(14. bejegyzés) Hol vagyok?

Szótlanul ültünk egymás mellett az autóban, amíg ő az utat figyelte, én elmerültem a gondolataimban. Láttam rajta, hogy bántja ez a helyzet, de már nem tudtunk mit csinálni. Bele kellett törődni, hogy nemsoká szerepelni fogunk az újságban. Neki ez már nem újdonság, nekem viszont igen. Miket írhatnak majd rólunk? Benne lesz a képem egy újságban? Még nem fogtam fel teljesen.
-Niall, figyelj, lehet, hogy nem is írnak rólunk olyan rosszakat majd, hiszen semmi félreérthetőt nem láttak.-mondtam neki bizakodva, mire elmosolyodott és lehajtotta a fejét.
-Lizzie, ez a valóság...bárcsak igazad lenne. De én azt mondom készülj fel minden rosszra. A firkászoknál sose tudni hova forgatnak ki egy-egy témát.-világosított fel.-Én annyira sajnálom...nem akartalak kitenni téged ennek az egésznek.-kezdett megint önmarcangolásba, de megsimítottam kézfejét, és nyugtatni próbáltam.
-Nem a te hibád, és nem haragszok...maximum sokan fognak látni az újságban. Na és? Nem ide valósi vagyok, senki sem ismer, azt se tudják honnan jöttem, ki vagyok.-próbáltam vigasztalni.
-Mondd ezt akkor, amikor meglátod a cikket...-komorodott el újra.
-Niall ne csináld már, engem nem érdekel az a rohadt cikk! És téged se érdekeljen. Ezerszer szerepeltél már az újságban, kamu hírekkel. Tudom, hogy rossz érzés, de az emberek azt gondolnak amit akarnak.-győzködtem tovább.
-Engem se magam miatt foglalkoztat ennyire...az érdekel, hogy mit írnak rólad. Én már megszoktam, hogy mindenféle hamis dolgokkal vádolnak, nekem ezt el kell viselnem, de neked nem! Nem azért jöttél Londonba, hogy aztán a címlapon köss ki.-nézett mélyen a szemembe. Közben megérkeztünk a szállodához, leparkolt, majd megvárta míg kiszállok.
-Niall, engem se érdekelnek fogd már fel! Jó legyél, majd beszélünk, jó éjszakát, és ne hibáztasd magad.-hajoltam oda hozzá, hogy egy puszit nyomjak az arcára.
-Neked is jó éjszakát, Lizzie...-köszönt el, majd miután a járdán álltam, elhajtott. Bánatosan néztem utána, utáltam, hogy ennyire meggyötört volt. Nem ő tehet róla, értse már meg. Közben eszembe jutott, hogy Josh már ott várhat rám mióta, szélsebesen futottam fel a szobámhoz. Gyanúm beigazolódott, fekete hajú barátom ott állt az ajtó előtt, egy szál virággal a kezében. Mikor megpillantott, örömmel kezdett el felém lépkedni, majd egy csókkal üdvözölt.
-Szia szépségem, már azt hittem elnyelt a föld.-viccelődött miközben megölelt.
-Sajnálom, hogy késtem. Régóta vársz?-kérdeztem, majd az ajtóhoz sétáltam, hogy kinyissam azt.
-Úgy 10 perce, de nem gond, a lényeg, hogy itt vagy.-mondta. Beljebb mentünk, levettem a cipőmet, kabátomat, majd bementem a fürdőbe, hogy kicsit megmosakodjak.
-Csinálj addig popcornt, ott van a felső szekrényben!-kiáltottam ki neki a fürdőből. Átvettem egy másik farmert, egy másik pólót, kifésültem a hajam, felkötöttem, megmostam az arcomat. Ahogy a kezem mostam, észrevettem, hogy hiányzik valami. Idegesen dobbantottam egyet, majd ököllel beleütöttem a mosdókagylóba. Ezt nem hiszem el.
-A rohadt életbe!-rúgtam bele a csempébe. Mikor és hol hagyhattam el? Nekidőltem a falnak, és elkezdtem könnyezni. Ez volt az egyik dolog, amire az életemnél is jobban vigyáztam. Nem fogok tudni a szemébe nézni.
-Kész vagy már?-hallottam Josh hangját az ajtó mögül. Erőt vettem magamon, majd visszakiáltottam:
-Igen, egy perc és megyek!
Ennél rosszabb már aligha lehetne. Szomorúan sétáltam ki a fürdőből, ő ott ült a kanapén, hátrafordult felém, mikor észrevette bánatos arcomat egyből felállt, és aggódva nézett rám.
-Mi a baj, Lizzie?-ölelt magához.
-A karkötőm...elveszett.-szipogtam, miközben pólóját gyűrögettem.
-Nyugodj meg, biztos meglesz. Gyere ülj le, hozok neked inni.-vezetett a kanapé felé, majd kiszaladt a konyhába innivalóért. Megittam, és kívülről talán jobban nézhettem ki pár mély lélegzetvétel után, ám belülről szét voltam esve. Josh ott ült mellettem, egyik kezével átölelt, másikkal a kezemet simogatta, és próbált nyugtatni. Jól esett, hogy ott volt velem, és nem használta ki a helyzetet. Szemében mély aggodalmat véltem felfedezni.
-Josh, jó lesz, ha megnézünk egy filmet?-kérdeztem erőtlenül.
-Persze, ahogy neked jó. Pont az Elrabolva megy az egyik csatornán. Megfelel?-dőlt hátra, majd én a mellkasára hajtottam a fejem, és bólintottam egyet. Most nem kívántam a kukoricát, pedig máskor két pofára tömöm. Csalódott voltam a karkötő miatt, és Niall miatt is, hogy szomorú. Josh jelenlétének köszönhetem, hogy nem omlok össze, és ő ezt nem tudja, de nagyon hálás vagyok neki. Ha ő most nem lenne itt, vagy a földön fetrengenék kínomban, vagy bőgnék, vagy olyan dolgokat csinálnék, amit magam is megbánnék. Jó volt érezni szíve dobogását, minden egyes lélegzetvételét. Úgy éreztem, most biztonságban vagyok a karjai között. Nem tudom mi történt, mert már csak arra emlékszem, hogy az ágyban fekszem, betakargatva,és a nap kedvesen cirógatta arcomat. Óvatosan emeltem fel a fejem, már kezdtem megijedni, de a mellettem lévő hely üres és érintetlen volt. Erőtlenül dőltem vissza a párnák közé, majd ahogy oldalra fordítottam a fejem, egy cetlibe ütközött a tekintetem. Kíváncsian nyúltam érte, és ahogy elemeltem, a cetlivel együtt lerántottam valami a földre. Melegség öntötte el a szívem, ahogy megláttam ott csillogni a szőnyegen a tegnap elveszettnek hitt karkötőmet. Boldogan nyúltam érte, végigsimítottam rajta, és láttam, hogy semmi baja. Elolvastam a kis cédulát, amin ennyi állt: "Elaludtál tegnap, nem volt szívem felébreszteni. Ez alatt pedig  van egy kis ajándék számodra. Remélem örülsz majd neki, csók: Josh." Hálásan néztem rá a papírra, máris jobban indult a reggelem. Feltettem a karkötőt a helyére, majd felkeltem, és kiszaladtam a szobámból. Rickie a konyhában volt, müzlit evett. Boldogan csatlakoztam hozzá. Elővettem egy tálat, beleöntöttem a tejet, müzlit, majd helyet foglaltam barátnőm mellett.
-Jól érzed magad? Még sosem láttalak reggel ilyen feldobottnak. Mi történt?-kíváncsiskodott.
-Csak nagyon jól kezdődött a reggelem a tegnapi borzalmas este után.-mondtam, miközben a széken helyezkedtem. A gyomrom korogni kezdett, és egy furcsa érzés öntött el, de csak egy pillanatig tartott.
-Történt valami Joshsal?-tette fel újabb kérdését két kanál között.
-Nem, vele semmi, nagyon jó volt, hogy vele lehettem. Elaludtam az ölében, és lefektetett aludni, és fogalmam sincs, hogy hogyan, de visszaszerezte a karkötőmet. Vajon hol találhatta meg?-töprengtem magamban.
-És Niallel milyen volt az együtt töltött idő? Mert ugye én csak egy sms-t kaptam. De szerencséd, hogy nem buktál le ismét, csak azért, mert a többiek olyan idióták, hogy Bratt egész este őket szidta, másra nem is maradt ereje.-nevette el magát miközben felidézte a tegnap eseményeit. Én is nevettem volna, ha a gyomrom fel nem mordul megint, most sokkal erősebben, mint előtte. Ellöktem magam az asztaltól, berohantam a fürdőbe, és a vécékagyló felé hajoltam. Még épphogy kiértem a mellék helységre, már öklendezni kezdtem. Szaggatottan vettem a levegőt, mellkasom benyomódott az erőlködéstől. Fáradtan guggoltam a fal mellett, értetlenül álltam a történtek előtt. Mi volt ez? Tíz perce még semmi bajom nem volt, most meg olyan gyöngének érzem magam. Vettem pár mély levegőt, de ez sem segített, mert megint a kagyló fölé kellett hajolnom. Rickie jelent meg az ajtóban, rémültem bámult rám.
-Jézusom, Lizzie, mi van veled?-hajolt le hozzám.-Azonnal szólok Brattnek! Tarts ki addig!-állt fel majd kirohant a mosdóból. Zihálva emeltem meg a fejem, kezemmel épphogy elértem a lehúzót. Feltérdeltem megmosni az arcom, meg kiöblíteni a szám. A tükörből egy halálsápadt, beesett arcú lány nézett vissza rám. Nem telt sok időbe, Bratt is Rickie belém karolva emeltek fel, és támogattak ki a kanapéig. Bratt aggódva méregetett.
-Mi történt, Lizzie? Miért lettél rosszul?-kérdezgette.
-Nem tudom...-válaszoltam ám hangom elhalt útközben.
-Ezt látnia kell egy orvosnak, és így akkor lemondjuk a mai túrát is, nem hagyhatlak itt egyedül.-csóválta a fejét.
-Ne...azt ne!-horkantam fel.
-Majd én itt maradok vele, Bratt. Nem fújhatjátok le az utat, már ki vannak fizetve a jegyek. Itt leszek mellette, és ha bármi baj van, hívlak. Ígérem.-ajánlotta Rickie. Bratt elgondolkozott, mert egy szűk fél óra, és indulniuk kell, és Rickienek igaza volt.
-Rendben, legyen. De mindenképp nézze meg orvos! Jobbulást Lizzie, pihend ki magad, remélem holnapra jobban leszel.-simította meg a fejem, majd kiviharzott az ajtón. Rickiere pillantottam.
-Ne aggódj, itt leszek melletted. Aludj csak, és ha rosszul érzed magad szólj, addig én hívok egy orvost.-állt fel, majd elővette a telefonját és hívott valakit. Eltapogatóztam az ágyig, és elgyengülve rogytam le rá. Nem húztam magamra a takarót, mert ha megint szaladnom kell, ne akadályozzon. Ott feküdtem a puha ágyamban, betegen, kimerülve, egyedül a gondolataimmal. Beszélgetést hallottam az ajtó felől, és a hang ismerősen csengett. Ez biztos nem az orvos. Kikászálódtam az ágyból, lassan csoszogva indultam el a bejárat felé. Muszáj voltam nekitámaszkodni a falnak, mert különben a földön kötök ki. Az ajtó előtt Rickie állt, a másik személyt nem láttam tisztán, csak a szőke haja villant ki Rickie feje felett. Szemem egyből felcsillant, ám nem értettem mit keres itt.
-Niall...-nyögtem ki nehezen, mire mindketten felém fordultak. Tettem volna még egy lépést felé, ám lábaim elgyengültek alattam, sötétség borította el a szemem, és már csak a kiáltásokra emlékszek melyek oly hangosak voltak körülöttem. A következő kép, amint fekszek egy ágyon, fülemet sérti az ütemes pittyegés, és visszataszító fertőtlenítőszagot érzek. Tekintetem a fölöttem lévő kis zacskóra téved, amiből apró cseppek csorognak le egy kis csövön keresztül egészen a kezemig. Ágyam mellett ott ültek mindketten, szótlanul, lehajtott fejjel. Hol vagyok?