(18. bejegyzés) Mindig emlékezni fogok rá, bármi történjen is...

Zaklatottan szorongattam a lepedőt, miközben azon gondolkoztam, hogy miért ilyen igazságtalanok az emberek? Miért kell mindenbe beleütni az orrukat, mikor semmit sem tudnak a valóságról. Ők felállítanak maguk elé egy képet, és addig csűrik-csavarják, míg végül már semmi köze nincs az igazsághoz, így lejáratnak mindenkit, de legalább el tudják adni a híreket...a hamis híreket, amiket az emberek kétség nélkül bevesznek, és egyből utálkozni kezdenek, meg kombinálni. Ráadásul ilyen ocsmányságot írnak, hogy én csak a hírneve miatt vagyok vele? Álljunk már meg, azért, mert láttak minket többször együtt az utcán, már egyből szerelmespárként kezelnek? És ha majd elmegyek, az lesz a téma, hogy a szívtelen lány elhagyta a szeretetreméltó Niall Horant, ismeretlen okok miatt? Vagy ha kilépek az utcára egyből letámadnak, és kérdések hadával árasztanak el, kihasználva zavaromat, kiforgatják a szavaimat, és ismét egy undorító cikket adnak le az újságban? Esetleg amikor a fiúk visszatérnek Amerikából az első dolog az lesz, hogy faggatni kezdik Niallt a velem való viszonyáról, s nem hagyják őt békén, még valami elfogadható magyarázatot nem ad? Én ebből nem kérek...nekem erre nincs szükségem, ahogy Niallnek sem. Idegesen néztem Mealniera, aki még mindig a válaszomra várt. Ám ebben a pillanatban apa lépett be az ajtón, kezében egy újsággal, szemei pedig szikrákat szórtak. Bűnbánóan hajtottam le a fejem, de ekkor már késő volt, másodperceken belül dührohamban tört ki.
-Lizzie, ez mégis micsoda?-nyomta az orrom alá az újságot. Kelletlenül felemeltem a fejem, és úgy válaszoltam.
-Apa, ez nem az, aminek látszik...-kezdtem magyarázkodni.
-Mégis mit képzelsz magadról, kislányom? Én megbízok benned, elengedlek Londonba tanulmányi kirándulásra, hogy tanulj, okosodj, erre azt látom, hogy a lányom egy szennylap címlapján szerepel egy tinisztár oldalán? Ezért engedtelek el? Hogy kicsapongj, és az idődet egy sztárral töltsd? Nagyot csalódtam benned!-ordította le apa a fejem teljes erőből, és úgy éreztem ismét elsírom magam.
-Apa, ne haragudj! Ez nem igaz! Hallgass meg kérlek, mindent megmagyarázok.-erősködtem, majd karjánál fogva visszarántottam, de kiszabadult szorításomból, és dühösen az arcomra meredt.
-Azt kétlem...ja és ha innen kiengedtek, visszamész a szállodába, összepakolsz, és jössz velünk haza, nem maradhatsz tovább itt.-jelentette ki. Azt hiszem levegőt is elfelejtettem venni. Miután felfogtam mit is mondott hisztisen törtem ki magamból, úgy üvöltöttem torkom szakadtából.
-Ezt nem teheted! Ki van fizetve! És nem fogok hazamenni!-csapkodtam.
-Ó, dehogynem. A helyedben én elbúcsúznék a barátomtól, mert soha többet nem fogjátok látni egymást.-szólt vissza ő is ingerülten.
-NEM! Nem fogok hazamenni! Még ha erőszakkal kényszerítesz, akkor se! De te úgyse értesz meg, sose értettél a gyerekneveléshez. Ó, bárcsak itt lenne anya, ő legalább meghallgatott mindig.-néztem mélyen a szemébe, majd láttam rajta, hogy megfagyott kijelentésemre. Látván arcát, már egyből meg is bántam amit mondtam. A gyomrom görcsbe rándult, ahogy nem szólt semmit, csak megfordult, és kisétált a szobámból. Iszonyatosan szégyelltem magam, úgy, mint még eddig soha. Hogy mondhattam neki ilyet?  Most azonnal utána kell mennem. Melaniera néztem, aki bólintott, ezzel jelezve, hogy szerinte is utána kell hogy menjek.
Felpattantam az ágyból, kicsaptam az ajtót, és rohantam a folyosón. A betegek meglepődve néztek rám, amint mezítláb csapzott fejjel csattogok a folyosón, és reményvesztve kapkodom a fejem. A második fordulatnál megláttam őt, ahogy ott ült az egyik széken, kezét összekulcsolta, és úgy támasztotta vele fejét. A szívem hirtelen bedobbant, nyelnem kellett egy nagyot, majd lassan indultam el felé. Megálltam közel hozzá, majd rámeredtem. Egy kicsit felemelte a fejét, rám nézett, és intett, hogy üljek le mellé. Bizonytalanul lépkedtem, majd helyet foglaltam mellette. Megvártam, míg magától fordul felém. Mélyen belenéztem szemeibe, láttam a megbántottságot, az elkeseredettséget, szívbemarkoló volt tudni, hogy ez most miattam van. Pislogott párat, majd kinyújtotta a kezét, és magához ölelt. Gondolkodás nélkül omlottam a karjaiba, és erősen szorítottam.
Biztatóan simogatta a hátam, majd adott egy puszit a homlokomra.
-Ne haragudj rám, apa. Egyáltalán nem gondoltam komolyan azt, amit mondtam, csak a düh beszélt belőlem, én nem akartalak megbántani.Szeretlek.-kértem tőle bocsánatot, majd újra megöleltem.
-Tudom, Lizzie. Nem haragszok. Igazad van, tényleg meg kellet volna hogy hallgassalak, mielőtt fenyegetőzni kezdek. Csak amikor megláttalak a címlapon, elöntött a düh, mert én azt hittem, hogy az iskolatársaiddal vagy, biztonságban, tanári felügyelettel. Teljesen nyugodt voltam, mert tudtam, hogy nem eshet semmi bajod. És ahogy ide jövök az fogad, hogy a lányomat egy világsztár barátnőjének nevezik...ez egy kicsit váratlanul ért.-vallotta be, mire leszegtem a fejem, mert tudtam, hogy igaza van.
-Tudom, hogy csalódtál bennem. De hidd el, hogy mindig is biztonságban vagyok. Akár Niallel vagyok, akár a többiekkel. Niall vigyáz rám.-mosolyodtam el, mikor rá gondoltam.-És sosem lógom el a programokat, mindig részt veszek rajtuk. Mindig utánuk találkoztunk.-mondtam neki, amikor már úgy éreztem mindketten lenyugodtunk, és tudunk normális hangnemben beszélni.
-Nem tudom. Szeretnék hinni neked. De félek, hogy ez ugyan olyan, mint ami egy éve volt anyád halála előtt. Nem akarom, hogy még egyszer előforduljon.-emlékezett vissza, és megrázta a fejét.
-Nem fog előfordulni többször. Soha többet nem lennék olyan. Ezt megígérem. Kérlek apa, bízz bennem. Ez nekem nagyon fontos.-könyörögtem neki.-Kérlek.-suttogtam.
Nem szólt semmit, csak a plafonra szegezte a tekintetét, és gondolkozott.
-Rendben, legyen, maradhatsz. De csak ha megígéred, hogy nem kerülsz többször bajba! Nem bírnám elviselni, ha még egyszer úgy látnálak.-ígértette meg velem, válaszul pedig a nyakába ugrottam.
-Köszönöm apa! Te vagy a legjobb!-ölelgettem boldogan. A fal mellett egyszer csak húgom bukkant fel, és félve vizslatott minket.
-Gyere ide nyugodtan, elmúlt a veszély.-szóltam neki mosolyogva, mire odajött hozzánk.
Helyet foglaltunk apa két oldalán, ő két kezével ölelt minket.
-Ugye tudjátok, hogy ti vagytok nekem a legfontosabbak a világon?-kérdezte, mire csak felnevettünk, és adtunk neki egy-egy puszit borostás arcára.
-Lizzie, szerintem most már vissza kellene menni a szobádba. Az orvosok azt hiszik majd, hogy elszöktél.-álltunk fel, majd egymásba karolva sétáltunk vissza. Lefeküdtem az ágyra, betakaróztam, és mintabeteg módjára vártam a déli vizitet. Nemsoká jött is az orvos.
-Jó napot, Miss Grey-köszönt nekem-megkérhetném a hozzátartozókat, hogy a vizit idejére hagyják el a kórtermet?-fordult a többiek felé, akik bólintottak, majd kimentek. Az orvos ismét felém fordult, és a papírját nézegette.-Úgy látom nagyon szépen javul az állapota, oly annyira, hogy ma már infúziót sem kellett bekötni. Az adatokat elnézve, ha ma sem lesz semmi probléma, holnap hazamehet.-mosolygott rám amikor befejezte az olvasást. Egyből kivirultam, már nagyon vágytam a szabad levegőre.
-Köszönöm!-ütöttem ököllel egyet a levegőbe, amin a doki halkan felnevetett, majd ideadta a gyógyszereimet, és kimentek a nővérekkel együtt. Apa és Melanie egyből vissza is jöttek, és izgatottan bámultak.
-Na, mit mondott?-kérdezte türelmetlenül Melanie.
-Azt, hogy ha nem lesz rosszabb az állapotom, holnap hazamehetek.-osztottam meg velük a jó hírt.
-De jó!-örültek ők is.-Lizzie, remélem nem haragszol meg, de nekünk most mennünk kell. Majd még benézünk ma.-hajolt oda hozzám apa.-Ja! És ez pedig egy kis ajándék, hogy ne und annyira magad. És hogy tudjunk majd beszélni, ha mi hazamegyünk.-mondta, majd a táskájából előhúzott egy...tabletet. Elámultam, nem hittem el, hogy tényleg megvette nekem azt a tabot, amiért már vagy egy hónapja sír a szám.
-De imádlak, köszönöm!-szorongattam meg szeretett apukámat.-Remélem itt van wifi.-gondolkoztam el, mire mindketten felnevettek.
-Jó legyél, kislányom. Vigyázz magadra.-köszönt el apa, majd Melanie is odajött egy ölelésért, és elmentek. A kezemben tartott méretes készülékre meredtem, mely még új volt, képernyőjén egy ujjlenyomat sem éktelenkedett. Bekapcsoltam, és egyből a wifire csatlakoztam, ami szerencsére nem volt lekódolva, szabadon használhattam. Elmerültem az internet világában, hol a Facebook-ra, hol a Twitterre kattintottam, zenét kerestem, híreket olvastam, böngésztem. Amikor a Youtube-on jártam, és épp a kedvenc zenémre akartam rákeresni, hirtelen bedobott egy videót, ami tegnap este lett feltöltve. Rákattintottam, mert ismerősek voltak nekem benne a srácok. Elindult a videó, az első kép amivel kezdődött, ahogy mind az öten előreszaladnak a színfalak mögül, a közönség nem tudja kontrollálni magát, egyszerre üvölt, amint ők is nagy ordítással köszöntik őket. Elkezdenek énekelni, a tömeg velük együtt tombol, arcukon vidámság és izgalom tükröződik, látni rajtuk, hogy élvezik amit csinálnak. Vigyorogva néztem végig az egészet, figyelmem egyikőjükre szegeződött, aki önfeledten ugrált, táncolt énekelt, és nem látszódott rajta semmi megtörtség. Lentebb görgettem, és láttam, hogy van még több felvétel is. Ez a csaj az egész koncertet felvette, kisebb nagyobb megszakításokkal. Gondolkodás nélkül kattintottam a többi videóra, mindet látni akartam. Miközben hallgattam, voltak olyan sorok, melyek elég ismerősen csengettek. Kicsit elgondolkoztam, és nem sok idő múlva rájöttem. Ezek a mondatok szerepeltek Niall tweetjeiben. Nem is tudtam, hogy ezek dalok, és hogy abból idéz. Átszellemülve hallgattam őket, hangjuk elvarázsolt, még így torzítva is. Ide-oda dőlöngéltem az ágyon, magamban dúdoltam én is. Már vagy egy fél órája néztem, amikor jött egy olyan videó, amin a fiúk twitter-kérdésekre válaszolnak. Az egyik kérdés az volt, hogy van-e olyan esemény, amit sose fognak tudni elfelejteni? És ha van, akkor mi az? Liam az X-factor válogatást mondta, amikor végre bejutott az élő showba, neki az a felejthetetlen pillanat. Louis szintén ezt mondta. Zayn azt válaszolta, hogy amikor megismerkedett a barátnőjével, Perrievel. Harry az általános iskolai ballagására emlékszik vissza szívesen, majd itt elröhögte magát, és azt mondta, jobb lesz, ha ezt nem részletezi. Már csak Niall válasza hiányzott. Úgy látszott, mintha görcsösen szorongatná a mikrofont, és nagyon törné a fejét valamin. Liam ekkor odalépett hozzá, magához húzta, és súgott valamit a fülébe, amin Niall elmosolyodott, majd felemelte a fejét, és tett előre egy lépést.
-Nekem egy koncert...életem legjobb fellépése volt. És biztos, hogy mindig emlékezni fogok rá, bármi történjen is.-mosolyodott el, majd a padlóra nézett. Louis megállt mellette, átölelte, kérdezett tőle valamit, mire Niall bólintott. A koncert folytatódott tovább, végül teljesen elfajult. A fiúk kikeltek magukból, vetkőzni kezdtek, egy-egy ruhadarabot a közönségbe hajítottak, tettüket óriási ováció fogadta. Niall kigombolta az ingjét, sőt inkább széttépte magán, és akkor megcsillant valami a mellkasán. A lány aki felvette, valószínűleg az első sorban lehetett, mert elég tiszta volt a kép, és amikor a srácok elmentek előtte minden apró részletet látni lehetett rajuk. Niall ott táncolt a lány előtt, a kép remegni kezdett, aminek az oka az lehetett, hogy Niall letérdelt, és az előtte állókhoz hajolt. Nyakában ott fityegett egy lánc, amit eddig még sosem láttam rajta. Hirtelen kiélesedett a kép, és a megláttam a medál formáját. Nem hittem a szememnek, egyből az én szakláncomhoz kaptam, de megnyugodtam, mert az ott volt a helyén. Viszont a látvány még mindig sokkban tartott, mert a medál szakasztott mása volt az én madaras medálomnak, és bele volt karcolva valami, talán egy szimbólum, talán egy betű, de azt már nem láttam, mert a fény úgy sütött rá...