(13. bejegyzés) Csak ne menj el, kérlek...

A terem üres volt, csupán sóhajaink visszhangoztak. Hosszan elmerültünk forró csókjainkban, a másik érintésében. Ujjaimmal haját cirógattam, néha meg-meghúztam, miközben ő kezeivel a hátam és a derekam között ingázott. Bőrünk felforrósodott, egyszerre lélegeztünk. Nem bírtam betelni vele. Erőtlenül omlottam karjaiba, kapaszkodtam erősen, hogy el ne szálljak. Végtelennek éreztem ezt a kis időt, és azt akartam, hogy soha ne legyen vége, pedig tudtam, hogy óriási hibát követtünk most el, és ezt én idéztem elő. Egyszerre gondoltunk rá, hogy mostmár elég lesz, és bármennyire is fájt elszakadni a másik csókjaitól, muszáj volt abbahagynunk. Lehunyt szemmel kipirulva távolodtunk el lassan egymástól szaggatottan véve a levegőt. Zavartam túrtam bele a hajamba, majd léptem egy lépést hátra.
-Na haragudj...-motyogtam, és megfordultam, hogy elhagyjam a helységet. Abban a pillanatban meg tudtam volna ölni magam, annyira haragudtam. Hogy lehettem ilyen telhetetlen? Mindent tönkre tettem. Kicsaptam az ajtót, már léptem volna ki a sötétbe, amikor egy kéz visszarántott, és szorosan magához szorított egy test. Megkönnyebbülve bújtam oda hozzá, miközben ő a hátamat simogatta, és a hajamba puszilt.
-Nem haragszok, Lizzie, egyáltalán nem...-mormolta a fülembe alig hallhatóan.-nem szeretnélek elveszíteni. Gyere, menjünk vissza, és beszéljük ezt meg. Csak ne menj el, kérlek.-szorított meg erősebben. Fejem a vállába fúrtam, úgy hallgattam mélyre hatoló szavait, és bólogatással jeleztem, hogy egyet értek. Fél karral átölelte a vállam, úgy mentünk be. Leültünk a terem közepére, egymással szembe. Én a földet bámultam, nem mertem ránézni, ő viszont az folyamatosan engem nézett. Hirtelen megmozdult, és az ölébe húzott,háttal fordított magának, átölelt, hátamat mellkasának támasztottam ő pedig állát a vállamon pihentette. Ismét elöntött az a földöntúli érzés, amit csak akkor veszek észre, ha vele vagyok, bár tudtam, hogy ez most más. Mindketten össze voltunk zavarodva, és azért karolt most át, hogy tudjam nem haragszik. Nem szólaltam meg, egyszerűen nem jött ki hang a torkomon.
-Lizzie...-búgta mély hangján.-szeretném ha tudnád, hogy a barátságunknak itt nincs vége. Elvesztettük a fejünket egy pillanatra mindketten. Azt hiszem van olyan erős a kapcsolat kettőnk között, hogy kibírjon egy ilyet, és később minden menjen a régi kerékvágásban.-mondta őszintén, mire megfordultam, és a szemébe néztem.
-Nem tudom mi ütött belém...iszonyatosan szégyellem magam, és tudom, hogy nem szabadott volna...de mégis megtettem. Ígérem, soha többet nem teszem. Nem teszem kockára a barátságunkat egy ilyen fellángolás miatt.-vallottam be.
-Hidd el, nekem is ugyan olyan jól esett mint neked, e miatt ne edd magad. Megtörtént, már nem tudjuk visszaforgatni az időt.-mosolyodott el.
-Ha azt mondod, hogy a barátságunk van olyan erős, hogy kibír egy ilyen kis incidenst, akkor hiszek neked. Azt mondom felejtsük el ami itt történt, és tiszta fejjel éljünk tovább.-lelkesedtem fel tudván, hogy nem lesz ennek a dolognak semmi komoly következménye.
-Így lesz a legjobb, hiszen neked ott van Josh, aki ezt a szerepet betölti az életedben.-ölelt magához, ám ezen a kijelentésén kicsit meghökkentem.
-Még egyelőre magam se tudom, hogy mi van Joshsal..-hajtottam oldalra a fejem.-Nagyon kedvelem, szeretem a személyiségét, a kinézetét, de még csak pár napja ismerem...-mondtam bizonytalan hangon.
-Szerintem ezzel ő is így van. Múltkor beszélgettem vele, és azt mondta, örül, hogy megismerhetett, mert egy csodálatos lány vagy.-húzta széles mosolyra a száját.-Tedd azt, amit jónak érzel. De legyél óvatos.-figyelmeztetett.
-Mindenképpen.-bólogattam hevesen, majd az órámra néztem. 7 óra. Még bőven van időm Josh érkezéséig.-Na Niall, mit szólnál egy kis táncleckéhez?-böktem meg a térdét, majd felálltam a helyemről, és kezemet felé nyújtottam, hogy felsegítsem.
-Benne vagyok, de csak kíméletesen kérlek, egy kicsit fáj a lábam.-tápászkodott fel, majd leporolta magát.
-Melyikkel kezdjük? Gyors vagy lassú?-kérdeztem, miközben levettem a kabátom, a hajamat pedig felgumiztam kényelmesen.
-Hát...ő..kezdjük mondjuk a gyorssal. Az nem olyan bonyolult.-biccentett egyet a fejével, majd várt a válaszomra. Hümmögtem egyet, majd amikor eszembe jutott egy gyors koreográfia beindítottam a telefonomon a hozzá tartozó zenét, és elkezdtem táncolni. Olyan érzés volt újra táncolni, mintha megint hazatértem volna. A tükörből saját alakom nézett vissza mosolyogva, átéreztem a zene ritmusát, szinte nem is görcsöltem a lépéseken, mert jöttek maguktól, a tudatalattimba örökre bevésődtek. Csak arra eszméltem fel, hogy leáll a zene, így én is kénytelen voltam abbahagyni. Szőke barátom a térdein támaszkodva, leesett állat, pislogás nélkül bámult rám. Végül megvakarta a fejét, és értetlenül nézett rám.
-Na?-kérdeztem vigyorogva.
-Valami könnyebb?-kérdezte kétségbeesett arccal.
-Niall, ez a legkönnyebb táncunk, könnyebbet nem tudok mutatni. Na gyere, majd lassítok a tempón.-indultam el felé, majd karjánál fogva vonszoltam oda magam mellé. Szerencsétlenül állt mellettem, míg én kihúzva magam, boldogságot sugározva mosolyogtam.
-Aj, ne vágj már ilyen világfájdalmas képet, majd belejössz. Na gyerünk, egy, két há és...jobbra kettőt, vállat megránt, hátrahajol, kéz előre, hátra, előredől, taps, fordul, fejjel köröz, térdre le, bal kézen megtámaszkodik.-soroltam a lépéseket, és én magam táncoltam őket, ám Niall mozgásából az lett, fogalmam sincs, hogy honnan, de elkezdte táncolni a waka-wakát.
-Niall, kérlek, vedd komolyabban, hisz te akartad, hogy tanítsalak meg táncolni.-löktem meg nevetve, mire ő is felröhögött, és bólintott, hogy rendben, megpróbálja.
-Na akkor újra...egy, két, há és...jobbra kettő, vállat megránt, hátrahajol, kéz előre, hátra, Niall, mi a francot csinálsz?-torpantam meg, mert táncoslábú barátom már a terem másik végében volt, és moonwalk-ozott. Keresztbe font karral álltam meg, lábammal idegesen dobolva, és próbáltam visszafogni röhögésemet. Tettetett sértődöttséggel indultam meg az ajtó felé, amire már ő is felfigyelt, és utánam futott, majd felkapott a vállára, és visszacipelt.
-Niall, tegyél le most rögtön! Hé, nem hallod? Ez egyáltalán nem jó így!-csapkodtam hisztérikusan a hátát, miközben ő velem a vállán éppen keringőzni kezdett (vagy inkább próbált).-Niall, el fogok szédülni!-sikítottam, de nem tett le. Végül a forgástól elvesztette az egyensúlyát, és összecsuklott, kiterült a földön, én meg ráestem. Már a hasamat fogtam, annyira nevettem, ő pedig a fejét, mert esés közben beütötte.
-Nem megmondtam, hogy rakj le?.-könyököltem a mellkasára, és őt bámultam.
-Mondták már, hogy nehéz vagy?-vigyorgott rám szemtelenül.
-Na húzzál el a tudod hova...-löktem meg, majd felálltam, de ő megint gyorsabb volt, a karjába kapott, és megpörgetett a levegőben.
-Csak vicceltem.-mondta lágy hangon.
-Akkor is.-grimaszoltam egyet.-Na akarsz még táncolni?-kérdeztem miután talpam alatt ismét megéreztem a talajt.
-Jó, megpróbálom még egyszer.-rántott egyet a vállán.
-Na ezt már szeretem. Tehát akkor egy, két, há és...-számoltam, majd a lépéseket mondtam, és örömmel láttam, hogy megjegyzett valamennyit. Nem is mozog olyan rosszul, ha komolyan veszi. -Gratulálok, ügyes voltál. Na látod, csak egy kis ösztönzés kell, és máris rendben megy minden.-ugrottam a nyakába és dicsértem meg.
-Az embernek könnyű dolga van, ha ilyen fantasztikus tanártól tanulhat.-szólalt meg kedvesen, mire lányos zavaromban lehajtottam a fejem, és elmormoltam egy köszönöm félét. Az órámra néztem, és elkapott a szívroham. 9 óra múlt 8 perccel.
-Basszus, Niall, elkéstem!-kiáltottam fel, majd a kabátomért rohantam.
-Honnan?-kérdezte meglepődve.
-Josh 9-re jön, és már 9 óra múlt.-mondtam kapkodva.
-Hú, akkor haladjunk. Hazaviszlek kocsival.-vette fel ő is a pulcsiját.
-Az jó lesz, köszönöm.-mosolyogtam rá.
-Még mielőtt kimennénk, ez a tiéd. Hogy bármikor el tudj ide jönni.-lépett oda, és egy kulcsot nyomott a markomba. Elérzékenyülve néztem rá.
-Köszönöm szépen.-öleltem meg újra, majd elindultunk ki a kocsihoz. Egyik kezével még mindig ölelte a vállam, én szintén öleltem őt egyik kezemmel. Odakint a csendes és sötét utca fogadott minket, az idő is lehűlt. Elindultunk a kocsi felé, ám ekkor villanások ezrei égette ki a szemem, az emberek üvöltésétől nem hallottam semmit. Megtorpantam, majd azt éreztem ahogy erősebben magához húz, és átkarol. Fotósok hada tette fel a kérdéseit egymást túlkiabálva, miközben több száz képet készítettek. Egyből körbevettek minket, szinte mozdulni se tudtunk. Ide-oda lökdösődtek, kamerájukat belenyomták az arcomba, és sorra hangzottak a kérdések, mint például: "Hé, Niall ki ez a lány?" "Mióta ismeritek egymást?" "Mióta vagytok együtt?" "Miért titkoltad a világ elől eddig?". Lefagyva szorongattam Niall kezét, aki próbált utat törni a kocsihoz nem sok sikerrel, a fotósokat arrébb lökve, miközben nem túl szép megjegyzések hagyták el a száját. Az egyik firkász hirtelen elkapta a kezem, és kirántott Niall öleléséből, majd kérdezgetni kezdte, hogy ki vagyok én és mi a szándékom? Remegve ráztam a fejem, nem tudtam válaszolni. Niall akkor megfogta a kezem, és visszarántott magához, majd rászólt a fotósra, hogy hagyjon engem békén, és tovább vonszolt át a tömegen egészen addig, amíg az autóhoz nem értünk. Kitépte az ajtót, majd betuszkolt rajta, és ő is beszállt utánam. Elaraszolt a vezetői ülésig, beindította a motort, és amilyen gyorsan csak tudott elhajtott a helyszínről. Néhányan még mindig nem adták fel, az ablakon kívülről is fényképeztek, és futottak utánunk.
Elég sok időbe telt, mire sikerült lehagynunk mindenkit. Kimerülve dőltem hátra az ülésben, és egy nagyot sóhajtottam, majd Niallre néztem, aki majd felrobbant az idegességtől, ujjaival dühösen dobolt a kormányon.
Ő is látta meggyötört tekintetem, majd egy mosolyt erőltetett magára, és megfogta egyik kezem.
-Nem hiszem el, hogy nektek ezt kell elviselnetek minden egyes nap...-szörnyülködtem.-Ezeknek semmi se szent?-háborodtam fel.
-Sajnos nem...így nagyon nehéz élni az életet, hogy bármikor feltűnhetnek a semmiből, és ha épp olyan szituációban vagy, rögtön téma lesz, kiforgatják, és undorító pletykákat kezdenek el terjeszteni...-mesélte.-Minden egyes nap meg kell küzdenünk velük.
-Gyomorforgatóak...ennyire nem tisztelik az ember magánéletét?-ráztam a fejem hitetlenkedve.
-Ennyire nem...és pont ettől akartalak megkímélni, de én hülye. Miért nem taxival jöttünk? Valaki megismerte a kocsimat, onnan tudták, hogy itt vagyunk.-verte a fejét az ülés támlájába.
-Mitől akartál megkímélni?-érdeklődtem, mire nagyot sóhajtott.
-Ettől az egész sztár élettől...fel kell készülnöd rá, hogy holnap címlapon leszünk...-nézett rám gondterhelten, és akkor megértettem.
-Nem fogok annak örülni, amit írnak benne, ugye?-kérdeztem félve.
-Nem igazán...-csóválta  a fejét.-Ne haragudj rám...