(26. bejegyzés) Sosem fogsz elveszíteni...

Niall kézen fogott, úgy húzott át a sötét erdőn keresztül a tisztásig, ahol a kocsink állt. A talaj vizes volt, besüppedt alattam minden egyes lépésnél, a cipőm kis híján beleragadt a sárba. Nagy szitkozódások közepette botorkáltunk ki az autóig, ahol meglehetősen világosabb volt, mint a sűrű lombok alatt. Mindannyian tocsogtunk a víztől, ruhánkra felcsapott a sár, fáradtan, koszosan másztunk be a járműbe. Kimerülve döntöttem fejem a támlának, Liam indította a motort, Niall pedig közelebb húzódott hozzám, fejét az enyémnek támasztotta. Meleg keze az enyémen pihent, szabályos légzését hallgattam a visszaúton. Liam és Rickie sem beszéltek, Liam az utat figyelte, Rickie pedig csendben, lehunyt szemmel ült az anyósülésen. Tekintetem a mellettem szuszogó szőkeségre tévedt, aki ártatlanul, édesen aludt nekem dőlve. Haja kis tincsekbe állt össze, arcát apró kis sárfoltok tarkították, hatalmas szempillái néha meg-megremegtek, telt ajkai mozdulatlanul pihentek egymáson. Aludt, ám a kezemet még mindig fogta, olykor megszorította, és halvány mosolyra húzta száját. Csak néztem őt, mire gondolatok ezrei kezdtek cikázni a fejemben. Pár hete még azt sem tudtam, hogy ki ő, most meg teljes bizalmi kapcsolat van közöttünk, árad belőle a nyugalom,és a szeretet amint a kezemet simogatja. Karjaiban mindig békére lelek, amikor hozzám ér, egy természetfeletti erő veszi át az irányítást felettem, nem gondolkozok, kizárom a külvilágot, csak a pillanatnak élek, és annak, hogy velem van. Tudom, hogy ő is így érez. Tudom, hogy ez már kettőnk között több, mint barátság. De nem akarom, hogy ez igaz legyen. Nekem öt nap múlva haza kell mennem a családomhoz, vissza a való életbe, magam mögött hagyva ezt a három hétnyi álomvilágot, ezt a csodát, a kalandokat, és őt magát is. Beleőrülök, ha csak arra gondolok, hogy nem fogom látni tündöklő szemeit, nem fogom érezni mámorító illatát, védelmező karjait körülöttem. Ha engednék a régóta csábító kísértésnek, akkor valószínűleg belehalnék az elválásba. De annyira nehéz távol tartanom magam tőle. Sosem éreztem még ilyet ezelőtt. Egyetlen érintéstől megremegnek a térdeim, a lélegzésem felgyorsul, és a föld felett lebegek, valahol két világ között. Ezt sosem fogja pótolni semmi, erre csakis egyedül ő képes. Amikor visszagondolok az első tánctermi csókunkra, a forróság önt el. Ha akkor nem szánom rá magam arra a lépésre, fogalmam sincs hol tartanánk. Talán hiba volt megtennem, talán nem. Viszont azt biztosra tudom, hogy akkor és ott a világ legboldogabb emberének éreztem magam. És a koncert utáni buli. Ott is csókolóztunk, igaz mind a ketten részegek voltunk, de valahogy mégis megtörtént. Csókolózhattam volna mással is, hiszem nem is tudtam magamról, de nem, pont vele hozott össze a sors megint. És a mai barlangos eset. Ahogy leszorított a földre, ahogyan szája az enyémhez ért...földöntúli érzés fogott el. Annyi minden történt már köztünk, nem tudom képes leszek-e kordában tartani az érzéseimet. Ismét rápillantottam, még mindig nyugodtan pihent a vállamon, egyszer csak megmozdult az arca, és beharapta a száját, mocorogni kezdett, majd visszahajtotta fejét hozzám, és tovább aludt. Én ezt nem bírom. Nem tehetem ki annak a csalódásnak, hogy megadok neki mindent, majd pár nap múlva itt hagyom. Hogy reményt adok neki, majd elutasítom. Nem tehetem ezt vele, ő nem ezt érdemli. Muszáj leszek távol maradni tőle, bármennyire is vágyom minden apró érintésére, öleléseire. Okosan kell cselekednem, nem szabad, hogy feltűnjön neki a vívódásom. Gondterheltem borultam neki az üvegnek, éreztem ahogyan torkom összeszorul, és egy vékony könnycsepp gördül le az arcomon. -Képes leszek rá...csak miatta teszem.-biztattam magam hang nélkül. Lehetséges, hogy én is álomba merültem, mert a következő kép, ahogyan megállunk a szálloda előtt, és bágyadtan botorkálnak ki a kocsiból Rickieék, és Niall nincs mellettem. Álmosan nézek szét, mikor nyitódik az ajtó, és Niall ragyogó kék szemeivel találom magam szemben. Elmosolyodtam halványan. majd megfogtam a felém nyújtott kezét, hogy kisegítsen az ülésről. Hullafáradtan vonszoltuk magunkat a lépcsőig, csapzottak voltunk, és a szemem is majd leragadt. Niall elvette a hátizsákom, és segített felcipelni, miközben másik kezével engem tartott lábon. A bentiektől kaptunk néhány szúrós pillantást, meglepetten néztek végig rajtunk, mocskos ruháinkon, sáros bőrünkön. Nem törődtünk velünk, egyetlen célunk volt csak, elérni a szobánkig, lefürödni, majd aludni...rengeteget. Nyűgösen dőltem neki a falnak, amíg Rickie kinyitotta az ajtót, majd elbúcsúzott Liamtől, és elindult be. Utána akartam fordulni, amikor Niall megragadta a karom, és szembe fordított magával. Liamre nézett, aki intett, hogy megvárja odalent a kocsiban. Hátamat a falnak nyomtam, határozottan felélénkültem, amikor megéreztem erős karjait a derekamon, majd izmos mellkasát előttem. Egyből szaporábban vettem a levegőt, szívem vadul dübörögni kezdett, amikor közelebb húzódott hozzám, tekintetét mélyen az enyémbe véste. Tartottam a szemkontaktust, ám kezemmel a mellkasának támaszkodtam, így megszüntetve testünk érintkezését. Nagyot nyeltem, amikor arca közeledett az enyémhez, tanácstalanságomban oldalra fordítottam a fejem, így ajkai az arcomon landoltak. Értetlenül nézett rám, szemében csalódottságot láttam.
-Mi a baj, Lizzie?-suttogta. Mély levegőt vettem és próbáltam valami elfogadható indokot adni.
-Semmi...csak...-dadogtam.
-Csak mi?-kérdezte kerek szemekkel. Tudtam, hogy most, vagy soha. Bármennyire is fáj, ki kell mondanom.
-Én ezt nem akarom...-mondtam, ám hangom elhalt kettőnk között.
-Mit nem akarsz?-kérdezte a szemembe nézve.
-Szeretném, ha csak barátok lennénk, mert...-itt nyelnem kellett egyet, úgy éreztem, legszívesebben most jól arcon vágnám magam ezért a kijelentésért-mert én nem érzek többet.-mondtam lesütött fejjel, kijelentésemre a gyomrom egy gombóccá rándult össze, majd erőt vettem magamon, és ránéztem. Homlokán összefutottak a ráncok, mérhetetlenül le volt döbbenve szavaim hallatán, csak pislogott, majd ő is lehajtotta a fejét. Ez volt az a pillanat, amikor inkább haltam volna meg, mintsem hogy tovább nézzem elkeseredett arcát. Remegő kezeimmel végigsimítottam az arcán, és meglepődtem, amikor rám emelte mélykék szemeit, és fájdalmasan elmosolyodott. Továbbra is ölelt, arcát belefúrta a tenyerembe, kezeivel a hátamat cirógatta.
-Niall, én annyira...-ráztam meg a fejem, amikor egyik ujját a számra tette.
-Ne mondj semmit...megértelek. Nem haragszok, tényleg.-küldött felém egy biztató pillantást, ám én láttam mögötte a valódi érzéseket.
-Nem akarlak elveszíteni...-nyomtam arcomat a nyakához, kezeimmel szorosan megöleltem, hátán a pólóját gyűrtem.
-Sosem fogsz elveszíteni, én mindig itt leszek melletted.-mondta, majd egy puszit adott az arcomra, és eltolt magától. Arca nem tűnt már olyan búsnak, kezeivel megfogta az én kezemet, ujjainkat összekulcsolta, majd megállt velem szemben. Továbbra is szenvedve néztem rá, gyűlöltem magam azért, amiket mondtam, még ha tudtam is, hogy ez az egyetlen lehetőég, hogy ne fájjon annyira. Viszont ha ez a helyes út, akkor miért érzem magam ilyen borzalmasan?
-Ajj, ne nézz már így rám, nem a halálos ítéletemet mondtad ki, egyszerűen csak megosztottad velem, hogy mit érzel. És hé,-emelte meg a kezem kicsit, így a szemébe néztem-elfogadom, mert ezt szeretnéd. Nem foglak elhanyagolni, nem foglak megutálni azért, amit érzel. Tulajdonképpen én sem akarok semmi komolyabbat, csak jó érzés valaki ölelgetni, puszilgatni. Ígérd meg, hogy te sem fogsz eltávolodni tőlem...-emelte kezeimet a szívéhez, és könyörgően nézett rám.-
-Megígérem.-válaszoltam, mire egyetértően bólintott, majd elhallgatott.
-Van itt még valami, amivel szeretnék tisztában lenni.-szólalt meg újra, mire szívem hatalmasat dobbant.
-Mi lenne az?-emeltem rá csüggedt tekintetem.
-A jövőben lepofozol azért, ha ilyet csinálok?-kérdezte vigyorogva, majd kezeit a derekamra tette, közelebb húzott magához, és adott egy gyengéd csókot a nyakamra. Érintésére átfutott rajtam a hideg, beleborzongtam apró csókjába. Válasz helyett csak átfontam karomat a nyaka körül, és beleharaptam puha bőrébe. Azt hiszem értette a célzást, mert ráfújt a nyakamra, amitől összerándultam, és bárgyún vigyorogni kezdtem.
-Mit szólnál holnap este egy táncpróbához? Ha így haladunk sosem fogok megtanulni táncolni.-nézett rám komolyan, mire kivirultam.
-Benne vagyok.-súgtam boldogan. Tekintetünk egymásba kapcsolódott, próbáltuk kitalálni mi járhat a másik fejében, amikor megcsörrent a telefonja. Idegesen előkotorta, majd felvette.
-Öt perc és lent vagyok.-mondta köszönés, nélkül, majd hahá-zott egy sort grimaszolva, és visszacsúsztatta a készüléket a zsebébe. Tekintetem megállapodott a telefonon, majd kérdőn rámutattam.
-Neked nem ilyen telefonod volt, ez új?-kérdeztem.
-Igen, mielőtt Amerikába mentünk a másik bedöglött, így muszáj voltam újat venni. Ú, tényleg, de jó hogy mondod. Add már meg a számod, mert mindig elfelejtem elkérni.-nyújtotta oda, hogy bepötyögjem a számom.
-Kész.-adtam vissza, ám pillantásom megállapodott a hátterén. Az a kép volt, amit a Trafalgar Square-en csináltunk azon az estén, amikor elkaptak minket a paparazzik. Mosolyogva néztem a fotót, ám nem sokáig, mert Niall kikapta a kezemből, és elpirulva csúsztatta vissza a zsebébe.
-Jó a háttérképed.-jelentettem ki, mire csak félénken elmosolyodott.
-Köszönöm.-válaszolt halkan.
-Hogy lehet az, hogy ez a kép megmaradt, ha a régi telód elromlott?-kíváncsiskodtam.
-A fotó a memóriakártyán volt, így azt sikerült megmenteni.-világosított fel.
-Á, értem. Majd csörgess már meg, hogy nekem is meglegyen az új számod.-kértem barátságosan.
-Mindenképpen.Viszont ha nem haragszol, most mennem kell.-bökött ujjával a lépcső felé, utalva a nem kicsit ideges Liamre.
-Persze, menj csak, nyugodtan. Holnap találkozunk.-öleltem magamhoz újra, éreztem szíve heves dübörgését.
-Majd felhívlak. Holnap óvatosabbak leszünk, nem fogjuk felhívni magunkra a firkászok, és senki más figyelmét sem.-vázolta fel a holnapi tervet.
-Várom a hívásod.-válaszoltam, majd elhúztam a karjaimat, hogy elengedjem, ám ő még visszarántott, és egy utolsó puszit adott az arcomra.
-Jóéjt.-mondta lehunyt szemekkel.
-Neked is.-suttogtam alig hallhatóan, majd ellépett előlem, és sietve megindult a lépcső felé. Még figyeltem távolodó alakját, éreztem magamon az érintését, majd kábultan csoszogtam be az ajtón. Rickie már aludt, így lábujjhegyen osontam be a szobámba, szedtem elő a hálógúnyámat, majd elmentem lezuhanyozni. Útközben belenéztem a falon lógó tükörbe, és egy borzongás futott át rajtam, és egy könnycsepp gördült le az arcomon.Gyorsan megráztam a fejem, letöröltem a könnyemet, és besiettem a fürdőbe. Megkönnyebbülés volt lerángatni magamról a nyirkos, koszos ruhákat, beálltam a meleg zuhany alá, a vízcseppek végigszántották egyre forrósodó bőrömet, az egész fürdőszoba úszott a párás levegőben. Felüdülés volt ez a fürdés, vizes hajjal, tisztán léptem ki a fülkéből, majd a tükörhöz mentem. A mosdó mellett hagyott telefonomra pillantottam, majd megnéztem mennyi az idő. Ahogy végighúztam ujjaimat a képernyőn, egy jegyzeten akadt meg a szemem, ami eddig nem volt ott. Furcsállva nyitottam meg, biztos voltam benne, hogy azt nem én írtam. Ahogy elolvastam a szemeim újra könnybe lábadtak, erőtlenül omlottam össze, hátamat a hideg csempének támasztottam, most nem fogtam vissza magam, engedtem, hogy eluralkodjon rajtam a fájdalom... szívem megtelt keserűséggel amint újra és újra végigolvastam a sorokat...
"Just one touch, and I was a beliver, every kiss it gets a little sweeter, it's getting better, keeps getting better all the time, girl..."*
Tudtam, hogy ezt ő írta...talán akkor, amikor aludtam. De mindenképp azelőtt, hogy elmondtam neki a "majdnem" igazságot az érzéseimről...Mardosott a fájdalom,
halkan sírtam, kezeimet átkulcsoltam a térdem alatt, fejemet a térdemre támasztottam, csak vállaim remegtek szüntelenül.  Végképp nem tudtam, mi a helyes út...vajon ő hogy érez most irántam? Ő sem mondott igazat az előbb?

*(Csak egy érintés, és hívő lettem...minden csók, egyre édesebb, ez egyre jobb lesz, mindig egyre jobb lesz...)