(19. bejegyzés)Olyan kapcsolat van közöttünk, melyet mi se tudunk megmagyarázni...

Délutánom hátralevő részét a videók nézésével töltöttem. Újra és újra lejátszottam őket, szememmel követtem mozgásukat, emlékezetembe véstem minden egyes hanglejtésüket, gesztusaikat melyek folyton mosolyra késztettek. Pontosabban egy valakire tapadt a tekintetem, őt elemeztem órákon keresztül. Minden egyes megmozdulását, mosolyát, a hangját megjegyeztem. Annyival másabb, ezen a kis képernyőn keresztül nézni őt, tudván hogy mérföldekre van most tőlem, és talán ő is rám gondol. Hiányzott...teljes mértékben. Ahogyan rám mosolyog, ahogy beszél hozzám, amikor átölel, és megcsap kellemes illata, melyet órák múlva is még mindig érzek, azok a mélykék, ragyogó szemek...egyszóval ő maga. Belül üresnek éreztem magam, mintha a szívemből kitéptek volna egy darabot, és helyén egy nagy lyuk tátong, melyet csak ő tölthet be azzal, hogy itt van velem, rám néz, hozzám ér...és a világ egyből egy jobb hellyé változik. Bágyadtan ültem az ágyon, éppen egy videót akartam újraindítani, amikor kopogtattak az ajtómon, majd barátnőm lépett be rajta. Mosolyogva lépett oda hozzám, és ölelt meg. Egyszerre én is jobban éreztem magam. Leült az ágyamra, és a kezemben tartott tabra meredt.
-Hát ez? Már voltak itt apudék?-bökött a tabletra. Kerek szemekkel bámultam rá.
-Te tudtad, hogy jönnek?-kérdeztem elámulva.
-Igen, még tegnap este felhívtak, de kérték, hogy ne mondjam el, had legyen meglepetés. Jobban vagy már?-csicseregte.
-Hát ez tényleg meglepetés lett. Igen, azt mondta a doki, hogy holnap hazaenged, ha nem lesz semmi probléma.-válaszoltam kivirultan.
-Ó, az nagyon jó! Végre! Halálra unom magam nélküled!-panaszkodott.
-Szerinted én a nap 24 órájában mit csinálok itt a négy fal között, amikor épp nincs nálam senki? Verem a fejem a falba, alszok,  meg számolom a csíkokat a redőnyön...tiszta jó program. Te legalább odakint vagy, érdekes dolgokat látsz, nem kell itt feküdnöd, meg enned ezt a borzalmas kaját.-mutattam a szekrényemen lévő tányérra.
-Rendben, te nyertél. Ez valóban rosszabb. De úgy látom, hogy mától nem fogsz nagyon unatkozni.-pillantott a tabletre.-Mit nézel?-hajolt elém, hogy lássa mit mutat a képernyő. Zavaromban hirtelen lenyomtam a lezárás gombot, talán féltem, hogy hülyének fog nézni.
-Na oldd csak fel!-parancsolt rám játékosan, mire megráztam a fejem.-De de! Hadd lássam! Az se baj, ha félmeztelen pasikat nézegetsz, nem foglak kiröhögni. Gyerünk! Mutasd!-csikizett meg, és tudta, hogy ez a fenyegetési módszer mindig beválik. Feloldottam a képernyőzárat, és felé fordítottam a készüléket, majd elindítottam a videót. Végignéztük, majd egyszerre pillantottunk egymásra. Ő vidáman, én bánatosan. Nem bírtam sokáig a szemébe nézni, el kellet fordítanom a fejem.
-Hiányzik?-kérdezte halkan, miközben kezét a vállamra tette, és közelebb húzódott. Elképesztő, mennyire ismer. Ezen el kellett mosolyodnom, majd hümmögtem egyet, és óvatosan bólintottam.
-Talán jobban is, mint kellene...-vallottam be.
-Elhiszem. Nekem is hiányzik Liam. Beszéltetek telefonon?-kérdezte.
-Nem. Próbáltam hívni, de nem veszi fel. Ki van kapcsolva folyton.Nem tudom miért. Azt hiszem, nem kíváncsi rám.-ráztam meg csalódottan a fejem.
-Ilyenre ne is gondolj. Fontos vagy neki, tudod. Ha nem elérhető, annak valami nyomós oka lehet. És ha visszajön, biztos találkoztok, és minden rendbe jön.-simogatta bátorítóan a karom.
-Nagyon remélem. Bár megérteném azt is, ha soha többet nem akarna látni, azok után, ahogy beszéltem vele.-emlékeztem vissza a pár nappal ezelőtti vitánkra.
-Lizzie...ne rágódj ilyeneken. Niall nem az a fajta, aki egy ilyen miatt feladja a barátságotokat...vagy kapcsolatotokat. Tulajdonképpen mi is van most köztetek? Annyira be vagyok kavarodva.-hozta fel barátnőm azt a témát, amit nem nagyon szeretek feszegetni. Mély levegőt kellett vennem, hogy bele tudjak kezdeni.
-Nemrég, amikor azok a fotók készültek rólunk, amit biztos láttál az újságban, tényleg történt köztünk valami...Niall elvitt egy táncterembe, ezzel emlékeztetve engem a régi életemre. Olyan érzés fogott el akkor, amit nem bírtam uralni. Talán erre az érzésre nincs is megfelelő szó. Egyszerre voltam boldog, meglepődött, és hálás. Volt egy pillanat, amikor mélyen egymás szemébe néztük,és tudtuk, hogy mindketten ugyanarra gondolunk. Ám akkor nem történt semmi, mert elsétált előlem, mintha távol akarna maradni tőlem, és megfosztani magát ettől az érzéstől. Utánamentem, és megkértem rá...-vettem egy nagy levegőt-hogy csókoljon meg. Tudtam, hogy ő is akarja. És végül megcsókolt. Csókunk tüzes volt, és szenvedélyes. Véget nem érőnek éreztem, pedig nem tartott sokáig. Utána szégyelltem magam, amiért megtettem. De nem bántam meg. Nem sok olyan pillanat volt az életemben, melyet olyannyira élveztem volna, mint ezt. Úgy döntöttem, hogy elmegyek, és megvárom amíg mindketten lenyugszunk, de akkor utánam jött, és visszahívott. Megbeszéltük, és arra jutottunk, hogy nem hagyjuk, hogy egy ilyen a barátságunk útjába álljon. Mert úgy még nehezebb lenne az elválás, amibe így is bele fogok halni, de legalább jó szívvel gondolok rá vissza. Igazából én sem tudom, mi van köztünk...ez már több, mint barátság, de kevesebb, mint szerelem. Talán a kettő között lebegünk valahol. Olyan kapcsolat van közöttünk, melyet mi se tudunk megmagyarázni...és senki más se.-fejeztem be a monológomat, majd Rickiere néztem. Ő tátott szájjal ült mellettem, pislogás nélkül meredt rám, már kezdtem megijedni, hogy él-e még.
-Jesszus, Lizzie, te ezt begyakoroltad? Mert ha nem, akkor hú...nem is tudom mit is mondhatnék erre.-túrt bele zavartan a hajába.
-Tudom, hogy túl nagy szavakat használtam, de ezek tükrözik az érzéseimet.-nevettem fel halkan.
-Megértelek. Mióta együtt vagyok Liammel, az életem fenekestül felfordult. Imádom, ahogyan kötődik hozzám, és én is hozzá. Még senki iránt nem éreztem így. A te érzéseidet csak te értheted, vagy még te sem. Ezek olyan dolgok, melyeket mi magunk nem tudunk irányítani. Csak reménykedni lehet, hogy egyszer kitisztul minden.-mondta barátnőm együtt érzően. Ismét a tablet képernyőjére pillantottam. Egy képnél állítottam meg, ami teljes egészében mutatja az alakját, édes arca élesen látszódik, nyakán kiduzzadnak erei, ahogyan minden erejét beleadva énekel. Kábultan néztem.
-Mikor jönnek már haza?-kérdeztem Rickietől.-Azt hallottam, hogy az utolsó turnéállomás London. Ez hogy lehet, mikor amerikai turnén vannak?-kérdezősködtem.
-Még két nap és itthon lesznek. Na hát ez úgy van, hogy hivatalosan ez nem egy turné, csak amerikai államokban lépnek fel. És az utolsó, londoni koncert már nem tartozik ehhez, ez csak egy ilyen ráadás, hogy ha már így benne vannak, az itthoni rajongókat se hagyják cserben.-tájékoztatott.
-Ááá, értem. Szóval londoni ráadás koncert. Mikor is lesz pontosan?-fordultam felé.
-Vasárnap este 8-kor kezdődik.-válaszolt Rickie. Fejemet oldalra billentettem, és eszelős fejet vágtam. Rickie azt hiszem egyből értette, mire gondolok.
-Ha már meglepetés koncert, legyen meglepetés vendég is?-kérdezte izgatottan.
-El tudod intézni, hogy bejussunk?-válaszoltam kérdéssel kérdésre.
-Ugyan kérlek.-emelte fel a kezét, majd a telefonjáért nyúlt, és tárcsázott. Pár csengés után fel is vették. Rickie hátradőlt, lábát keresztbe rakta, majd ujjai körül egy hajtincsét kezdte csavargatni.
-Szia kicsim. Minden oké veletek? Már nagyon hiányzol! Figyelj csak, azért hívlak, mert szükségem lenne a segítségedre. Van körülötted valaki most? Okés, tehát...tudnál két jegyet szerezi a londoni koncertre? Komolyan? Még jobb! És ide fog érni? Igen, úgy szerintem is biztonságosabb. Nagyon köszönöm, egy isten vagy! De erről psszt, nem tudhatják meg a többiek..igen, őrá céloztam. De tartsd a szád! Jó, rendben. Én is szeretlek. Te is. Menj már! Értem, na szia.-csapta le a telefont, majd elégedetten meredt maga elé.-Majom.-vigyorgott szerelmesen.
-Na, mit mondott?-kérdeztem kíváncsian.
-Hát..az a helyzet, hogy jegyet nem tud szerezni...-nézett rám bánatosan, mire én is lehajtottam a fejem.-helyette viszont VIP-kártyával a nyakunkban fogunk feszíteni a backstage-ben!-visított fel, mire én is kiáltani kezdtem, és mint két idióta ugrottunk egymás nyakába.
-Úr isten, el sem hiszem! Mekkorát fog nézni!-kaptam a szám elé a kezem, ahogy belegondoltam.
-Igen, viszont akkor addig nem szabad vele kapcsolatba lépned, hogy tényleg igazi meglepetés legyen.-figyelmeztetett Rickie.
-Tudom...de ki fogom bírni, hogy nem hívom többet. Úgyse veszi fel. De ez annyira húú...amúgy van már valami ötleted, hogy hogyan fogok találkozni vele?-kérdeztem bizakodva, mire felvonta egyik szemöldökét, úgy vizslatott.-Jó, ez hülye kérdés volt.-röhögtem el magam.
-Rám mindig számíthatsz. Előre megtervezünk mindent, okés?-ajánlotta.
-Egyet értek.-bólogatott, majd telefonja ismét rezegni kezdett. Most tweetelt valaki...és ez a valaki Niall volt. Barátnőm értetlen arccal olvasta el, majd én is megnéztem. Megint egy dalszöveg lehetett, ám nem igazán értettem..."It's hard to control myself like never before..."* Mire értheti ezt? Mi történt vele? Annyira homályos volt minden, amit írt, sose tudom mire gondol, vagy miért írja ki ezeket. Egy darabig törtük a fejünket, majd nem gondolkoztunk tovább, hanem a tervre koncentráltunk.
-Szóval, a belépőket a koncert napján fogja hozni Liam személyesen, úgy biztosan nem vesznek el. Niall semmit nem fog sejteni az egészből, megígérte. Még a koncert kezdete előtt be kell jutnunk, és mindig viselni kell a kártyát, különben kidobnak. Hú, basszus, már ennyi az idő?-szakította félbe gondolatmenetét, amikor az órájára nézett.-Ne haragudj, de muszáj mennem! Holnap jövök én is érted, és együtt viszünk haza apudékkal.-jelentette ki.
-Rickie, már nem vagyok fekvőbeteg, nem kell úgy kezelni. Idejöttök, összepakolok, visszamegyünk a szállodába, és ha minden jól megy, még a programon is részt fogunk tudni venni.-emlékeztettem.
-Kit érdekel most a program, amikor egy ilyen fontos esemény van készülőben?-horkant fel Rickie, mire felnevettem.
-Menj már, bolond. Holnap jössz értem, és részt fogunk venni a programon, mert már belebolondulok, hogy be vagyok ide zárva!-hadonásztam a kezemmel, érzékeltetve hangulatomat.
-Rendben, jó, majd meglátjuk. Na jó legyél! Puszi!-ölelt meg, majd kiszáguldott. Mosollyal az arcomon néztem utána. Mire is mennék én nélküle? Ő tartja bennem mindig a lelket, és kapar fel a padlóról, ha épp mélyponton vagyok. Hirtelen halk, ütemes kopogást hallottam az ablak felől. Feltápászkodtam, majd az ablakhoz sétáltam. Elkezdett szemerkélni az eső. Normál helyzetben utálom az esőt, de ebben volt most valami különleges. Résnyire kinyitottam az ablakot, éreztem a friss, tiszta levegőt beáramlani, ami egyből energiával töltött fel. Mélyet szippantottam, rég nem jártam már kint, hiányzott a külvilág. Megigézve néztem az esőt, amikor egy apró fénysugarat láttam meg átszűrődni a zord felhők között. Aztán a fény egyre erősebb lett. Végül teljesen kisütött a nap, és megjelent egy gyönyörű jelenség, mely betöltötte az égboltot. A szivárvány, amely most tisztán, és teljesen kivehetően tündöklött...


*(Ford: Olyan nehéz uralkodni magamon, mint még soha...)