(17. bejegyzés) Bárcsak itt lennél...

Csak ültem magatehetetlenül az ágyon, könnyeim patakzottak, miközben Rickie telefonját szorongattam a kezemben. Újra és újra a kijelzőre néztem, próbáltam feldolgozni a helyzetet. Most a világ legszörnyűbb embernének éreztem magam, amiért ilyen igazságtalanul bántam vele, pedig ő mindig jó volt hozzám. Túlreagáltam a dolgot, veszekedtem vele, hazugnak neveztem, és a mi a legjobban fájt, hogy haraggal váltunk el. Egy hét mire újra látom. Hét nap, ami nekem az örökkévalóság lesz. Legszívesebben most jól arcon csapnám magam, amiért ennyire bunkón viselkedtem vele. Vajon nagyon megbántottam? Szomorúan indul el turnézni? Nem fogja nyújtani azt a 150%-ot a színpadon, amit mindig is megszoktunk tőle? És mindez miért?! Miattam...én vagyok az oka, ha valamit rosszul fog csinálni. És ezt sose bocsájtom meg magamnak. Egyedül leszek hét teljes napig. Nem fogom érezni védelmező karjait a testem körül, nem fogom érezni azt az illatot, amely másodpercek alatt az őrületbe tud kergetni, és nem fogom látni azt a ragyogó szempárt, amik mindig elvarázsolnak. Talán ez az idő büntetés nekem, hogy ezalatt tisztázzak magamban mindent és gondolkozzak el, mit is akarok valójában. De megérdemlem...abszolút. összeszedtem magam, mély levegőt vettem, és Rickiere néztem, aki eközben az mellettem ült, és nyugtatni próbált. Letöröltem a könnyeimet, amik még maradtak, mert könnycsatornáim azt hiszem teljesen kiszáradtak, csak a bűntudat késztetett arra, hogy sírjak. Arcbőröm teljesen kiszáradt a sós könnytől, csapzott voltam, és menthetetlenül elkeseredett.  Rickie biztató szavai csengtek a fülemben, de nem igazán tudtam rá figyelni. Nem akartam elvenni a jókedvét, ezért úgy éreztem jobb, ha most egyedül maradok, kettesben a bánattal.
-Rickie, köszönöm, hogy bejöttél. De most kérlek, menj el. Nem akarom elrontani a kedved.-emeltem rá fáradt tekintetem,  kijelentésemre lebiggyesztette az ajkát.
-Lizzie, nem szeretnélek ilyen állapotban egyedül hagyni. Sajnálom, hogy összevesztetek Niallel, de hidd, el hogy minden rendben lesz. Amikor beszéltem Liammel, azt mondta, hogy Niall egy kicsit bezárkózott, és fájdalmas képet vág folyton, de meg fog nyugodni, és megbocsájt. Nem tud rád haragudni. Ez a kis idő megfelelő lesz, hogy mindketten rendbe tegyétek a dolgokat magatokban, és amikor újra találkoztok, ép elmével tudjátok megbeszélni a történteket. Ne edd magad, jó? Nem tesz jót az egészségednek. Ki kell pihenned magad, hogy amikor újra itthon lesz, egészségesen és kicsattanó életerővel tudd majd üdvözölni. Szerintem nem örülne neki, ha egy lerobbant, beteg Lizziet látna viszont.-adott erőt barátnőm, és szavai hatására úgy éreztem, ismét elsírom magam, annyira meghatódtam, de már nem volt könny, amit kisírhattam volna. Elérzékenyülve borultam a nyakába, és amilyen szorosan csak tudtam, öleltem.
-Rickie, köszönöm, hogy vagy nekem!-hálálkodtam.
-Ugyan már, erre valók a barátok. Viszont most már mennem kell, de ha még tudok ma akkor, program után benézek. Próbáld meg nem halálra unni magad. Jó legyél, puszi.-köszönt el, majd még egyszer megölelt. Távozása után ismét elmerültem a gondolataimban. Felidéztem Rickie szavait, és be kell hogy lássam, teljesen igaza van. Muszáj lesz meggyógyulnom, hogy újult erővel induljak neki mindennek. Elhatároztam, hogy bocsánatot kérek Nialltől, félretéve a büszkeségemet, és a megbántottságom. A telefonomért nyúltam, majd tárcsáztam Niall számát. Izgatottan vártam, hogy felvegye.
-A hívott szám jelenleg nem kapcsolható, kérjük próbálja újra később.-mondta a hang a telefon másik végén.
-A fenébe.-csaptam le idegesen. Tehát ki van kapcsolva. Nem akar velem beszélni. Nem kíváncsi rám. Egy pillanat alatt megint magamba zuhantam, görbült háttal ültem az ágy tetején, és sajnáltam magam. Hirtelen egy érzés hasított belém, és kínosan elnevettem magam.
-Lizzie Grey, szánalmas vagy.-jegyeztem meg magamban. Megrázkódtam, majd ismét tárcsáztam a számot, de még mindig ki volt kapcsolva. Elkeseredetten tettem le a készüléket, majd unalmamban úgy döntöttem felmegyek twitterre, és megpróbálom leszedni Niallt a tiltólistáról. Ügyetlenül böngésztem az oldalon, felét nem értettem, de addig-addig bóklásztam, míg végül újra láttam az oldalát. Nem fért a fejembe, hogy hogyan kerülhetett a tiltólistámra. Jó, nem értek ezekhez a dolgokhoz, de arra azért emlékeznék, ha én tiltottam volna le. Lássuk csak. Június 28. Még voltam otthon akkor. Apáék házassági évfordulója. Mi volt előző nap? Hát persze! Niall ezelőtti nap ment el, és...ez előtti napon szakítottam Daviddel. David. Hisz ő fent maradt a szobámban, amikor én Niall után mentem. A laptop...be volt kapcsolva? Igen! Akkor akartam pont megnézni, hogy tweetelt-e valamit, és szerintem nem léptem ki...és amíg ő fent volt a szobámban, hozzáfért a fiókomhoz, és ő tiltotta le.
-Á, ez lehetetlen. Miért tett volna ilyet? Ez hülyeség...-hessegettem el a gondolataimat, csak sajnos más elfogadható magyarázat nem jutott eszembe.-Vagy mégis ő lett volna?-töprengtem el újra. David ért az internetes oldalakhoz, biztos tudta, hogy hol kell tiltani embereket. Meg egy perc az egész. És ott volt előtte megnyitva a twitter. És mérges volt. Igen, ismét visszatértem az első elméletemhez, amit kezdtek alátámasztani a megfigyeléseim. Már szinte biztos voltam benne, hogy az ő keze van benne. De miért csinálta? Egyszerűen nem értettem. Még utoljára rágondoltam, és a róla alkotott képem, a tiszteletem mind elszállt egy perc alatt. Az, hogy nem vékében váltunk el, most szertefoszlott, mert most nagyon is mérges vagyok rá. De mit rágódok a múlton? Ez már megtörtént, Niall újra a követetteim közt van, látom minden írását...csak őt magát nem. Ismét szívbemarkoló érzés töltött el, de elűztem egy pillanat alatt. Egy fájdalmas sóhaj hagyta el a számat ahogy visszafeküdtem a párnára. Vagy ezerszer végiggörgettem az oldalát, megnéztem az összes tweetjét, és vártam. Vártam, hátha ír valamit, de nem mutatott semmi életjelet. Többször is hívtam, de nem volt bekapcsolva. Még csak délelőtt van, de én már halálra unom magam. Kínomban olvasgattam az újságot amit Rickie hozott, zenét hallgattam, megint olvastam, vertem a párnába a fejem, rugdostam az ágy szélét, megint zenét hallgattam, számoltam a cseppeket az infúziómban. Egy szóval szenvedtem. Nem tudtam magammal mit kezdeni. A nővér behozta az ebédemet, belém erőltette azt a borzalmas kaját, bevetette a gyógyszereimet. A délutánom szintén így telt. Épp a plafonon bámultam egy kis foltot, amikor kopogtattak az ajtómon.
-Szabad.-szóltam unott hangon. Ekkor nyílt az ajtó, és legnagyobb meglepetésemre két rég nem látott személy lépett be rajta. Szívem majd kiugrott a helyéről annyira dobogott, arcom is kivirult amikor megláttam apát és Melaniet belépni. Már ugrottam volna a nyakukba, de apa odalépett, és visszanyomott az ágyba.Szám a fülemig húzódott, már szinte fájt mosolyogni, de akkor nem érdekelt, annyira boldog voltam. Szerintem a levegőt is kiszorítottam apából, annyira erősen öleltem. Értetlenül néztem rájuk, ám annál nagyobb örömmel.
-Hát ti meg? Hogy kerültök ide? És honnan tudtátok, hogy itt vagyok? És...és...-dadogtam., mire elnevették magukat.
-Nyugodj meg Lizzie, mi is örülünk, hogy látunk.-puszilt meg apa.-Bratt szólt, hogy beteg lettél és kórházba kerültél, ezért kivettem a szabadságom, és Melanieval úgy döntöttünk, hogy meglátogatunk. A szívbajt kapott el, amikor meghallottam, hogy a lányom kórházban van, és egyből tudtam, hogy ide kell utaznom. De amint látom már jobban vagy, és ennek nagyon örülök, annyira hiányoztál már.-ölelt meg ismét szorosan.
-Nekem is hiányoztatok!-mormoltam ölelés közben.-Melanie, de jó már téged is látni, gyere ide!-húztam őt is magamhoz, így egy nagy családi összeölelkezés lett.-És meddig maradtok?-kérdeztem kíváncsian.
-A hétvégén utazunk vissza. Egy héttel előtted, szóval ne aggódj, nem leszünk koloncok, hagyjuk, hogy kiéld a londoni életed.-vigyorodott el apa.
-Értem...Ó, annyira örülök nektek.-öleltem újra magamhoz őket.
-És mesélj, hogy érzed magad itt? Ezt a mostani helyzetet kivéve. Miket láttál eddig?-faggatózott apa.
-Teljesen jól vagyok, nagyon szép hely London, biztosan megbántam volna, ha nem jövök el. Bejártuk a várost, megnéztük a Big Ben-t, voltunk a London Eye-on hú, annyira szép onnan a kilátás rengeteg képet csináltam, jártunk a Tower Bridge-nél, ellátogattunk a Madame Tussauds-ba, te, azok a viaszbabák olyan élethűek, néhánytól tényleg megijedtem. Aztán voltam a Trafalgar Square-en, az is nagyon szép. Maga a város zajos, és rengeteg ember él itt, de meg tudnám szokni. Sajnos ki kellet hagynom a múzeumlátogatásokat a betegség miatt, de Rickie szerint ne bánjam.-soroltam el az elmúlt nap eseményeit, családom többi tagja pedig érdeklődve hallgatta.
-Tényleg, Rickie. Ő jól érzi magát?-kérdezte apa.
-Együtt van még Liammel?-szólalt meg mot először Melanie. Jellemző, hogy őt csak ez érdekli.
-Igen ő is nagyon jól van, és igen, együtt vannak Liammel.-válaszoltam.
-Milyen jó lehet neki...annyira szerencsés minden olyan lány, aki valamelyik földi csodával lehet együtt. Ahogy elképzelem milyen lehet őket megölelni, megcsókolni, érezi az illatát...-ájuldozott Melanie, de még mielőtt többet mondhatott volna, a szavába vágtam.
-Valóban jó érzés lehet. De el kell hogy szomorítsalak, ugyanis nem fogsz tudni találkozni velük, mert ma indultak el Amerikába egy hétre.-közöltem kissé ingerülten. mert húgom megint eszembe juttatta Niallt.
-Na jó, lányok. Én most egy kicsit magatokra hagylak titeket, lemegyek a büfébe veszek kávét, mert majd elalszok. Nektek hozzak valamit?-állt fel apu az ágyam mellől, és az ajtó felé indult.
-Nem kérek semmit, köszi.-mondta Melanie, majd miután apa kiment, gyanakvóan rám nézett.
-Miért nézel így?-néztem rá meglepődve, mire nem válaszolt, csak felállt, és a táskájából kivett egy újságot, majd a kezembe adta. Arcomról egyből lefagyott a mosoly, amint megláttam a címlapon a képemet...és Niallt. Az a kép volt a címlapon, ami azon az estén készült, amikor letámadtak minket a fotósok. Niall éppen átölel, én meg riadtan fordulok el a kamera elől, ám pont olyan szögbe kerülte, hogy a teljes arcomat lekapták. A kép alatt hatalmas betűkkel ez a szöveg állt: "Barátnő a láthatáron" Leesett állal néztem húgomra, aki csípőre tett kezekkel állt mellettem, és kérdőn fürkészte az arcom.
-Apa látta?-kérdeztem úgy egy perc hallgatás után.
-Nem, nem mutattam meg neki. A repülőtéren vettem az újságot, de egész Londonban kapható. És bármikor megláthatja. Lizzie, megmagyaráznád?-kérdezte Melanie ideges hangnemben.
-Melanie, ezt nem tudom megmagyarázni...-ráztam a fejem.
-Azt tudod, hogy ha apa meglátja, iszonyatosan nagy balhé lesz belőle.-hívta föl a figyelmem.
-Tudom!-állítottam le, majd belelapoztam az újságba, hogy elolvassam a cikket. A kezdeti sokk nem múlt el, sőt, ahogy láttam a többi képet még inkább elöntött az ideg. Több kép is volt benne rólunk, egy olyan amikor még mosolyogva öleltük egymást, majd egy másikon ijedten fúrom a fejem Niall vállába, egy haramadikon én vagyok közelről lefotózva, majd a következőn Niall tuszkol be a kocsiba. Döbbenten olvastam a cikket, ami enyhén szólva megbotránkoztatott. Ez állt benne:
"A One direction egyik tagja, a szőke szívtipró is úgy tűnik, hogy megtalálta a boldogságát, egy eddig ismeretlen lány személyében. Niallról mind azt tudjuk, hogy egyedülálló, ám mostanában többen is megerősítették, hogy egy ismeretlen lány társaságában látják az ír fiút. Olvasóink küldtek olyan képeket, amelyeken Niall és a titokzatos lány összeölelkezve hallgatják a zenészek muzsikáját. Végül kéz a kézben távoznak onnan. Fotósaink rajtakapták őket, amint az elhagyatott táncteremből vonulnak ki egymás karjaiba borulva, kipirultan, boldogan. Vajon mi történt odabent? A lány kiléte egyelőre ismeretlen, ám forrásaink szerint nem Londonban él, csak átutazóban van. Az is lehet, hogy Niallhez utazott, hogy együtt töltsenek pár kellemes napot. Nem tudni mit akarhat a lány Nialltól, reméljük nem töri össze szeretett sztárunk szívét. Rajongók ezrei vannak felháborodva, olyan hírek is jutottak már a fülünkbe, miszerint ez csak egy ál kapcsolat, és a lány csak Niall hírneve miatt van a fiúval, az egész csak színjáték. Niall közeli ismerősei azt állítják, hogy barátjuk mostanában jókedvű, mindig mosolyog, és ha kérdezik az okát, csak elpirul, lehajtja a fejét, és mosolyog. Mint tudjuk, a fiúk most indultak el Amerikába egy hetes turnéra, melynek utolsó állomása London. Nem tudni, hogy az újdonsült barátnő elkísérte-e párját a turnéra, minden esetre résen leszünk, és megpróbáljuk kideríteni az igazságot. Vajon fogunk még találkozni az ismeretlen lánnyal? Felvállalják kapcsolatukat a nyilvánosság előtt? Mennyi ideig tart ez a "szerelem"? Nos, ezt még senki sem tudja, de amint valamilyen információ a tudtunkra jut, mindenről tájékoztatjuk az olvasóinkat.
Szerintem levegőt is elfelejtettem venni, annyira megdöbbentett ez az írás. Düjösen csaptam le az újságot a földre, és beleúrtam a hajamba. Istenem, miért pont most kellett elmennie? Miért? Ezt én nem tudom elviselni. Hogy képesek ilyen hazugságokat írni? Semmit nem tudnak rólunk! Semmit! Ó, Niall, bárcsak itt lennél...és átölelnél úgy, mint mielőtt összevesztünk. Hogy karjaidban nyugalomra lelhessek...