(9. bejegyzés) Meglepetés...

Sziasztok! Ne haragudjatok ezért a részért, nem sikerült olyan jól, mint ahogy elterveztem, de ígérem, a következő résszel kárpótollak titeket! Puszi .Dóri

Fáradtan ballagtam be a szobába, ahol Rickie a kanapén ülve beszélt telefonon valakivel, gyanítom, hogy Liammel. Amikor megpillantott, felemelte a mutatóujját, jelezvén, hogy álljak meg, mert mondani akar valamit. Gyorsan elköszönt, letette a a telefont és kérdőn felém fordult. -Na mesélj, mi volt?-kérdezte látszólag izgatottan. Odamentem hozzá, és leültem mellé. -Hát, beszélgettünk, ittunk, nevettünk, megbeszéltük, hogy holnap a programok után elmegyünk vacsorázni, és amikor felkísért a szobámig, végül megcsókolt.-hadartam el egy szuszra. -Hogy mi van?!-nézett rám értetlenül- Megcsókolt? Már, az első találkozás után?-ájuldozott. -Nekem is hirtelen jött, nem tudtam mit csinálni.-védtem meg magam. -Hát ez a gyerek nem normális!És hogy lehetsz te is ilyen felelőtlen? Az első gyerekkel akivel összefutsz, már egyből smárolsz? Észnél vagy?-fakadt ki. -Rickie neked meg mi bajod? Nem követtem el semmit, ahogy ő sem. Nekem nincs most kapcsolatom, meg nem hiszem, hogy 3 hét alatt olyan szoros szálak alakulhatnának ki két ember között. Nyugodj már le, csak élvezni akarom az ittlétet, ha már eljöttem, pedig nem sok kedvem volt hozzá! Neked könnyű, te boldog vagy, van barátod, életkedved Londonhoz. Nekem egyik sincs per pillanat.-förmedtem rá.- Most pedig ha nem bánod, elmennék aludni.-köszöntem el tőle, majd átmentem a szomszéd szobába, és idegesen bevágtam magam mögött az ajtót.  Bántott, hogy Rickie nem ért meg, csak a rosszat látja, pedig ő a legjobb barátnőm. Átöltöztem, majd lefeküdtem az ágyra, és bámultam a plafont hosszú ideig, miközben folyamatosan kattogott az agyam. Hogy veszhettünk össze egy ilyen hülyeségen? Egy fiún? Egy egyelőre még ismeretlen srác nem állhat a barátságunk útjába! Istenem, de csúnyán beszéltem vele, pedig tudom, hogy ő csak nekem akar jót. Hogy vághattam azt a fejéhez, hogy neki van barátja? Örülnöm kellene neki, hogy boldog. Szörnyű barátnő vagyok. Nem tehetem meg vele, hogy ellenséges leszek egész 3 hétig, mert így senkinek sem lesz jó. Már éppen álltam volna föl az ágyból, amikor halk kopogás hallatszott az ajtón, majd lassan kinyílt. Barátnőm dugta be rajta a fejét, bizakodva. Beljebb invitáltam, majd leült az ágyam szélére, és a földet nézte. Én őt. -Rickie...-kezdtem.-ne haragudj, nem akartalak megbántani. Ígérem, soha többet ne fogok így viselkedni, és jól fogom magam érezni itt Londonban. Felemelte a fejét, kicsit oldalra döntötte, majd a szemembe nézett és egy vékony mosoly terült szét arcán. -És jól csókol?-kérdezte vigyorogva. Válaszul nyakába ugrottam, úgy, ahogyan ő szokta mindig, és mindketten felnevettünk. -Eszméletlenül jól.-áradoztam. -Lizzie, én csak neked akartam jót. De nem tilthatok meg semmit. Ha úgy gondolod, hogy szükséged van arra, hogy találkozgass ezzel a sráccal, ha mindez azért kell, hogy jól érezd magad, hát nem bánom, nem fogok beleszólni. Viszont kárpótlásul holnap a vacsora után eljössz velem úszni egyet!-parancsolt rám. -Hát persze, hogy elmegyek! De mesélj, ti hogy vagytok Liammel?-kérdeztem kíváncsian.-Hogy megy ez a távkapcsolat? -Nagyon szeretem, és már nem úgy, mint egy rajongó. Megismertem és egyszerűen beleszerettem a belsőjébe is.  Nincs olyan nap, hogy ne hívna, mindig mondja, hogy hiányzom neki, és azt hajtogatja, hogy addig nem nyugszik, míg nem találkozunk. -áradozott. Nem tudtam, rá merjek-e kérdezni, hogy ő tud-e erről valamit. De mit veszíthetek? -És Niall? Ő hogy van?-szaladt ki a számon hirtelen. Rickie egy másodpercre mintha másfelé nézett volna, de mosolyogva válaszolt. -Minden rendben vele, szerencsésen hazaért.-mesélte. -Ahan, az jó, igen...-bólogattam. -És hiányzol neki.-fejezte be a gondolatot, mire felütöttem a fejem. -Komoly?-kérdeztem meglepetten. -Igen. De valamiért bánatos mostanában. Liam se tudja miért. Elhúztam a számat, mert tulajdonképpen én sem tudtam, mi lehet a baja. -Na de most már aludjunk, mert holnap nem tudunk felkelni!-kapcsolta le a villanyt Rickie, és kiment a szobámból. Visszadőltem az ágyra, és a hallottakon gondolkoztam. -Nekem is hiányzol...-jegyeztem meg halkan, csukott szemmel, majd hagytam, hogy eluralkodjon rajtam az álmosság.  Reggel az ébresztőórám erős nyivákolására keltem, az idő nem olyan volt, mint odahaza, a nap sütött, ám meleg nem volt. Rég nem keltem ilyen korán.
Magamra kaptam egy melegítő felsőt, majd kisétáltam a konyha részbe. Rickie már ott sürgött-forgott nem tudni mióta, de nagyon frissnek látszott, és eléggé ki volt virulva. –Jó reggelt, Lizzie! Gyere, egyél pirítóst, meg csináltam teát is!-pakolta le az ennivalókat az asztalra. Ásítva ültem le a székre, majd megtámasztottam a fejem. –Te mióta vagy fent?-kérdeztem álmosan. –Már elég régóta.-hangzott a válasz.-De ajánlom, hogy te is iparkodj, mert kevesebb, mint egy óra múlva indulunk.-emlékeztetett. Haraptam egy pár falatot, ittam egy bögre teát, majd visszabotorkáltam a szobámba, hogy felöltözzek. A tegnapi esetből tanulva, most egy zöld csőfarmer és egy buggyos fekete blúz mellett döntöttem szintén zöld sállal. Hajamat lófarokba fogtam, feltettem egy nem túl feltűnő sminket, felvettem a szemüvegem és a fekete tornacipőm. A Nialltól kapott karkötő sem maradhatott el, amire mint mindig, most is ha ránéztem reflexszerűen elmosolyodtam, és végigsimítottam rajta. Bepakoltam a táskámba a telefonom és a pénztárcám, majd kimentem Rickiehez, hogy együtt induljunk le a hallba. Már mindenki ott volt, izgalommal telve, türelmetlenül. –Na srácok, úgy látom mind itt vagyunk. A program így hangzik: sétálva elindulunk, mindenki kigyönyörködi magát a látványban, megnézzük a Tower Brigde-t, a Big Ben-t, felülünk a piros túrabuszba, ami végigvisz minket a városon, és ha marad időnk felülünk a London Eye-ra. Remélem mindenkinek megfelel, mert ha nem, az még most szóljon, őt itt hagyjuk bezárva a szobájába.- viccelődött Bratt, majd mivel nem volt jelentkező, elindultunk. Kiléptünk a szállodából és egyből megcsapott a londoni levegő. Az utca a kocsik zajától, és az emberek kiabálásától volt hangos. Akadtak olyan szakaszok, ahol alig fértünk el a járdán, annyian közlekedtek még rajtunk kívül. Az emberek mindegyike rohant, telefonált, sokszor telefonálva rohant át az utat figyelembe se véve, amire ilyenkor hangos dudálás volt a reakció. Jókedvűen mentünk végig az utcákon fejünket kapkodva a látnivalók között. Csináltunk képet a jellegzetes piros telefonfülke mellet, lefotóztuk a piros buszt, mindenki nagyon élvezte az itt töltött időt. A Tower Brigde élőben még nagyobb, mint képeken, a Big Ben szintén. Mindenki készített egy csomó képet az ottani dolgokról, Dan megpróbált kínai turistákkal beszélgetni, akik persze mit sem értettek a makogásából. Jól szórakoztunk, és maradt időnk a London Eye-ra is, nagy örömünkre. Nagy várakozások után végre feljutottunk, és vártuk, hogy elinduljon. Ámulatba ejtő volt a kilátás, szinte ameddig a szem ellátott épületek tornyosultak, és fények ragyogták be az eget. –Lizzie…-hallottam barátnőm kétségbeesett hangját mellőlem. Oda néztem, ő pedig mozdulatlanul állt, és bámult maga elé, mint aki lefagyott. –Rickie, minden rendben?-léptem hozzá közelebb, de akkor sem mutatta az élet semmi jelét. –Tériszonyom van. -bökte ki lemerevedve.  Átkaroltam a vállát, majd magamhoz húztam, és nyugtattam, hogy nem lesz semmi baj, nincs mitől félnie. –Rickie, nézz szét, különben meg fogod bánni!-biztattam kedvesen. Óvatosan felnézett, kicsit oldalra fordult, hogy láthasson. –Hú, ez tényleg szép.-mondta elképedve. –Na látod, én megmondtam!-vágtam rá. Élvezetes volt a nap ezen része, majd mikor vissza kellett gyalogolni a szállásra, a lelkesedés kicsit elhanyatlott. Egész nap sétáltunk, lejártuk a lábunkat, ám nem volt mit tenni. A lábamat feltörte a cipő, a kellemes idő ellenére szakadt rólam a víz. A szobánkba érve fáradtan dőltünk le az ágyra, de élményekkel telve. Még bőven volt idő vacsoráig. Néhányan kitalálták, hogy menjünk le a partra, ami nem túl messze volt. Gondoltuk, miért is ne. Átváltottunk egy kényelmesebb viseletre, majd lecsattogtunk a vízhez. A lágy szellő belekapott a hajamba, kedvesen cirógatva arcomat. Leültünk közel a vízhez, és beszélgettünk. –Várod már az estét?-kérdezte Rickie. –Igen, de egy kicsit félek.-mondtam, mire Rickie érdeklődve felém fordult. –Mármint úgy értem, hogy nagyon bejön Josh, irtó jól néz ki, meg nagyon kedves. De nem tudom mit akar pontosan. Ahogy tegnap megcsókolt, félek, hogy lehet többet is szeretne. Én viszont nem.-regéltem el az aggodalmaimat. –Szerintem ha megpróbál közeledni, egyszerűen mondd meg neki, hogy te ezt nem szeretnéd. Ha nem egy tuskó megérti, és nem próbálkozik. Ha viszont nem, akkor folyamodj fizikai módszerekhez-ötletelt Rickie. –Igen szerintem is arcon fogom csapni.-nevettem el magam. Tovább ültünk békésen a parton, amikor két kéz felrántott, és a víz felé kezdett cipelni engem és Rickiet is. –Srácok, ne, hagyjátok abba, nem akarunk vizesek lenni!-sikítottunk, de nem tettek le minket. Ölükben elvittek a vízig, majd egy határozott mozdulattal bevágtak a hullámok közé. –Dan, ezt megbánod!-visítottam, majd elindultam felé, hogy lenyomjam a víz alá, de ő megint gyorsabb volt, elkapott és magával rántott. –Na kérsz még?-incselkedett, mire én rá akartam ugrani, de elpattant előlem, így én megint a vízbe zuhantam. –Dan, ti nem vagytok normálisak.-jelentettem ki közben Rickiere nézve, akit ugyanilyen sors ért mint engem. Fiúbarátaink csúnyán megfürdettek mindkettőnket. Csurom vizesen, ám annál nagyobb jókedvvel sétáltunk vissza a lakhelyünkre. –Na de mondjátok, hogy nem élveztétek!-kiáltották a hátunk mögül. –De Dan, életünk legjobb élménye volt ruhában a vízben csatázni. Legközelebb muszáj lesz megismételnünk!-válaszoltam ironikusan, majd kicsavartam hajamból a vizet, levettem a cipőm, és mezítláb gyalogoltam vissza. Bent értetlenül néztek ránk, mert az eső nem esett, mi mégis tocsogtunk a víztől. Épp fordultam be a liftbe, amikor legnagyobb meglepetésemre Joshsal találtam szembe magam. –Á, szia sellőlány!-köszönt jókedvűen. A sellőlány kifejezéssel gondolom arra utalt, hogy már megint vizes vagyok. –Remélem nem felejtetted el a ma estét!-juttatta eszembe. –Nem dehogy is, ott leszek, ahogy megbeszéltük!-bólogattam. –Akkor jó, ne haragudj, de most mennem kell, majd találkozunk.-búcsúzott, majd ellépett mellőlem. Fent rendbe szedtem magam, megtörölköztem, és készültem a vacsorára. Fejem megválaszolatlan kérdések hadától zsongott. Mi lesz ebből, Lizzie?-kérdeztem saját magamtól. A tükörből egy magabiztos lány néz vissza rám, tele életerővel, belül viszont elveszett voltam, mintha csak arra várnék, hogy jöjjön valaki, aki kiszakít ebből a világból, és elrepít egy olyanba, amit minden kétség nélkül a magaménak érzek. Felhívtam apát, meséltem neki a mai napomról, de Josht nem említettem direkt. Nem akarom, hogy feleslegesen izgassa magát, tudok magamra vigyázni. Aztán beszéltem húgommal is, aki most is hozta a szokott formáját, pörög ezerrel, csodálom, hogy apa nem fárad ki mellette. Elröpült az idő, már megint azt vettem észre, hogy késésben vagyok. Lesiettem az étterembe, ő ott várt rám. –Szia, örülök, hogy itt vagy.-üdvözölt kedvesen, majd az egyik asztalhoz vezetett. –Mit kérsz?-kérdezte, miközben mindketten az étlapot forgattuk a kezünkben. A pincér is megérkezett, várta a rendelésünket. Annyi finomság volt, hogy alig tudtam választani. –Azt hiszem, rántott hús burgonyával megfelelő lesz.-böktem ki hosszas hallgatás után. –Rendben, akkor két rántott húst, burgonyával.-adta le a rendelést. –Mesélj, milyen napod volt?-nézett rám kíváncsian. –Aránylag jó, szép hely London. És még felét se láttuk, én már teljesen kifáradtam a sok gyaloglástól.-válaszoltam. Válaszomat halk nevetés kísérte. –Majd megszokod.-mondta, majd az asztalon pihentetett kezem felé nyúlt. Egy pillanatig haboztam, de végül nem húztam el, engedtem, hogy hozzám érjen. –Valami baj van?-kérdezte látva bizonytalan arckifejezésemet. –Josh, én kedvellek, de…-próbáltam volna meg megszólalni, de torkomon akadtak a szavak. –De?-húzta fel az egyik szemöldökét. –De én nem akarok semmi komolyat egyelőre. Jól érzem magam veled, de nekem ez nem hiszem, hogy menne.-fújtam ki szaggatottan a levegőt. Kicsit megszorította kezem, és a szemembe nézett. –Lizzie, én is kedvellek. Nem akarom, hogy megijedj tőlem. Nem fogok neked ártani megígérem, és nem teszek semmi olyat, amit te nem szeretnél. A szavamat adom.-mondta őszintén. –Köszönöm.-mosolyodtam el megkönnyebbülten. Közben megérkezett a vacsoránk, finomra sikerült, jól tele is ettem magam. Be kell vallanom, nagy hibába estem. Elsőre ítélkeztem Josh felett. Nem olyan srác, mint amilyennek gondoltam. Érzékeny, vicces, tisztelettudó és mind e mellet piszok jól is néz ki. Mindene megvan hozzá, hogy nagyképű legyen, de ő mégse az. Vacsora közben jókat beszélgettünk, nevettünk. Együtt indultunk el a szobáink felé. Ismét elkísért az ajtónkig. Megálltunk egymással szemben, és elcsendesedtünk. Most nem mozdult, nem ért hozzám, úgy mint tegnap. –Köszönöm ezt a szép estét, Lizzie. –Én is köszönöm.-válaszoltam, miközben elmerültem tekintetében. –Jó éjszakát, remélem holnap találkozunk, sellőlány.-nézett a szemembe, majd megfordult, hogy elmenjen. Saját magamat is megleptem a reakciómmal, ugyanis most én kaptam a keze után, fordítottam magam felé, és én csókoltam meg. Nem tiltakozott, kezét a derekamra helyezte, kicsit közelebb húzva magához. Hosszú csókunk után még ott álltunk összeölelkezve, egymást bámulva. –Most már elengedlek, jó éjt.- adtam még egy utolsó csókot neki, majd mindketten elindultunk a saját szobánkba. Rickie nem volt bent, a sötét, üres szoba köszöntött. Feloltottam a villanyt, majd a konyhába mentem egy kis innivalóért. A telefonom rezegni kezdett, sms-t kaptam. Előkotortam a táskámból, majd elolvastam. „Végeztél már? Ne feledd a medencénél várlak! Siess! Puszi!” –írta Rickie. –Ú basszus, el is felejtettem.-csaptam a homlokomra, majd a bőröndömhöz mentem megkeresni a bikinimet, és a törölközőmet. Átöltöztem, felvettem a fürdőköpenyem, és elindultam a medencéhez. A folyosó üres volt, csak a lámpák világítottak. Bolyongtam egy ideig, mire megtaláltam az oda vezető utat. Leballagtam a lépcsőn, bentről egy hangot se hallottam. A medence körül nem volt senki, csak kis mécsesek pislákoltak a víz körül. Rickie!-szólítgattam, de nem érkezett válasz. Ijedtem néztem körbe, szóltam még egyszer, aztán még egyszer egyre hangosabban, de senki se válaszolt. Hirtelen egy ismerős illat csapta meg az orrom, és hátulról valaki megérintett. A szívem is gyorsabban lüktetett, szinte kiugrott a helyéről, ahogy megfordultam, egy ismerős arc is társult a kézhez. Hosszú farmert, fehér pólót viselt, arcára rávetődött a mécsesek fénye, szőke haja kuszán állt, kék szeme a legfényesebb csillagnál is erősebben ragyogott. Ott állt velem szemben, tekintetünk egymásba forrt, arcán ott ült kisfiús mosolya. Egy szó sem tudta elhagyni a számat, csak álltam ott megbénulva egyrészt a meglepetéstől, másrészt a hitetlenségtől. Nem hittem el, hogy itt van. –Meglepetés.-szólalt meg rekedtes hangon, mely visszhangzott az üres teremben, és amibe egyből beleborzongtam hogy meghallottam. Mihelyst visszanyertem az erőmet, gondolkodás nélkül a nyakába ugrottam, szorítottam magamhoz, közben úgy éreztem ott helyben össze tudnék esni a boldogságtól, ha ő nem tart meg. –Niall…ez...ez...-próbáltam volna meg kipréselni a szavakat magamból, de nem jártam sikerrel. A világ legjobb érzése töltött el, hogy újra láthatom és itt van velem.-Te hogy kerülsz ide?-néztem rá kábultan, majd válasz helyett, csak még szorosabban magához ölelt...