(30. bejegyzés) Maradj velem...

A kiválasztott ruhákkal a kezünkben távoztunk Eleanor ruhabutikjából, hívtunk egy taxit, mert úgy csak kényelmesebb visszajutni a szállodába, meg nem vonszolhatjuk át az egész városon ezeket a meseszép báli darabokat. A délután viszonylag gyorsan elrepült, Rickievel egy cseppet sem figyeltünk oda a programon, csupán csak az este járt a fejünkben. Amikor észrevettük, hogy a másik maga elé bámul, egyből tudtuk, hogy gondolatban már a bálban van. Ilyenkor egy picit böktünk a másikon, ezzel visszazökkentve a jelenbe. A sétáról visszatérve szinte rohantunk fel a szobánkba, hogy végre elkezdhessünk készülődni. Óvatosan kibújtattuk a ruhánkat a zacskókból, és kiakasztottuk a szekrényre. Először Rickie ment el fürdeni, ő úgy is mindig hamarabb végez, egyedül én vagyok az, aki órákat is képes állni a forró zuhany alatt. Csapódott az ajtó, nyitódott a csap, és nemsokára a folyó vízsugár hangját hallottam bentről. A barna szépség felé fordultam, odaléptem elé, majd kezemmel végigsimítottam a finom anyagon. Tekintetem az alatta levő magassarkú cipőre tévedt, és a kis krémszínű táskára, mai pontosan illet a cipőhöz. Kiemeltem belőle a varázslatos fülbevalót, amit Perrie talált nekem. Halkan felnevettem. Még mindig nem tudom elhinni, hogy én valóban ezeket fogom ma viselni. Hirtelen megcsörrent a telefonom a szoba másik végében a kanapén, így átugrálva a földön hagyott bőröndöket és ruhakupacokat rávetettem magam a táskámra, amiben a telefonom volt. A kijelző az Apa nevet mutatta, felette borostás arca látszódott a képen. Mosolyogva nyomtam meg az "Elfogad" gombot, majd hátradőltem a fotelben.
-Szia apa!-köszöntem teljesen jókedvűen. Régen beszéltünk már, jó volt hallani a hangját.
-Szia hercegnőm!-szólított kedvenc becenevemen.-Hogy vagy?-kérdezte.
-Köszi, jól. És ti? Otthon minden rendben?-kíváncsiskodtam.
-Fogjuk rá. Ne haragudj, hogy nem tudtalak hívni, csak annyi dolgom volt, szanaszét vagyok esve, meg a húgod is kezelhetetlenné vált.-regélte el a problémáit.
-Szegénykém. Mi történt Melanieval? A szokásos?-kérdezősködtem, miközben a hasamra fordultam.
-Bárcsak az lenne...viszont most rosszabb. Szerelmes. Visszafordíthatatlanul és őrülten. Semmi másról nem szólnak a napjai, csak így Lucas, úgy Lucas. Az a fiú kihasználja. Az a baj, hogy most van abban a korban, hogy teljesen megbolondítja a szerelem.-mesélte apa.
-Ó, hát az sose baj, ha az ember szerelmes.-nevettem el magam, visszagondolva az én első nagy szerelmemre, hogy milyen voltam akkor.
-De, ez most baj, ugyanis a srác rossz dolgokba keveri bele, és idősebb nála 2 évvel. Múltkor például a húgod seggrészegre itta magát, alig bírt hazatántorogni. Nekem azt mondta, hogy a barátnőjénél volt, de felhívtam a lány anyját, és ő semmit sem tudott az egészről. Hazudik nekem, elszökik itthonról, és iszik. Lizzie, nem tudom mit csináljak vele. Hiába próbálok beszélgetni, egyszerűen rám csapja az ajtót, és elküld a fenébe. Komolyan rosszul esik, hogy így bánik velem. Pedig én csak neki akarok jót. Bárcsak itt lenne most anyád, aki tudná mit kell ilyenkor tenni.-hallottam hangján az elkeseredettséget, bántotta a tudat, hogy Melanie ellene fordult. Megrendített, ahogyan ezeket hallottam húgomról. Nem ilyennek ismertem, igaz mindig is vadóc volt, de ennyire nem. Úgy éreztem, apának nagy szüksége van most rám.
-Tarts ki apa, négy nap, és otthon vagyok. Mindenben segítek.-öntöttem lelket belé.
-El sem tudod képzelni, mennyire hiányzol már. Nélküled olyan üres ez a ház. Már számolom a napokat, mikor láthatlak újra.-mondta elérzékenyülve.
-Már nekem is hiányoztok. Amúgy jövő héten hogy dolgozol?-kérdeztem, mert a fejemben már összeállt egy kisebb terv a családi viszony rendbehozására. A vonal másik végén nem válaszolt senki.-Halló?-szóltam bele, majd egy sóhaj tudatta velem, hogy apa még mindig ott van.
-Lizzie...-kezdte, ám hangja nem volt túl bizalomgerjesztő.-az az igazság, hogy nem dolgozok sehogy. Kirúgtak a munkahelyemről.-vallotta be, mire leesett az állam.
-Elbocsátottak. A cég csődbe ment, mindenki elvesztette az állását. De már azon vagyok, hogy találjak egy másikat, holnap is megyek egy interjúra.-magyarázta.
-Nagyon remélem, hogy sikerül találni munkát.-mondtam őszintén. Közben nyitódott a fürdő ajtaja, Rickie lépett ki rajta egy törölközőbe csavarva.-Ne haragudj apa, de most mennem kell. Majd még beszélünk. Kitartás. Szeretlek. Puszi.-tettem le a telefont, majd elmentem fürdeni. Fogalmam sem volt, hogy otthon ekkora a káosz. Nem hagyhatom apát egyedül ebben a nehéz helyzetben, tartozom neki annyival, hogy segítek amiben csak tudok. Elhatároztam, hogy majd beszélek Melanieval, és kiderítem mi ez a züllés dolog. Nem engedem, hogy ugyanabba a hibába essen, mint én egy éve. Aránylag hamar végeztem a tusolással, kimentem a szobába, ahol Rickie fürdőköpenyben ült a tükör előtt, és vadul sminkelt. Én a hajam formálásához láttam hozzá. Megszárítottam, majd két oldalt befontam egy tincset, amit hátratűztem, maradék hajamat kivasaltam, és előre engedtem omlani, így a mellkason közepéig ért. Rickie egy elismerő bólintással fejezte ki tetszését. Ő már majdnem kész volt, már csak a ruháját kellett felvennie. Váltottam helyét a tükör előtt, majd sminkelni kezdtem. Csak az volt a baj, hogy nem tudtam hogyan. Festékek hada hevert előttem, bizonytalanul húzogattam a kezem felettük. Barátnőm kezét éreztem meg a vállamon, kétségbeesetten néztem rá, mire ő csak kacsintott egyet, és leült velem szembe. Pillanatok alatt profin kimaszkírozott, ebben ő mindig is ügyesebb volt nálam. Haját viszont én csináltam meg neki. Kontyba tekertem, majd elől egy tincset begöndörítettem. Végül felvettem a ruhám, a cipőm, és az ékszereim. A nyakláncot muszáj voltam levenni, ám a karkötő maradhatott. Még tíz perc a srácok érkezéséig, de a térdeim már remegnek. Rickie bombasztikusan néz ki, vörös testhez simuló ruhája kiemeli tökéletes alakját, fekete magassarkúja és táskája még elegánsabbá teszi. Kopogtatnak. Én megtorpanok, Rickie nyit ajtót, majd óvatosan megöleli Liamet, aki egyből megdicséri csinos barátnőjét. Elbújok az ajtó mögé, és nagy levegőt veszek. Most, vagy soha. Kilépek az ajtó mögül, a bejáratnál már csak Niall áll, fekete öltönyben, igényesen beállított hajjal, elegáns cipőben, és nyakkendőben, ragyogó szemekkel, és tündöklő mosollyal. Megigézve néz rám, amint megállok előtte, és óvatosan rá emeltem tekintetemet.
-Lélegzetelállító vagy.-suttogja a fülembe, erős, férfias illata egyből megcsapja az orrom. Zavartan sütöm le a fejem, majd makogok valamit.
-Köszönöm. Te is jól nézel ki.-viszonoztam bókját.
-Mehetünk?-nyújtja felém a karját.
-Mehetünk.-bólintok, majd belé karolok, és elindulunk a kocsihoz...
Minél közelebb értünk, én annál jobban szorongtam, lábammal idegesen doboltam a szívem úgy dobogott, hogy azt hittem mentem kiszakad a mellkasomból.A kocsi befordult az épület elé, vakuk ezrei villantak fel egy másodperc töredéke alatt, én meg lefagytam. Niall megszorította a kezem, majd biztatósan rám mosolygott, és kiszállt a kocsiból, hogy engem kisegíthessen. Remegő térdekkel szálltam ki az autóból, egy kényszermosolyt erőltetve magamra, amint meg kellett állnunk egymás mellett, hogy fotót készítsenek rólunk. Akármerre néztem, arcok helyett csak lencsékkel találkoztam,melyek minden pillanatban kattantak. Egy rövid bájolgás után végre bemehettünk a bálba. Erősen szorítottam Niall karját, aki csak nyugtatóan ölelte át a hátam. A többiek előre mentek, én is léptem volna be a folyosóról a terembe, amikor Niall megtorpant, ezzel megállítva engem is. A folyosó egyik ága csendes volt, senki nem járt akkor ott. Megfogta a kezem, és elhúzott oda, majd hátamat a falnak nyomta, és egészen közel hajolt hozzám.
-Lizzie, nyugi. Itt vagyok, nem lesz semmi baj. Próbáld meg jól érezni magadat, nem akarom, hogy egész este görcsölj. Gyönyörű vagy, bámulatos a ruhád is, a hajad is, a cipőd is, mindened. Csak az eleje lesz húzós, amíg megérkezik a többi sztárvendég, aztán már csak a bennfentes fotósok jöhetnek be a bálra, és készíthetnek képeket. Nem lesz semmi baj, hidd el. Senki nem fog kinézni innen, mert nem vagy híres. Velem vagy, és ezt el fogják fogadni. Meg amúgy is akad itt több balhés híresség, akikről jó cikket lehetne írni.-simította meg az arcom gyengéden, mire elmosolyodtam. Egy puszit adott az arcomra, majd megölelt. Egyből elszállt minden félelmem, hittem neki. Ha ő azt mondja, hogy ne aggódjak, mert nincs miért, akkor az úgy is van. Magabiztos léptekkel indultunk be, hamar megtaláltuk az asztalt, ahol a többiek ültek. Közvetlen a színpad előtt, az egyik sarokban, hangulatos kis gyertyák égtek az asztalon, a terem bámulatosan fel volt díszítve, finomságok százai lapultak az asztalokon, középen pedig szabad volt a tánctér. Helyet foglaltunk, majd vártuk, hogy kezdődjön az előadás. Közben akadt pár fotós, akinek pózolni kellett, de nem volt vészes. Niallnek igaza volt, tényleg elviselhető. Önfeledten beszélgettünk, nevettünk a többiekkel, amíg a házigazda a mikrofonhoz nem lépett, és nem üdvözölt mindenkit. Számos híresség ült még az asztaloknál, Ed Sheeran volt, akit egyből megismertem, az ő zenéjét imádom. Mintha láttam volna még Taylor Swiftet, Selena Gomezt, és a Little Mix többi tagját is, akiknek sajnos nem tudom a nevét, csak Perrie révén hallottam róluk. A fellépők pedig nem voltak mások, mint azok a gyerekek, akik valamiben tehetségesek, csak nincs alkalmuk kibontakozni. Volt aki énekelt, volt aki gitározott, vagy éppen zongorázott, akadtak olyanok, akik valamilyen színdarabot adtak elő. Igazán kivételes tehetségnek számítottak, hogyha ennyi híresség előtt mutathatták be mit tudnak. Mindegyikőjük egy-egy árvaház, vagy gyermekkórház képviselőjeként érkezett. Láttam szegényeken, hogy mennyire lámpalázasak, amit nem is csodálok, hiszem ennyi sztár előtt még sosem szerepeltek.
Mosolyogva néztem mindegyiküket, annyira ártatlanok és fiatalok, mégis küzdeniük kell egytől-egyig valamivel, kinek a betegséggel kinek a szegénységgel. Egy alacsony, szőke hajú kislány sétált be a színpadra, mellette egy idősebb nő ment, és a kezét fogta, majd odakísérte a zongorához. A kislány vak volt. Döbbenten néztem, amikor leült, vett egy mély levegőt, és elkezdett játszani. Az egész teremre csend borult, mind átszellemülve hallgattuk a zenéjét. Egyetlen hangot sem ütött félre, olyan átéléssel játszott, és annyira szívhez szólóan, hogy teljesen elérzékenyültem. Mikor befejezte felállt, és meghajolt. Egy pár másodpercig még hatása alatt voltunk, majd egyszerre álltunk fel, és hatalmas tapsviharban törtünk ki. Arcán boldogság látszódott, mosolygott, és forgatta a fejét. Minden sztár aki ott volt, most levetkőzve minden gátlását állva tapsolt, és fütyült. Tudtuk, hogy a kislány erre a napra mindig emlékezni fog. Miután mindenki sorra került, megtapsoltuk őket, és már érkezett is a vacsora. Őszintén szólva fogalmam sem volt róla, hogy mi van a tányéromban, de amint láttam, hogy a többiek jóízűen látnak hozzá, hát én sem filóztam. Finom volt a hús, a köret is ízlett, innivalóként pedig vörösbort fogyasztottunk. A fiúk hozták a szokásos formájukat, nem nagyon érdekelte őket, hogy éppen gy jótékonysági bál kellős közepén vagyunk.
-Srácok, ebben répa van!-kiáltott fel Louis vidáman.-Adjátok nekem légyszi!-nézett ránk kiskutyaszemekkel. Nem válaszoltunk, csak nevetni kezdtünk, majd Eleanort kezdte el zaklatni. Hirtelen azt láttuk, amint Louis megugrik egy kicsit, és összeszorítja a fogát, Elenaor pedig egyenes háttal eszik tovább, kaján vigyorral a száján. Valószínű, hogy az asztal alatt megrúgta nyugtalan barátja lábát, amire ő csak ennyivel reagált. Liam megfogta a kanalát, majd átcsúsztatta az asztal másik végébe, mire Rickie szúrós szemekkel nézett rá.
-Zayn, kérlek, visszaadnád a kanalam? Én még ma szeretnék táncolni, szükségem van a lábaimra.-szólt Liam, majd Louisra nézett, aki eközben még mindig szenvedett. A vacsora jó hangulatban telt, nem hittem volna, hogy ennyire jól fogom magam érezni. És a java még csak ez után jött. Evés után ugyanis jött a tánc ideje. Vártunk egy kicsit, hogy ne forduljon fel a gyomrunk majd a párok özönleni kezdtek a táncparkettre. A többiek már felpattantak, én még ittam egy kortyot a vörösboromból, amikor egy kezet láttam meg magam előtt.
-Szabad egy táncra, hölgyem?-állt meg mellettem egy férfi, akit még eddig sosem láttam. Bizonytalanul néztem körbe, senki nem volt körülöttem, amikor válaszra nyitottam volna a szám, egy szőke fej jelent meg a pasas háta mögött, majd megkocogtatta a vállát.
-Sajnálom, a kisasszony már foglalt.-vigyorgott a képébe, majd felhúzott a székről, és a parkettre vezetett. Még visszafordultam, a férfi dühös tekintettel meredt ránk. Végül beverekedtük magunkat a tömegbe, és táncolni kezdtünk. Kellemes zene szólt, Niall beállt abba a pozícióba, amit még én mutattam neki a múltkor, halál komoly fejet vágott, majd vezetni kezdett. Úgy csinált, mintha profi versenytáncos lenne, peckesen lépkedett, rángatta a fejét, én meg már alig bírtam a lábamon állni annyira nevettem. Mikor már látta rajtam, hogy nem bírom sokáig, visszavett az őrületből, és egy lazább táncba kezdett. Kezemet átfontam a nyaka körül, ő átkarolta a derekam, homlokának döntöttem az enyémet, és még csukott szemmel,de nevettem. Hirtelen megszólalt a házigazda.
-Most pedig következik az est bálkirályának és bálkirálynőjének a kihirdetése!-bazsalygott a színpad tetején. Értetlenül néztem Niallre, aki szintén nem értett semmit.
-Ilyen is van?-kérdeztem tőle.
-Fogalmam sincs mi ez.-válaszolt nevetve.
-Tehát akik az est bálkirálya és bálkirálynője címet kiérdemelte, az nem más, mint....-nyitotta ki a fehér borítékot, majd elmosolyodott.-Zayn Malik, és párja, a csodálatos Perrie Edwards!-kiáltotta, mire mindenki tapsolni kezdett, a nyertesen pedig felmentek átvenni a koronákat. Ők is ugyanilyen értetlenül álltak az egészhez, mind a ketten szégyenlősen mosolyogtak, majd egy csókot adtak egymás szájára a koronázás után. Mi a kelleténél kicsit hangosabban fütyültünk, de hát nem volt mit tenni, a mi barátaink nyertek. Nemsoká minden visszaállt a régi kerékvágásba, ám most kialudtak a fények, és a zenekar egy lassabb, lágyabb zenét kezdett el játszani. Körülöttünk a párok egymásba karoltak, és lassúzni kezdtek. Niallre néztem, aki közelebb lépett hozzám, majd óvatosan a derekamra helyezte a kezét, másik kezébe fogta a tenyerem, és a szemembe nézett.
-Menni fog?-kérdeztem halkan, mire csak bólintott. Fejemet a vállára dőltöttem, majd aprókat keztdünk el lépkedni oldalra, és vissza. Beszívtam kellemes illatát, testünk egymáshoz simult, éreztem minden egyes szívdobogását. Lehunytam a szemem, és hagytam, hogy ő vezessen.
-Számomra te vagy a bálkirálynő.-suttogta a fülembe, mire elmosolyodtam, és a szemébe néztem. Arcát gyéren világította meg a lámpa fénye, ám szemei akár a gyémántok úgy csillogtak.
-Köszönöm.-válaszoltam, majd levettem arcáról a szemem, de hirtelen közelebb húzott magához, így arcunk közel került egymáshoz. Szótlanul fürkészte az arcom, amíg ő egyenletesen lélegzett, én egyre hevesebben, akkor kiváltképpen, amikor kicsit oldalra hajtotta a fejét, és a szája a fülemet súrolta.
-Maradj velem...-suttogta remegő hangon.