(15. bejegyzés) Legközelebb válaszd a jó irányt...

 Az erőm elhagyott, minden pislogás komoly erőfeszítésnek számított. Mélyeket lélegeztem, melyeket visszhangoztak a szoba komor falai. Egy halk nyögés hagyta el a számat, melyre Niall és Rickie is felfigyelt, majd egy emberként ugrottak fel a helyükről, és léptek oda hozzám. Rickie megfogta a kezem, Niall a vállamra helyezte tenyerét. Mindkettőjük szemében tükröződött az aggodalom ezernyi szikrája, ahogy rám néztek. Érintésük nyomán jéghideg bőröm azonnal felforrósodott, és próbáltam kierőlködni magamból egy szót.
-Lizzie, annyira örülök, hogy felébredtél!-ölelt meg barátnőm gyengéden.
-A frászt hoztad ránk!-simította meg Niall a kezem.
-Mi történt?-kérdeztem miután erőt vettem magamon, ám hangom koránt sem hangzott erőteljesen.
-Épp Niallel beszélgettem az ajtóban, amikor megjelentél te, hót sápadtan, alig álltál a lábadon, és egyszer csak összeestél, és beverted a fejed az ajtófélfába... Szólítgattunk, de nem válaszoltál... Az ütéstől elvesztetted az eszméleted.-sorolta Rickie remegő hangon a történteket.
-Hogy kerültem ide?-szedtem össze magam, és egy kicsit fentebb ültem az ágyban.
-Hívtuk a mentőket, akik behoztak ide. Megvizsgáltak, és az orvos azt mondta, hogy nem jutott elegendő tápanyag a szervezetedbe az utóbbi napokban, ezért kiszáradtál, azért voltál olyan gyenge. Pihenésre van szükséged, amíg vissza nem nyered az energiád.-mondta lágy hangon Niall.
-Meddig kell itt lennem?-kérdeztem már egy kicsit határozottabban.
-Addig bent kell maradnod, míg teljesen fel nem épülsz. Az orvos szerint maximum 5 nap, mert erős a szervezeted.-válaszolt Niall, miközben odahúzta a székét, és leült mellém.
-Csodás.-huppantam vissza a párnára.-Addig meg fogok itt dögleni.-jelentettem ki.
-Úgy látom kezdesz magadhoz térni.-mosolyodott el Niall.
-Lizzie, kincsem mennem kell, Bratt szólt, hogy menjek vissza, és ő is bejön majd nemsoká hozzád. Jobbulást, és pihenj sokat, holnap is jövök!-ölelt meg Rickie, majd adott egy puszit a homlokomra, és kiment a szobából.
-Te mikor mész?-fordultam szőke hajú barátom felé, aki még mindig nem tágított mellőlem.
-Szerinted itt hagylak egyedül? Nem szabadulsz tőlem olyan könnyen.-húzta bájos mosolyra a száját, majd ujjai összefonódtak az enyémekkel. Egy pillanatra elidőzött a tekintete a karkötőmön.
-Látom hordod.-húzta végig az ujját az íráson.
-De jó, hogy említed. Még meg sem köszöntem Joshnak, hogy megtalálta, és visszahozta nekem. Annyira aranyos, hogy így törődik velem.-jutott hirtelen eszembe. Niall erre felhúzta a szemöldökét, és elég furcsán nézett rám.
-Valami baj van, Niall?-kérdeztem félénken, mire megrázta a fejét, és már nyoma sem volt annak az arckifejezésnek.
-Dehogyis, semmi baj. De ha most megbocsájtasz egy pillanatra, valamit el kell intéznem.-állt fel helyéről, elég agresszívnak látszott, mint aki mindjárt felrobban. Idegesen kotorászott a zsebében, majd kivette a telefonját, és kisétált a folyosóra. Felültem az ágyban, és erősen füleltem, hátha meghallok valami apró foszlányt a beszélgetésükből, és így megtudom, mi baja lehet. Ilyen mondatokat sikerült elcsípnem, mint például: "Ki vagy te? Nem veled akarok beszélni!" "Hallod, te mekkora egy seggfej vagy, barátom." "Képzeld, itt fekszik a kórházban. Igen, kórházban van. Nem, nem akar látni." "Nem érdekel, csá." Értetlenül álltam a hallottak előtt, minden olyan zavaros volt. Miért beszélt olyan ingerülten? Gondolatmenetemből ő zökkentett ki, ahogy szinte kitépte az ajtót a helyéről úgy jött vissza, szemei szikrákat szórtak, kezei remegtek ahogyan levágta magát mellém. Bevallom őszintén, kicsit megijedtem tőle, nem mertem kérdezni semmit, pedig tudtam, hogy baj van. Lábával idegesen dobolt, miközben mosolyogni próbált, ezzel palástolva a benne felgyülemlett indulatokat. Közelebb húzódtam hozzá, kezem a térdére helyeztem, éreztem bőre forróságát még ruhán keresztül is.
-Niall, kivel beszéltél az előbb?-tudakoltam meg félve.
-Csak az egyik ismerősömmel. Nagyon felidegesített, de már mindegy.-rázott volna le, de én nem hagytam magam.
-Niall, nem mondasz igazat. Az ismerősödet miért érdekelné, hogy én kórházban vagyok?-erősködtem.
-Jó, tényleg nem csak az egyik ismerősömmel beszéltem. Egy közeli barátom volt. Ha baj van őt szoktam felhívni, mert mindig lenyugtat, de most csak még jobban felidegesített. Folyton piszkál veled kapcsolatban, és most is rákérdezett, hogy mi van veled. Ennyi az egész, ne aggódj, semmi komoly.-bólintott nyomatékosítva szavait. Egy kicsit megkönnyebbültem, mert őszintén hangzott. Hirtelen ásítanom kellet.
-Most pedig aludj Lizzie, mert sose gyógyulsz így meg, ha nem pihened ki magad. Én itt leszek melletted, bármi baj van.-szorította meg erősebben a kezem, ami melegséggel töltött el. Visszadőltem a párnára, ő rám terítette a takarót, majd visszaült az előbbi helyére.
-Megígéred, hogy itt maradsz?-kérdeztem tőle halkan.
-Megígérem, de most már aludj.-csókolta meg a kézfejem, mire elmosolyodtam, és lehunytam fáradt szemeimet, hogy elrepülhessek egy másik világba, ahol minden olyan csodálatos, és ahol csak én és az álmaim léteznek. Még hallottam szuszogását mellettem, és egy pillanatra kinyitottam az egyik szemem. Fejét az ágyra hajtotta, karját feje alá tette, ám másik kezével még mindig az én kezemet fogta. Leírhatatlan érzés volt őt magam mellett tudni, egyszerre adott nekem életerőt és biztonságot, amikor vele vagyok olyan érzések szabadulnak föl belőlem ,amit magam se tudok megmagyarázni. Már csak két hét...két hét, és itt kell hagynom Londont, a kalandokat, és Őt magát is. Azt hiszem életem legjobb időszakaként fogok visszaemlékezni az együtt töltött időre, és arra a sok nevetésre. Végül aztán elnyomott az álom, és én nem tiltakoztam, engedtem, hogy hatalmába kerítsen. Egy csodálatos rétre kerültem, ahol a fű egészségesen zöldellett, egy gyengéd fuvallat cirógatta arcomat, majd belekapott ruhámba, ahogy futottam a pusztán előre. Tele volt gyönyörű sárga virágokkal, apró kis szirmaikat fújta a szél messze a távolba. Kacagva, önfeledten szaladtam, amikor egy alak jelent meg előttem. Kedvesen mosolygott, majd lehajolt hozzám, hogy megölelhessen. Ölelése gyengéd volt, biztonságot adó. Könnyes szemmel néztem fel rá, de nem szóltam egy szót sem. Kézen fogott, majd egy fához vezetett, és leültünk egymás mellé. Hirtelen tükrök jelentek meg körülöttünk, a teremben hangos zene szólt, a levegő fülledt volt, tele volt emberrel, akik kimerülve, ám jókedvvel beszélgettek. Anyára néztem, aki biztatóan bólintott egyet, és ujjával mögém bökött, mire hátrafordultam. A terem ajtaján belépett egy hosszú barna hajú lány, melegítőben, trikóban és tornacipőben, egy üveg vízzel a kezében. Érkezésére mindenki felfigyelt, felállt a helyéről, és izgatottan néztek rá. A lány odalépett a magnóhoz, elindított egy másik zenét, beállt a sokaság elé, és elkezdett táncolni. A tömeg együtt mozgott vele, ugyan azokat a mozdulatokat csinálták, mint ő. A tánc befejeztével, többen odamentek hozzá, és megölelték. Arcáról sugárzott a boldogság, folyamatosan nevetett. Összepacsizott egy pár lánnyal, majd kivette a táskájából a telefont, és kiment az épület elé. Észre se vettem, de mi is kint voltunk a sötét utcán. Beszélt valakivel telefonon, majd amikor letette még ott maradt, és várakozott. Nem sok idő múlva jobb oldalról egy másik lány közeledett felé integetve, mire arca kivirult és elindult felé, ám ekkor egy kocsi dudált mögötte, majd fékezett le mellette. A kocsiban ülő srácok bömböltették a zenét, piás üvegeket tartottak a kezükben, és intettek neki, hogy üljön ő is be. A lány megtorpant, majd a másik irányba nézett, a másik lány szintén nem mozdult a helyéről, ám integetett neki, hogy menjen oda hozzá. A fiúk az autóban mutogattak neki, hogy jöjjön már, ne tétovázzon, üljön be hozzájuk. Végül odalépett az autóhoz, kinyitotta az ajtót, és beszállt a hátsóülésre. A vezető tett egy éles kanyart, majd megfordult és elhajtott az ellenkező irányba. Még egy utolsó pillantást vetett barátnőjére, aki könnyes szemmel fordult sarkon, fejét csóválva. Annyira ismerős volt nekem ez a helyzet. Anya felé fordultam, akinek kényszermosoly ült az arcán, és bánatosan bólintott egyet. Akkor eszembe jutott, már emlékszem, ki ez...ez a lány én vagyok anya halála előtti napon. Kezemet a szám elé kaptam, vállaim rázkódni kezdtek, könnyeim patakzottak. Anya odalépett hozzám, és még egyszer megölelt, majd ezt suttogta a fülembe:"Legközelebb válaszd a jó irányt." Erre a mondatra felkaptam a fejem, de már nem volt ott, az üres fehér falakat láttam szemeim előtt. Körbenéztem, és még mindig ott feküdtem az ágyon, az infúzió lassan folyt le a kezembe, ám senki nem ült az ágyam mellett. Furcsa egy álom volt, szívem görcsbe rándult ahogyan visszaemlékeztem a történtekre. Rossz döntést hoztam akkor, már elismerem. Hirtelen beszélgetésre lettem figyelmes, ami a folyosóról jött. Felültem az ágyban, és kikukucskáltam a szobám ablakán lévő függöny kis résein. Niall volt kint, egy másik emberrel beszélgetett, akit nem tudtam beazonosítani. Beszédük egyre hangosabb és hangosabb lett, Niall idegesen csapott egyet a combjába, majd az előtte álló mellkasába bökött. Megfordultam, majd beleléptem a papucsomba, és az ajtó felé mentem. Mielőtt kinyitottam volna, fülemet hozzányomtam a fához, hogy halljam miről beszélnek. Niall hangját egyből megismertem, ami most a szokottnál mérgesebb volt, a másik hang is ismerősen csengett. Figyelmesebben hallgatóztam, végül elkezdtem érteni beszédüket.
-Miért mondtad azt neki, hogy te találtad meg a nyakláncot?-kérdezte Niall ingerülten.
-Nem azt mondtam, hogy én találtam meg, azt írtam neki, hogy van egy meglepetés a levél alatt. A kettő nem ugyanaz.-válaszolt a másik fél, akit most már felismertem. Joshsal vitatkozott.
-És az üzenetem? Azt miért nem adtad neki át? Mondtam, hogy fontos!-hangzott Niall ideges hangja ismét.
-Mert nem akartam felzaklatni. Erre az estére az enyém volt, te vele voltál egész nap, és nem tudom mit csináltatok, de nagyon el volt fáradva. Nekem kellett lefektetni, mert elaludt az ölemben. Minden esetre nagyon örülnék neki, ha leszállnál a barátnőmről.-válaszolt Josh.
-A barátnődről? Milyen barátnődről? Ha tényleg a barátnőd, akkor miért vette fel egy ismeretlen nő a telefonod, amikor hívtalak? Ki volt az? Talán az egyik jó barátod?-vágott vissza Niall, hangja egyre erőteljesebb lett.
-Mondtam már, hogy az egyik ismerősöm volt! Minek nézel te engem, hogy egyszerre többet is szédítek?-háborodott fel Josh.
-Igen, pontosan. Régóta ismerlek már, hogy tudjam, neked egy sose elég, az nem túl izgalmas.-mondta fogcsikorgatva Niall. Eléggé megrémisztett a beszélgetésük, egyrészt, mert semmit se értettem belőle, másrészt, meg miért ilyen idegesek? És miért vesznek össze rajtam? És egyáltalán milyen üzenetet nem adott át Josh? Közben hallottam Josh válaszát is.
-Szerintem meg csak féltékeny vagy, mert nekem mindig jobb csajok jutottak, és amiért Lizzie az én karjaimban fog kikötni, és nem a tieidben.-jelentette ki Josh, mire elkerekedett a szemem. Hirtelen egy nagy csattanást hallottam odakintről, és egy nagy üvöltést. Erre már muszáj voltam kinyitni az ajtót, és azt láttam, amint Niall a falnak nyomja Josht, és hasba vágja, mire Josh elgáncsolja Niallt, mindketten a földre kerülnek, és Josh beüt egyet Niallnek.  A dobhártyám majd kiszakadt a benne lüktető vértől, a szívem egyre gyorsabban kezdett dobogni, zihálásom egyre hangosabb lett. Ők nem vettek észre engem, csak akkor amikor ijedtemben felsikítottam, kezeimmel idegesen a hajamba túrva.
-Azonnal hagyjátok abba!-üvöltöttem könnyeimmel küszködve. Erre abbahagyták egymás püfölését, Josh leszállt Niall mellkasáról, Niall pedig a karját fogva feküdt még mindig a földön. Orrukból csorgott a vér, Niallnek felszakadt a szája, Joshnak a szemöldöke felett éktelenkedett egy vércsík. Mindketten rémülten néztek egymása, majd rám, ahogyan ott álltam az ajtónak dőlve riadtan, sírva. Elindultak felém, mire én befutottam a szobába, és rájuk csaptam az ajtót, majd teljes erőmmel nekitámaszkodtam, ezzel kirekesztve őket.
-Lizzie, kérlek nyisd ki az ajtót.-kérlelte Niall.
-Nem!!!-kiáltottam bentről, még mindig az ajtónak nyomva magam.
-Lizzie, engedj be minket, mindent megmagyarázunk.-hallottam most Josh hangját.
-Nem!!!-ütöttem bele ököllel az ajtóba. Eztuán egy ideig csend lett, halk susmorgást hallottam odakintről.
-Lizzie, higgadj le,és nyisd ki az ajtót. Nem fogunk bántani, ne félj.-szólalt meg Niall lágy hangon, mire lecsuktam kisírt szemeimet, vettem egy mély levegőt, de az ajtót még mindig nem nyitottam ki. Nem akarom őket látni véresen, felszakadt szemöldökkel, nem bírom ezt a látványt. Akkor a kilincs megmozdult, és nyitódott volna ki az ajtó, de lábammal belerúgtam, majd visszacsaptam a helyére.
-Ez így nem megy, hívjunk egy orvost.-szólt Josh kintről, majd távolodó lépteik hangját hallottam. Ekkor szembe jutott anya mondata az álmomban:"Legközelebb válaszd a jó irányt." Erőt vettem magamon, és kinyitottam az ajtót. Ők ott ültek a fal tövében, lehajtott fejjel, majd mikor kiléptem a szobából, mindketten felém ugrottak, de kezemet felemelve magam elé megállítottam őket. Lassan emeltem rájuk a tekintetem, de a látvány nem volt szép. Felszakadt ajkak, vérző orrok, véres ruhák. Pont amire számítottam. Szívem összeszorult, ahogyan rájuk néztem, és újabb könnyek szöktek a szemembe. Megfordultam, majd az ajtót nyitva hagyva engedtem, hogy kövessenek befele a kórtermembe, én leültem az ágyra, ők megálltak a fal mellett. Muszáj volt megmagyarázniuk ezt az egészet.