledett fejét rázva, kezét felém nyújtva.
-Ne mondj ilyeneket.-szólt rám könyörgően, de én csak hátráltam tovább egyre gyorsabban, és gyorsabban.
-Nem...ezt...ezt nem hagyhatom.-fordultam sarkon, amikor a bejárati ajtónál voltam, már nyitottam volna ki, amikor elkapta a kezem, és a falnak nyomott.
-Nem akarom, hogy elmenj.-mondta a szemembe nézve. Belülről szaggatni kezdett egy érzés, alig kaptam levegőt, az egész testem reszketett.
-Niall, érts meg...nem maradhatok, mennem kell. Kérlek...kérlek.-könyörögtem minden erőmet belevéve, ám hangom elhalt köztünk. Még mindig erősen nyomott a falnak, vállai megemelkedtek minden egyes levegővételnél.
-Csak egy valódi okot mondj...-dörmögte mély hangján.
-A családomnak szüksége van rám...
Válaszomra lehunyta a szemeit, majd lehajtotta a fejét, és engedett szorításából. Egészen addig, amíg teljesen el nem vált a testünk, és a szemben levő falnak nem dőlt, nekem háttal állva. Remegő kezekkel nyúltam a kilincsért, majd azt lenyomva kiléptem az előszobából, és levonszoltam magam a lépcsőn. Még visszanéztem rá, fejét a falnak nyomta, egyik kezével hirtelen beleütött egy hatalmasat, majd ellökte magát tőle, és eltűnt a látókörömből. Visszafordítottam a fejem, felgyorsítottam a lépteim, mezítláb csattogtam a hideg aszfalton, a kavicsok vágták a talpam, beleléptem egy-egy jéghideg tócsába is, de nem érdekelt semmi, csak rohantam előre, könnyeim patakként ömlöttek a szemeimből, már fulladoztam a köhögéstől, fogalmam sem volt róla, hogy hol vagyok, csak futottam előre, céltalanul, megtörten...
Megálltam egy kapu aljában, ahol összerogytam, leültem a betonra, fejemet hátravetettem, ami a kőkerítésnek ütközött, és csak sírtam. Hirtelen egy kocsi hangját hallottam meg, mire felemeltem fáradt szemeimet. Az autó ismerős volt, ahol közelebb ért egyből tudtam, ki vagy kik ülnek benne. Mégsem mozdultam a helyemről. A ruhám szétterült körülöttem, a hideg kicsípte a bőröm, reszkettem, homályosan láttam. Lefékezett mellettem, kicsapódott az ajtó, majd a göndör hajú ugrott ki belőle, zaklatottan futott felém.
-Lizzie, mit csinálsz? Kelj fel azonnal!-rángatott fel Harry.-Eszednél vagy? Indulj be a kocsiba!-terelt a jármű felé, ám én már alig álltam a lábamon, csak az ő karjai tartottak meg. Beestem az ülésre, majd ő is beült, és a gázra taposott. Visszavitt a szállodába, majd segített kiszállni, de a lábaim összecsuklottak alattam, így a karjaiba dőltem.
-Ó, az Isten szerelmére...-szitkozódott, majd egy mozdulattal felemelt, és a kezeiben vitt be. Nem éreztem a végtagjaimat, a fejem több tonnás kővé vált, minden egyes levegővétel komoly erőfeszítést jelentett. Az utolsó kép, amint meglátom Rickiet, Liamet, Zaynt, és a többieket, akik megrémült arccal néznek, majd egyszerre indulnak el felénk, utána összemosódik előttem minden, csak a sötétséget van előttem...
Egy kellemes hang üti meg a fülem, ami kintről szűrődik be. Lassan nyitom ki a szemem, rajtam takarók hegye áll, fejem alatt puha párna, előttem az ablakon beáramlik a reggeli  gyér napfény. Pislogok párat, ökölbe szorítom a kezem, majd nyújtózok egy nagyot, és a hátamra fordulok. Felülök az ágyban, és a fejemhez nyúlok. Felszisszenek,a mint egy érzékeny ponthoz ér az ujjam. Óvatosan megtapogatom, érzek egy kis púpot ott. Körülnézek a szobámban, rend van, finom, friss illat járja át a helységet. Tekintetem megakad egy barna ruhán. Kikászálódok az ágyból, és odamegyek elé. Néjány helyen el van szakadva, az alja nyirkos, az egész ruha gyűrött. Beszélgetést hallok odakintről, így elindulok az ajtó felé.Amint kilépek, két megszeppent tekintettel találom szemben magam, akik egyből felugranak, ahogy meglátnak, és felém indulnak.
-Itt aludtál?-bökök Liamre.
-Őőő..nem. Csak nemrég jöttem.-válaszolt halvány mosollyal az arcán.
-Ó, értem.-bólintottam.
-Jól vagy, Lizzie?-kérdezte Rickie.
-Igen, jól vagyok...-bólogattam.-Miért?
Erre összenéznek, majd újra felém fordulnak. Rickie tesz felém egy lépést.
-Tudod, a tegnap este miatt.-hozza fel félve a témát. Felemelem a fejem, és kinézek az ablakon. Beletúrok a hajamba, ismét megérzem a fájó pontot a fejemen. Lecsukódik a szemem, és felvillannak a tegnap este emlékei. A férfi, a verekedés, a vakuk, a kiáltások, az ütések, ahogy Niall a pulton ül, én pedig előtte állok, amikor megcsókol, majd hátrálni kezdek, de visszafog, és a falnak nyom...hozzám simul, majd elenged, én pedig bódultan támolygok ki, majd rohanok a kihalt utcákon. A kocsi fényszórója, Harry aggodalmas tekintete, majd a többiek arca, akik felénk jönnek. Filmként peregnek le előttem a történtek, ismét érzem azt a szívbemarkoló érzést, ami tegnap a pusztulásomat okozta. Meghökkenek, amikor Rickie megérinti a kezem.
-Minden rendben?-kérdezi félénken.
-Igen...azt hiszem.-válaszolok bizonytalanul.-A ruhám...-fordulok hátra, majd a szobámba mutatok.
-Minden rendben, ne aggódj, Eleanor tudja, hogy mi történt, nem neheztel rád.-világosított fel.
-Akkor jó.-hajtottam le a fejem. Hirtelen belém nyilal egy kép..
-És Niall?-kérdezem pislogás nélkül a padlót bámulva.
-Tegnap óta bezárkózott a szobájába, és senkinek nem nyit ajtót, ki sem jön...válaszolt Liam.
Ez az amire számítottam. Elönt a bűntudat, hogy én miattam van minden. A fájdalmai, a bezárkózottsága.
-Elmegyek fürdeni.-fordulok meg, majd a fürdő felé veszem az irányt. Beállok a forró zuhany alá, elmerülök a magányban, és a keserűségben. Összetörtem a szívét, soha az életbe nem fog nekem megbocsátani. Amit csak magamnak köszönhetek. Azt hiszi, hogy nem szeretem...pedig ez nem így van. Csak is a saját érdekében hagyom el...veszélyt jelentek rá, és a karrierjére. Nem hagyhatom, hogy miattam váljon énekesből botrányhőssé. Neki most az elsőre kell koncentrálni. Mit is gondoltam? Idejövök én, egy ismeretlen, semmitmondó lány létemre, és azt várom, hogy az élet egy habos torta lesz, mindenféle baj nélkül. Milyen tudatlan vagyok. Ez az ő élete, amibe én nem férek bele, még ha azt hiszi is. Később meg fogja érteni, és túl teszi magát rajta...remélem. Hirtelen felindulásból elzárom a meleg vizet, és a jéghideg víz ömlik rám, így teljesen felébresztve engem. Megrázom magam, kilépek a fülkéből, megtörölközök, felöltözök, és újult erővel lépek ki a nappaliba. Liam és Rickie ott állnak, érkezésemre felkapják a fejüket. Egy mosolyt erőltetek magamra, és a szobámba indulok. Felkapok magamra egy pulcsit, és felkuporodok az ágyamra. Némán bámulok ki az ablakon, kezemben a Nialltől kapott karkötőt szorongatom. Nézem, ahogyan a Nap sugarai erőlködnek a felhők mögött, próbálnak utat törni maguknak, hogy végre kisüthessenek. Ám a felhők sokkal erősebbek nála, így bármennyire is szeretne végre ragyogni, a többség ereje legyőzi őt...