(11. bejegyzés) Lizzie, mi volt ez?

Csak ültem megbabonázva a földön, és hallgattam őt, gyönyörű hangja tökéletes kontrasztot alkotott a megjelenésével. Haja még vizes volt az előbbi fürdőzés miatt, pólója rátapadt mellkasára, szemei észvesztően ragyogtak. Arra eszméltem csak fel, amikor abbahagyta a gitározást, és engem nézett. Összeszedtem magam, kihúztam a hátam, és rámosolyogtam. -Most hogyan tovább?-kérdeztem. -Te mit szeretnél?Álmos vagy már?-kérdezett vissza. -Nem!-vágtam rá. Nem akartam elszalasztani egy percet sem, amit vele tölthettem. -Akkor jó. Most felmész a szobádba, felöltözöl, hozod magaddal a telefonod, és ott vársz addig, míg három kopogást nem hallasz az ajtón kívülről.-sorolta. -Mi? Hova megyünk?-lelkesedtem fel egyből. -Mindent a maga idejében, drága. Csak csináld amit mondtam. És lehetőleg halk legyél, nem szeretném, ha lebuknánk.-súgta szigorú arccal, de hangjában éreztem, hogy mosolyog. -Ahogy óhajtja.-súgtam vissza, majd óvatosan felsiettem a szobámba. A folyosók teljesen kihaltak, csend volt, csak a lámpák fénye töltötte be a teret. Halkan emeltem fel a kilincset, nem akartam, hogy Rickie felébredjen, ezért a lámpát se oltottam fel. Lábujjhegyen osontam el a szobámig, amikor hirtelen világosság lett, én meg ijedten fordultam hátra. Barátnőm állt előttem, álmos fejjel, értetlenül. -Lizzie, hova mész?-sétált lassan felém.-Nem mehetsz el, megígérted, hogy maradsz!-mondta bánatos hangon. -Ne aggódj, Rickie, nem utazok haza. Niall el akar vinni valahova.-nyugtattam meg, majd megkönnyebbülést láttam rajta. -Már megijedtem. Ez esetben okosak legyetek, vigyázzatok magatokra. Reggelre visszaérsz?-kíváncsiskodott. -Rickie, te mióta nem ellenzed az esti kisurranásokat? Amikor Daviddel mentem ki, a fejemet akartad venni.-képedtem el.- Amúgy nem tudom, szerintem biztosan, ugyanis fogalmam sincs hova akar vinni.-vontam meg a vállam. -Mert nem mindegy ki az a személy, akivel kiszöksz este. És próbálj meg visszaérni!-ölelt meg barátnőm. -Rendben, de most megyek öltözni. Ja, és ha három kopogást hallasz, ne ijedj meg, Niall lesz az.-léptem még vissza a szobából. Mivel gőzöm nem volt hova megyünk, úgy döntöttem egy farmer, tornacipő, póló, farmerkabát, sál kombináció megfelel. Hajamat leengedtem, fújtam magamra a kedvenc parfümömből, és vártam a jelet. Nekidőltem az ajtónak, hogy egyből észrevegyem, ha ott áll. Fülemet a fának szorítottam, és várakoztam. Egyszer csak meghallottam a három ütemes kopogást, mire egyből kinyitottam az ajtót, és kicsusszantam rajta. Fekete pulcsi volt rajta, kapucni a fején, majd kézen fogott, és együtt szaladtunk le a lépcsőkön. Direkt nem lifttel mentünk, az túl feltűnő lett volna. Hirtelen egy árnyék jelent meg a falon, egy ember közeledett felénk. Mindketten riadtan néztünk körbe hova futhatnánk, hogy ne vegyen észre. -Basszus, Niall, lebukunk!-súgtam neki, majd megragadta a karomat, és egy ajtóhoz rántott. Takarítószerek voltak ott, meg seprűk, felmosók. Gondolkodás nélkül beugrott oda, engem is húzva magával. A hely igencsak szűkös volt odabenn, testünk egymáshoz simult, éreztem forró bőrét, férfias illatát, melyet akárhányszor megérzek mindig elvarázsol. Egymásra néztünk, és próbáltuk nem elröhögni magunkat, mert ez azért vicces, és egyben hihetetlen is, hogy 18 évesen, Londoban, egy szállodában, egy szertárban bujkálok egy világsztárral, aki épp el akar rabolni estére, és mindezek mellet fenn áll a lebukás veszélye is. Ahogy ezeken gondolkoztam a vállam egyre jobban elkezdett rázkódni, alig bírtam visszatartani a nevetést. Mikor végképp elege lett tenyerét a számra tapasztotta, és parancsolóan nézett rám. Véletlenül belerúgtam egy vödörbe mögöttem, ami egyből megcsörrent. Az alak odakint egy pillanatra megállt, nem hallottuk lépteit. A szívem is hevesebben dobogott az izgalomtól. Végül megúsztuk, nem nyitott be, hanem továbbment. Niall bizalmatlanul, de elengedte a számat. -Lizzie, az Isten áldjon meg, olyan komolytalan vagy.-rázta a fejét vigyorogva, majd résnyire nyitotta az ajtót, hogy szétnézzen. -Tiszta a terep, na gyere te kis bajkeverő.-fogta meg ismét a kezem, és kiszaladtunk a hátsó bejárathoz. Még mindig nevettem. Egyébként nem fért a fejembe, hogy honnan tudta, hol van itt a hátsóajtó, és honnan van hozzá kulcsa. Sikeresen kiértünk, nem kaptak el minket. Pedig azt hiszem Bratt most nemrég őrjáratozhatott egyet, behallgat minden szobába, és ahol hangoskodást észlel, elküldi őket aludni több-kevesebb sikerrel. London éjszaka ugyanolyan forgalmas, mint nappal. Csak rosszabb, mert ráadásul sötét is van. A hűvös szellő egyből megcsapott ahogy kitettem a lábam, csillagok milliónyi ragyogtak odafent a Hold mellett. A házakból itt-ott kiszűrődött egy kis fény az utcára, a hatalmas épületek mind ki voltak világítva, ezek mellet a város a kocsik zajától volt hangos. -Most merre?-fordultam bajtársam felé érdeklődve. -Megmutatom neked milyen az éjszaka Londonban.-válaszolt, majd elindult, és engem is invitált, hogy kövessem. Az utcákon sétáltunk, beszélgetve. Egyszer csak egy hatalmas téren kötöttünk ki, ami tele volt fényekkel, és emberekkel. -Trafalgar Square?-kérdeztem tőle. -Ugye milyen más így este?-húzott arrébb, mert egy ember majdnem nekem jött. Bámulatos volt, a fények, a víz csobogása, az utcai zenészek hangszereinek hangja teljesen magával ragadott. Megbökte a vállam, majd a szökőkút felé biccentett. Odasétáltunk, majd belenéztünk. Az alján megcsillantak a beledobált érmék  amikor rájuk vetődött a fény. A víz hirtelen lilán kezdett el világítani, ami nagyon tetszett. Közelebb húzott magához, majd a telefonját az arcunk elé tartva egy képet akart csinálni, de én ösztönösen elhajoltam. -Ne csináld már Liz, csak egy képet!-fordított vissza, de én a fejemet ráztam. -Lizzie!-szólt rám erélyesebben-Visszaviszlek a szállodába, ha nem engeded meg!-fenyegetőzött. Válaszul felhúztam a szemöldököm, kiöltöttem rá a nyelvem, és belemosolyogtam a kamerába.-Dobjunk bele mi is egy érmét, és kívánjunk!-lelkesedtem fel, majd előhalásztam a pénztárcám. Megfogtam a pénzt, lecsuktam a szemem, és a kívánságon gondolkoztam. Vajon mit kívánhatnék? Hisz minden rendben van az életemben, kivéve egy valamit, amit ha akarnék se tudnék visszakapni. Felé fordultam, láttam, ahogy ő is a kezében tartja az érmét, lehunyva szemét, és koncentrál. Akkor eszembe jutott mit is kívánhatnék. Rábólintottam az ötletre, egy puszit adtam az érmére, és belevetettem a vízbe.  -Gyere, ez még nem minden.-húzott el onnan, egyenesen egy csoport gitározó, éneklő zenészhez. Rajtunk kívül még egy páran hallgatták őket, hangszertokjaikba pénzt dobáltak. -Csak hallgasd őket, a dolgokat amiről énekelnek.-állt meg mögöttem, és suttogta a fülembe. Figyelmesen hallgattam őket, és meg kell hogy mondjam, meghatódtam igazán. Az élet szépségeiről énekeltek, arról, hogy bármi történjék mindenben a jót nézzük, sose bánkódjunk, hiszen minden rosszban van valami jó. Teljesen magával ragadott a zene, lehunytam a szemem úgy füleltem tovább. Hogyan lehetséges az, hogy ilyen tehetséges emberek, mégis az utcára kényszerülnek énekelni, lehet, hogy van köztük olyan, akinek nincs semmije, csak a zene ami elfeledteti vele a világ minden fájdalmát arra az időre amíg játszik, és még is képes a világ szépségeiről énekelni. -Tetszik?-hallottam meg a kellemes hangot, majd bólogatni kezdtem.-Ideje lassan tovább menni.-mondta gyengéden. Egyet értettem , majd még mielőtt elmentünk volna mindketten pénzt tettünk a tokba. Az egyik gitáros rám nézett, és hálásan elmosolyodott. Biztató pillantást küldtem felé. -Mi még a terved?-kérdeztem tőle. -Majd megtudod.-adta a választ. -Hát ezzel okosabb nem lettem.-mondtam neki nevetve. -Ennél okosabb már nem is lehetnél.-nevette el ő is magát, majd egy puszit nyomott a fejemre. Hirtelen átjárt a hideg, és megrázkódtam. -Fázol?-kérdezte. -Ahan, egy kicsit.-húztam összébb magamon a kabátom. -Akkor hazamegyünk.-jelentette be. -Ne! Nem akarok még visszamenni!-tiltakoztam egyből. -Nem azt mondtam, hogy visszaviszlek, hanem azt, hogy hazamegyünk, hozzánk.-magyarázta el, mire felnevettem. -Ó, így mindjárt más.-helyeseltem. Leintett egy taxit, majd bemondta a címet, és elindult hozzájuk. Kicsit feszélyezve éreztem magam, mert még sosem jártam náluk. Vajon a többiek is ott vannak? Vajon mit fognak hozzá szólni, hogy az éjszaka közepén Niall beállít velem? Félre fogják érteni? Nem! Azt nem akarom! -Min töröd a fejed?-kérdezte mosollyal az arcán.-Már vagy egy öt perce pislogás nélkül bámulsz magad elé.-világosított fel. -Ó, hát, csak gondolkoztam...-hajtottam le a fejem. -Nem kell félned, örömmel fogadnak majd.-tette a kezét az én kezemre. -Azt mondod?-néztem rá gondterhelten. -Igen, azt. Feleslegesen ne idegeld magad ilyenekkel. Bírnak téged, már amennyit ti találkoztok nem hiszem, hogy rosszabb véleménnyel lennének rólad. Harry például azt mondta a múltkor, hogy mikor hozom már el a 'balhés csajszit'?-mesélte. -Ez komoly? Balhés csajszinak hív csak azért, mert belemásztam egy szökőkútba?-hitetlenkedtem. -Jó volt az első benyomása rólad, bír téged.-mondta biztató hangon.-Ahogy a többiek is. Tőlük nem kell félned, nem fognak bántani.-nyugtatott. -Akkor jó.-mosolyogtam rá. Közben megékeztünk a házhoz. Kiszálltam a kocsiból, de majdnem visszahuppantam az ülésre, annyira sokkolt a látvány. Egy óriási, gyönyörű már-már villának nevezhető építmény magasodott előttem, szépen kivilágítva. -Gyere, ne ijedj meg.-ragadta meg a karom, és hívott be. Kinyitotta a kaput, belül a kert csodaszép volt még így este is, középen állt egy kisebb szökőkút, az út kövekkel volt kirakva, ami a bejárathoz vezetett, előtte hatalmas terasz, növényekkel, és padokkal telítve. Az ajtóhoz értünk, határozott mozdulatokkal nyitotta ki, majd lökte be. Ha azt hittem, hogy a ház külsejétől elájulok, a belsejétől konkrétan meghalok. Tágas szobák, a színek összhangban egymással, hatalmas nappali ami egybe volt kötve a konyhával, berendezési tárgyak tömkelege, elektronikus cikkek, cserepes növények, mesés függönyök, szőnyegek, és kellemes illat. Egyáltalán nem úgy festett, mint egy fiúlakás. -Na, mit szólsz?-állt meg mellettem, fürkészően nézett rám. -Hú...-nyögtem ki teljes erőmből, még mindig elképedve álltam. -Értem, ezek szerint tetszik. A srácok szerintem lent vannak a dühöngőben, menjünk le köszönjünk nekik.-mutatott egy ajtóra. -Hogy hol vannak?-néztem rá értetlenül. -A pincerészben van a dühöngő. Esténként ott vagyunk lent, amikor nincsen semmi programunk és zenélünk, tévézünk, iszogatunk lazulunk.-ismertette a dühöngőt. Egy lépcsőn kellett lemenni oda, már hallottam a srácok nevetését  lentről. -Sziasztok!-köszönt Niall hangosan. -Ááá, helló, sziasztok!-intett Louis a kanapén fekve. -Na csak hogy megérkeztél Niall, már azt hittük hívnunk kell a rendőrséget!-mondta aggódó hangon Liam.-Azért örülünk, hogy itt vagytok!-húzta mosolyra a száját. -Hé, balhés csajszi, üdv nálunk!-pattant elém Harry, és megölelt. -Én is örülök, hogy itt lehetek.-mondtam halkan. -Hát ti meg merre voltatok?-méregetett Zayn, aki a telefonján bíbelődött közben. -Itt is, ott is.-válaszolt Niall nem túl bőven. -Lizzie, maradsz éjszakára?-kérdezte Harry. -Nem, dehogyis!-vágtam rá talán túl gyorsan is. -Miééééér'?-szólalt meg Louis nyávogó hangon.-Van elég hely!-vigyorgott. -Szerintem ha már itt alszik, biztos hogy nem egy vendégszobában szeretne aludni, mikor minden ágy kétszemélyes.-kiáltott Zayn az üdítőautomata elől, mire a többiek kajánul elvigyorodtak, én meg ijedten Niallre pillantottam. -Na jó, ebből elég lesz, gyere Liz.-fogta meg a karom, és a lépcső felé húzott.-Fent leszünk, ha keresnétek!-kiáltott vissza. -Nyugi, senki se fog zavarni titeket!-válaszolt Harry. Niall a fejét csóválta, én meg elvörösödve baktattam utána. -Mindig ilyenek?-kérdeztem. -Ez még semmi, most még visszafogták magukat, mert először vagy nálunk, és nem akarják, hogy egyből elmenekülj.-mondta tárgyilagosan.-Ne haragudj rájuk, kissé idióták, de így kell őket elfogadni.-mondta Niall. -Dehogy haragszom, igazán jó fejek, csak még nem szoktam hozzá.-válaszoltam. -Hát akkor majd most hozzászoksz.-vigyorodott el.-Ez az én szobám.-nyitotta ki előttem az ajtót. Kedves kis szoba, na jó, nem kicsi, hatalmas, de azt már megszoktam, hogy ebben a házban az a szó, hogy kicsi, nem létezik. Kék falak, fehér bútorok, a sarokban egy babzsák, mellette a gitárja, és valóban igaza volt Zaynnek, két személyes az ágy, mely az ablak mellett volt szépen letakarva sötétkék ágytakaróval. Szemben vele óriási plazmatévé a falon, alatta CD-k sokasága, a falon közös képek a srácokkal, a családdal. Igazán tetszett minden. -És most?-fordultam felé. -Nem haragszol, ha én most elmegyek fürdeni? Addig kapcsold be a tévét, keress rajta valamit, vagy nézz szét a filmek között.-mutatott a nagy csomó CD felé. -Nem semmi baj, menj csak nyugodtan, addig elleszek itt.-bólintottam, majd becsukta maga után az ajtót. Leültem az ágyra, elővettem a távkapcsolót, és léptettem a csatornákat. Semmi érdekeset nem adtak ilyenkor, már épp ki akartam kapcsolni, mikor meghallottam a zenecsatornán egy ismerős számot. Szemem önkénytelenül lecsukódott, eszembe jutottak az emlékek, a lépések, melyeket ha akarnék se tudnék elfelejteni. Az ajtóra néztem, mely nem nyitódott, majd a képernyőre emeltem a tekintetem. Nem bírtam kontrollálni maga, felkeltem az ágyból, és elkezdtem táncolni a berögzült mozdulatokat. Pont úgy mozogtam mint egy éve, és úgy is éreztem magam. Még mindig tisztán emlékeztem a koreográfiára, minden egyes lépésre. Átadtam magam az érzésnek, egy pillanatra elfelejtettem mindent ami körülöttem van, csak a zene, és én. Egyszer csak halk morgást hallottam a hátam mögül. Ijedten fordultam meg, reméltem, nem sokat látott. Ott állt velem szemben, nekidőlve az ajtófélfának, és kérdőn nézett rám, szemében tükröződött a kíváncsiság. -Mennyit láttál?-kérdeztem félve. -Épp eleget... Lizzie, mi volt ez?-indult meg felém. -Semmi...csak táncoltam.-válaszoltam a földet bámulva. Csak táncoltál?! Lizzie, sok táncot láttam már, de ez mindet magasan ütötte, profi koreográfia, bámulatos mozgás. Táncolsz?-emelte fel a fejem, hogy a szemébe nézhessek. Sóhajtottam egy nagyot, és lerogytam az ágy szélére. Nehéz volt belekezdenem, de el kellett mondanom neki, addig úgyse hagy békén. -Kiskorom óta táncolok...balettel kezdtem, majd jöttek a versenytáncok, végül pár idősebb barátommal összeálltunk egy tánccsapatba. Volt egy verseny, amire beneveztünk, és meg is nyertük. Felfedeztek minket, hívtak élő showkba fellépni, háttértáncosokként is szerepeltünk rengeteget. Végül alapítottunk egy tánciskolát, ahova sok mozogni szerető diák járt. Életem legboldogabb időszaka volt, a szüleim mind mellettem álltak, és támogattak. A tánc számorma olyan volt, mint a levegő. Nem tudtam nélküle létezni. Ha nem táncolhattam, halottnak éreztem magam. A tánc iránti szeretetet anyától örököltem, neki az élete volt. Versenytáncolt, amióta csak az eszét tudta. Volt, hogy órákra eltűntünk, és csak táncoltunk. Ez a közös pont volt bennünk, ami miatt oly szoros volt a kapocs közöttünk. Majd az után az éjszaka után...többet nem mentem be a tánciskolámba, soha többé nem álltam színpadra, és nem táncoltam. Mikor meghalt, ezt a darabot kitépte belőlem, emlékét szívemben őrzöm, de nem vagyok már képes közönség elé állni. Amit pedig most láttál, ez volt az, amivel megnyertük a versenyt. Anya halála óta most táncoltam először. De most se kellett volna...-vallottam be, majd éreztem ahogy könnyeim megindulnak, és sírni kezdek, mire ő magához húz, és a hátamat simítja, miközben kedves szavakkal próbál nyugtatni. -Lizzie, ne sírj...kérlek.-hallottam könyörgő hangját, de nem bírtam abbahagyni. A régi sebek mind felszakadtak, és egyszerre kezdtek el újra sajogni. -Lizzie, tudom, hogy mennyire fájt elveszteni anyukádat. De azt is tudom, hogy erős vagy, és nem fogod elhagyni magad. A táncot meg hiba lenne abbahagyni. Egy ilyen csodát nem szabad elrejteni. Lizzie, számodra a tánc az élet, ez kiderült mindabból amit elmondtál. Anyukád is azt szeretné, ha folytatnád ott, ahol abbahagytad. És ő így is nagyon büszke rád, de ha azt látná, hogy megvalósítod az álmaidat, ő lenne a legbüszkébb. És onnan fentről most is néz, és a szíve megszakad, hogy sírni lát.-ölelt szorosan, és biztatott. -Niall, én soha többet nem táncolok...nem tudnék kiállni az emberek elé, mert ő jutna eszembe.-ráztam a fejem. Most már muszáj abbahagyom a sírást, nem láthat így, ennyire szétesve. Kihúztam magam, letöröltem a könnyeimet, és a szemébe néztem. Láttam rajta, hogy már ő is elgyengült, de amint egy mosolyt erőltettem magamra, szemei felcsillantak. -Lizzie, higgy nekem kérlek. Próbáld meg újra.-kérlelt. -Niall, bármit kérhetsz, csak ezt ne.-csóváltam meg a fejem. -Rendben, akkor arra kérlek, hogy taníts meg engem táncolni!-mondta, ám erre a válaszra egyáltalán nem számítottam. -Tessék? Tanítsalak meg táncolni? Mit tanítsak meg?-értetlenkedtem. -Nem tudom, valami lassút, meg gyorsat is. Ha közönség elé nem akarsz kiállni, taníts meg engem táncolni, mert elég idétlenül nézek ki a színpadon, amikor nem tudok mozogni.-nevette el magát. Egy pillanatra elgondolkodtam, de rábólintottam. -Rendben, legyen, megtanítalak táncolni.-adtam be a a derekam. -Ez az!-ütött egyet a levegőbe teljesen átszellemülve. -Annyira útállak!-hazudtam neki.-Mindig beleviszel minden hülyeségbe!-dőltem hátra az ágyban, és a plafont bámultam. -Igen? Szóval útálsz? Most vérig sértettél!-játszotta a sértődöttet, majd ledőlt mellém, és megcsikizett. Összerándultam, és próbáltam leszedni a kezét magamról, és sikítottam, hogy engedjen el, de nem érdekelte. Rázkódtam, rugdostam, csíptem, haraptam a kezét, ám akkor se engedett el. -Niall, kérlek ne csináld!-sikítottam nevetve. -Miért ne? Azt mondtad útálsz, akkor meg nem tök mindegy mit csinálok?-folytatta kínzásomat.-Na jó, csak hogy lásd milyen vagyok hozzád.-eresztett el, majd felkelt az ágyból. Megsemmisülve feküdtem tovább, ám nem hagyhattam, hogy ezt megússza. Lendületből a hátára ugrottam, de mintha számított volna rá elkapta a combom, és erősen megszorította, majd visszafordult az ágy felé, és ráugrott. -Ezt komolyan gondoltad?-mondta, majd leszorította a kezeimet, és megint elkezdett volna csikizni, ha nem fordítom át a hátára, és most én nyomtam őt le. -A legkomolyabban.-néztem farkasszemet vele, és belecsíptem a hasába. Válaszul csak felmordult. Nem tudom meddig birkózhattunk, nem rémlett semmi. Telefonom folytonos bömbölésére lettem figyelmes. Szétnéztem, már világos volt. Felvettem a készüléket, és Rickie hangját hallottam. -Lizzie, hol a fenében vagy????? Fél óra múlva indulunk, és te még sehol sem vagy! Nagyon siess, én feltartóztatom Brattet ameddig csak lehet!-üvöltötte. Akkor kipattant a szemem, és az órára néztem, majd a mellettem szuszogó Niallre. -Niall, basszus, kelj fel, elaludtunk!-rángattam teljes erőmből. Szőke barátom kómás fejjel pislogott rám, hirtelen azt se tudta hol vagyunk, majd amikor kivilágosodott előtte a helyzet, fejvesztve pattant fel,. Végül tehát ott aludtam nála, ruhástul, mindenestül feküdtünk egymás mellet a nagy ágyban. Egymásra néztünk, és egyszerre tört ki belőlünk a röhögés. -Na haladjunk, ha nem akarunk végleg lebukni!-szólalt meg elsőnek, majd felálltunk, és együtt rohantunk le a lépcsőn....