(24. bejegyzés) Nem hagyom, hogy bántsanak...

Izgatottan szaladtunk fel a szobánkba, igaz még volt majdnem három óránk az indulásig, de mi már bezsongtunk. Egyrészt, mert sejtésünk sem volt, hova visznek minket a fiúk, másrészt, mert tudtuk, hogy akárhova megyünk, nagy kaland lesz. Nevetgélve törtük be a szobaajtót, majd lehuppantunk a kanapéra. Lábamat Rickie combjára tettem, aki tettetett undorral lökte le azokat a földre, de én egyből visszaraktam.
-Vedd le rólam a csülkeidet!-bökdösött.
-Milyen csülkök? Ezek eredeti mamutlábak!-háborodtam fel játékosan, majd elkezdtem csikizni Rickiet, aki elkezdett sikítozni.
-Lizzie, könyörgöm hagyd abba, megfulladok!!!-visította, miközben már a feje lelógott a kanpéról, lábaival hevesen kalimpált engem majdnem orrba rúgva. Ám nem hagytam abba, tovább folytattam kínzását. Már nagyon nevettem barátnőm tehetetlenségén, élveztem amikor szekálhatom. Ekkor hirtelen kopogtak az ajtón. Ez volt Rickie legnagyobb szerencséje, mert muszáj volt ajtót nyitnom. Szúrós szemekkel néztem barátnőmre, aki megkönnyebbülve hunyta le szemeit, és kezét a hasára tette. Ujjaimmal felé böktem, jelezve, hogy még nem ússza meg ennyivel, majd a bejárathoz siettem. Ez még biztosan nem Niall lesz, még addig rengeteg időnk van. Szórakozottan nyomtam le a kilincset, és legnagyobb meglepetésemre az ajtóban Josh állt zsebre dugott kezekkel, lehajtott fejjel, amit csak akkor emelt fel, amikor teljesen kinyitottam az ajtót. Megrökönyödve bámultam rá, a döbbenettől csak pislogni tudtam. Látta zavarodott tekintetem, mire mosolyra húzta a száját, és megszólalt:
-Szia, Lizzie...jó újra látni.-mondta lágy hangon.
-Téged is...-dadogtam.
-Bemehetek?-mutatott a szoba felé.
-Ja, igen, persze, gyere.-ráztam meg a fejem, majd arrébb léptem, hogy be tudjon jönni.
-Na ki az már?-kérdezte Rickie a kanapén henyélve, lábát a fotel hátuljának támasztotta, feje lelógott, haja a földet súrolta, és közben a telefonját nyomkodta. Mikor meglátta a vendégünket, dobott egy kisebb szaltót, majd összeszedte magát, és ránk meredt.-Ó...akkor én azt hiszem, most kimegyek a konyhába, eszek valamit.-jelentette be, amit egy óvatos bólintással nyugtáztam. Megvártuk, amíg becsukja az ajtót, majd Josh felé fordultam.
-Leülhetek?-bökött a kanapéra.
-Öhm, persze.-válaszoltam, majd odaléptem én is, és leültem mellé. Mosollyal az arcán nézett körbe a szobában.
-Ó, azok a régi szép emlékek.-elevenítette fel a majdnem együtt töltött éjszakánkat, mire lesütöttem a fejem.
-Hát én azt nem mondanám valami szépnek...Josh, miért jöttél?-tértem a tárgyra, mert már frusztráltan éreztem magam, . Vett egy mély levegőt, majd a térdeire támaszkodott és rám nézett.
-Lizzie, szeretném tisztázni a viszonyt kettőnk között. Mint láthattad a koncerten is, Niallel már kibékültünk, tényleg, nincs köztünk harag, viszont veled még azóta nem beszéltem, és nem tudom mit gondolsz. Én nagyon szeretném, ha nem haragban válnánk el. ÉS ne aggódj, nem akarok már semmi olyat tenni, amit te nem szeretnél...csak a barátod szeretnék lenni.-nézett mélyen a szemembe.
Nyeltem egyet, majd határozottan ránéztem, és válaszoltam:
-Figyelj, Josh. Én már nem haragszok egyikőtökre sem. Igaz, hogy nagyon megijedtem akkor tőletek, de már rendeződött minden, és nem akarok többet a múlton rágódni. A lényeg, hogy ti jóban vagytok Niallel, a többi meg csak részletkérdés. Nincsen semmi gond.-bólogattam nyomatékosítva válaszomat. Josh arcán megkönnyebbülés futott végig szavaim hallatán, szinte hallottam, amint egy nagy kő esik le a szívéről.
-Köszönöm...mindig is tudtam, hogy te különleges lány vagy.-húzódott közelebb, majd megölelt, Ölelését nem utasítottam vissza, már tudtam, hogy nem úgy néz rám ezek után, és én se rá. Még tovább beszélgettünk, nem küldtem el, élveztem a társaságát. Igazán jó beszélgetőtárs, mindenről órákat tudna magyarázni, megkérdeztem, hogy milyen volt Amerika,amit nagy lelkesen mesélt el. Annyira belemerültünk a társalgába, hogy el is felejtettem,mindjárt idő van. Rickie nyitott be óvatosan, már fel volt öltözve a délutáni programnak megfelelően. Egy terepszínű nadrág volt rajta bakanccsal, és fekete rövid ujjú pólóval.
-Lizie, nem akarok zavarni, de negyed óra és itt lesznek a fiúk.-dugta be a fejét az ajtón.
-Hú, basszus, tényleg, el is felejtettem-pattantam fel a helyemről, majd a szekrényemhez rohantam.
-Hova mentek?-kíváncsiskodott Josh.
-Niall és Liam elvisznek minket valami túrára, vagy mit tudom én mire, és mindjárt itt vannak értünk.-válaszoltam,miközben lábujjhegyre állva próbáltam kirángatni egy ruhámat a szekrény legfelső polcáról. Josh nevetve felállt, majd odajött hozzám, és segített levenni azt a bizonyos darabot.
-Jó szórakozást.-tette kezét a vállamra.
-Köszi. Remélem nem baj, ha nem kísérlek ki.-válaszoltam kapkodva.
-Nem, kitalálok egyedül is. Na szia, remélem még lesz alkalmunk beszélni.-intett, majd kiment az ajtómon. Épp a felsőmet próbáltam levenni, amikor beleakadt a fülbevalóm, és nem mozdult. Idegesen rángattam a pólóm, ami megakadt a kezemen így eltakarva a fejem, amikor nyitódott ajtó.
-De jó, hogy jössz, Rikcie segíts már levenni, mert mindjárt szétszaggatom!-rángatóztam, majd elindultam az ajtó felé. Hirtelen két erős kezet éreztem a testemen, amik egy mozdulattal megszabadítottak a pólómtól. Kisepertem szememből a hajamat, és ahogy megláttam ki áll előttem, egyből elöntött a forróság. Arcán pimasz mosoly ült, tekintete a szememről egyre lentebb csúszott, majd ismét vissza az arcomra. Beharapta az ajkát, majd felhúzta a szemöldökét.
-Úgy látom akadt egy kis problémád.-szólalt meg közelebb lépve hozzám.
-Ez a hülye blúz mindig beleakad a felsőmbe.-ráztam meg a fejem zavaromban. Már nem ez az első alkalom, hogy melltartóban lát, de még midig elvörösödök.
-Akarod hogy segítsek?-vigyorodott el, majd még közelebb jött, kezét a hátamra tette, és meghúzta a melltartóm kapcsát. Ijedtemben léptem egyet hátra, ám megbotlottam, és a fotelre estem, Niallt meg rántottam magammal. Mosolyogva hunytam le a szemem, kezeimet Niall mellkasának támasztottam, aki egyik kezével a támlát fogta, másikkal engem tartott. Hirtelen nyitódott az ajtó, Liam lépett be rajta, és ahogy meglátott minket, szemei egyből kikerekedtek.
-Srácok, én elhiszem, hogy nehéz a hormonokat kordában tartani, de lassan indulni kéne, nem gondoljátok?-kérdezte vigyorogva.
-De, mindjárt megyünk.-válaszolt Niall mosollyal az arcán, én meg zavaromban a mellkasának nyomtam a fejem. Liam egy gyanakvó  pillantással becsukta az ajtót, mire kitört belőlem a nevetés.
-Hát ezt már nem hiszem el, minek kell mindig ilyen félreérthető helyzetbe hoznod előttük? Ez már a második alkalom!-csaptam Niall karjára, majd lassan eltoltam magamtól, hogy végre át tudjak öltözni.
-Nem az én hibám, te vagy ilyen hatással rám.-vigyorgott, majd elterült a kanapén.
Gyilkos pillantást vetettem felé, egy mosoly kíséretében, majd felkaptam a ruháim, és elindultam átöltözni. Egy halk morgást hallottam meg magam mögött, amikor csuktam be a fürdőszoba ajtót. Hátrapillantottam Niallre, aki kiskutyaszemekkel bámult rám, kaján vigyorral az arcán. Egyből tudtam, mire gondolt.
-Ne is álmodj róla.-rendeztem le, majd becsaptam az ajtót magam mögött. Elkészültem, kimentünk Rickieékhez, akik már tűkön ülve vártak ránk. Lementünk a kocsihoz, és elindultunk az ismeretlenbe.
Liam vezetett, Rickie ült mellette, mi meg a hátsóülésen.
-Hova visztek?-kérdezősködtem.
-Majd meglátod.-válaszolt Niall nem túl bőven. Keresztbe fontam a karjaimat, és durcásan hátradőltem az ülésben. Niall rám nézett, majd elröhögte magát, és ő is hátradőlt. Egyre távolabb kerültünk a belvárosi ricsajtól, már azt vettem észre, hogy a külvárosban járunk, ám még mindig nem álltunk meg. Lassan a semmi közepén találtuk magunkat. Csak a fákat láttuk az út szélén, melyek sűrűn álltak egymás mellett. Sehol egy ház, sehol egy magas épület, csak a természet. Egyszer csak Liam letért az útról, és egy földútra fordult be, amely egy erdőt szelt át. Fák voltak mindenütt, szinte át sem lehetett látni köztük.
-Hol vagyunk?-kérdeztem ismét Nialltől.
-Nem látod? Egy erdőben.-válaszolt mosolyogva.
Az út egyre fentebb kanyargott, míg végül egy kisebb tisztásra nem értünk. Liam leállította a motort, majd hátrafordult hozzánk.
-Megérkeztünk, ki lehet szállni.-mondta, majd kivette a kocsikulcsot, és kinyitotta a kocsi ajtaját.
Letaglózva szálltam ki, felvettem a hátamra a táskám, lábam egyből belesüllyedt a kissé nyirkos talajba, a friss levegő egyből megcsapta az orrom.A madarak csiripeltek, egy gyenge fuvallat kapott bele a hajamba, meglobogtatva azt magam mögött, a fák lombjai pedig zizegtek, ahogyan a szél mozgatta ágaikat. Minden olyan nyugodt volt, távol a nagyváros zajától, csak a természet, a csend, és mi. Átadtam magam az érzésnek,mélyeket szippantottam a tiszta, hegyi levegőből, szinte már éreztem is, hogy mennyivel másabb itt. Egy kéz ért a hátamhoz, összerezzenve fordultam, meg de amint megláttam gyönyörű kék szemeit, melyekkel az arcom vizslatta, egyből mosolyognom kellett.
-Indulhatunk?-kérdezte kedvesen, mire bólintottam. Megindultunk az erdő belseje felé, a madarak hangja egyre erősödött, a levegő egyre hűvösebb volt befelé haladva. Nem győztem a fejem kapkodni az újabb és újabb hangok irányába, melyek folyamatosan csengették a fülem. Elvesztem a látványban, csodálattal néztem szét, nem is figyeltem a lábam elé, így véletlen megbotlottam. Hatalmasat zakóztam volna, ha egy erős kéz nem kap el, és tart meg.
-Óvatosan...-mosolygott, miközben segített lábra állni. Lesöpörtem a térdem, és felemelt fejjel haladtam tovább. Egy kis patak mellett haladtunk, mely kellemesen csobogott. Niall és én mentünk hátul Rickie és Liam előttünk törték az utat. Megindultam közelebb a patakhoz, leguggoltam a partra, és belemártottam a kezem. A víz hideg volt, ám mégis nyugtató. Köröket írtam le a víz tükrén, ahogy beleérintettem ujjaimat, a víz két oldalt folyt tovább ujjam mellett. Niall guggolt le mellém, érdeklődve nézte mit csinálok.
-Tetszik?-kérdezte, majd ő is belenyúlt.
-Igen...olyan megnyugtató ez a környezet. Kikapcsol, segít ellazulni.-válaszoltam.
-Hm, ezt jó hallani. Gyere, menjünk el a forráshoz.-nyújtotta a kezét, hogy felhúzzon. Felálltam, majd ijedten néztem körbe. Sehol nem láttam Rickieéket.
-Nyugi, megvannak, csak előre mentek.-nyugtatott Niall, észrevéve ijedt arckifejezésemet.
-Hú, akkor jó. Nem szeretném, ha eltévednénk.-ráztam meg a fejem.
-Nem fogunk.-biztosított Niall. Elindult egy irányba, biztos voltam benne, hogy ő tudta merre kell mennünk. Szótlanul sétáltunk egymás mellet, csak a cipőnk csattogását lehetett hallani a nedves földön.
-Képzeld, ma járt nálam Josh.-mondtam hirtelen.
-Valóban? Az jó...-válaszolt Niall.
-Ez nem volt túl meggyőző.-mosolyodtam el.-Nyugi, nem beszéltünk semmi olyanról, nem próbálkozott be. Pont ezért jött, hogy ezt tisztázza.-világosítottam fel, majd láttam, ahogy arca kivirul.
-Hm, mindjárt más. Igaz, mi már kibékültünk, de...-itt befejezte a mondatot.
-De?-kérdeztem rá, majd nem válaszolt csak lehajtotta a fejét, és a földet kémlelte. Elé álltam, és megállítottam, majd fejét magam felé fordítottam.-De?-ismételtem meg, mire nagy levegőt vett.
-De nem nagyon repesnék az örömtől, ha újra próbálkozna nálad...-vallotta be őszintén, tekintetét mélyen az enyémbe fúrva. Elérzékenyültem, majd mosolyra húztam a számat, és szorosan megöleltem.
-Ettől nem kell félned a közeljövőben...-biztosítottam. Nem válaszolt, csak erősen tartotta a hátam, és arcomat pásztázta. Egy hangot hallottunk meg a lombkoronából, mindketten felé fordultunk, és lám-lám, egy kis mókus ugrált át egyik ágról a másikra.
-De aranyos.-mutattam fel a kis állatra.
-Tényleg, nagyon édes.-mondta elváltoztatott hangon, mire beleütöttem a vállába.-Na gyerünk tovább.-szólalt meg, ám a kezemet még nem engedte el, ujjait összefonta az enyémekkel, és úgy indult el. Mosolyogva néztem fel rá, közelebb húzódtam hozzá, és egy puszit adtam az arcára. Barangoltunk tovább a sűrű erdőben, hallgattuk a madarak énekét, a patak csobogását, kerestük a forrást. Egyszer csak megállt Niall egy bokor mellett.
-Egy pillanat, el kell intéznem a folyóügyeimet...sietek.-vette le a táskáját, majd beszaladt a bozótba. Megfordultam, és láttam, hogy itt a fák még sűrűbben állnak. Visszapillantottam felé, szinte már nem is láttam. Egy sejtelemes vigyor szaladt végig arcomon, majd elindultam be a rengetegbe. Mikor már úgy éreztem elég messze járok, bebújtam egy fa mögé, ahonnan még pont láttam, ha előjön. Nem kellett sokáig várakoznom, nem soká fel is tűnt a bokor mögött, és ijedten nézett körbe. A nevemet kiabálta, tétlenül forgolódott, hajolgatott, hátha meglát. Kuncogva fordultam vissza a fa mögé, hátam nekinyomtam a törzsnek, kezemet a szám elé tettem, hogy ne hallatszódjon nevetésem. Közben körbenéztem, és nem messze tőlem mintha egy kis barlang bejáratát vélném felfedezni. Odaösszpontosítottam rá, jobban megfigyeltem, és igen,ez tényleg egy barlang volt. Ismét kikukucskáltam a fa mögül, és az ijedtség töltött el,mert nem láttam sehol. Forgolódtam össze-vissza, de nem volt sehol. Nyeltem egyet, majd kiléptem a fa mögül, és lassan indultam vissza az ösvényhez.
-Niall!-kiáltottam.-Niall, itt vagyok!-kiáltottam egyre kétségbeesetten. Lábaim megindultak alattam, szaladni kezdtem, nagyon megijedtem, hogy elvesztettem. Egymás után csaptam el az ágakat az arcom elől, zaklatottan kapkodtam fejem. Épp emeltem volna újra a lábam, amikor egy erős szorítást éreztem a derekamon, ijedtemben egy gallyba kapaszkodtam, ami letört, így a földre zuhantam elvesztve egyensúlyomat. Szívem a torkomba ugrott, ijedtem fordultam meg, majd a megkönnyebbülés öntött el, ahogy láttam vigyorgó arcát magam előtt. Gondolkodás nélkül magamhoz öleltem.
-Úgy megijesztettél!-suttogtam a fülébe.
-Te kezdted.-vágott vissza, miközben még mindig rajta feküdtem, kezét átkulcsolta körülöttem, arca pedig vészesen közel volt az enyémhez. Tekintetem végigfutott tökéletes vonásain, ragyogó szemein, és telt ajkain.
-Szexi a hajad.-túrtam a hajába, és kiszedtem belőle a beleragadt faleveleket.
-Neked meg a vállad.-simított végig vállamon, melyről lecsúszott a póló, amikor elestem, és egy kicsit sáros lett. Megborzongtam, ahogy hozzáért a bőrömhöz, közelebb hajoltam hozzá, leheletét megéreztem az arcomon, ujjammal végigsimítottam álla vonalán. Ekkor hirtelen egy nagy durranást hallottunk, majd egyre többet, amik egyre hangosabban szóltak. Ijedtem ugrottam le Niallről, kezem a fülemhez kaptam, és le akartam rogyni a térdemre, de ő megragadta akarom, és akaratom ellenére húzott maga után .Görnyedt háttal futottunk, majdnem fel is buktam többször, a vér a fülemben dobogott, ahogy hallottam a puskát egyre többször eldördülni. Niall az előbb felfedezett barlangba húzott be, ami nem is volt olyan mély, talán nem is nevezhető barlangnak, csak egy mély lyuk a földben, melyet sziklák vesznek körül. Riadtan dőltünk neki a falnak, mellkasunk gyorsan emelkedett, pulzusom az egekben volt. Még mindig hallottunk a fegyver hangját, amire újra és újra összerezzentem. Már a sírógörcs kerülgetett, amikor Niall magához húzott, és védelmezően karjai közé vont. Simogatta a hajamat, de nem bírtam lenyugodni akkor sem, a szívem már majd kiugrott a helyéről.
-Nagyon félek.-fakadtam ki bőgve, arcomat Niall nyakához nyomtam, kezemmel félve szorongattam pulcsija szegélyét. Éreztem, ahogyan az ő szíve is hevesen kalapál, karjai remegve szorítottak egyre erősebben magához.
-Ne félj, nem hagyom, hogy bántsanak...-suttogta a fülembe, majd egy puszit adott a hajamba...