(8. bejegyzés) Köszönök mindent...

Ahogyan ott ült az ablakom alatt, és nekem gitározott, úgy éreztem magam mint a mesékben. Tisztán szóló hangja elárasztotta a csendes utcát, egyedül a lámpák fénye világította meg alakját. Amikor abbahagyta, és kedves mosollyal az arcán elsétált, tudtam, hogy nem fogok bírni magammal. Hatalmába kerített az érzés, hogy soha többet nem láthatom, hallhatom a hangját. Lábaim önkénytelenül indultak meg alattam, amikor egy kéz visszarántott. -Ha most utána mész, én is elmegyek.-nézett rám David, szemében váltakozott a düh, a könyörgés, és a szomorúság minden fajtája. Rá néztem, majd a kezére amely egyre erősebben szorított. Elkeseredettséget véltem felfedezni rajta, mégis tudtam mit kell tennem, még ha ezzel örökre el is marom magam mellől. -David...-hámoztam ki magam szorításából-szeretlek.-mondtam szemébe nézve.- De nem hagyhatom, hogy így menjen el. Szeretnék méltóképpen elbúcsúzni tőle.-szóltam, majd egy csókot adtam az arcára, és elindultam Utána. -Melanie, 10 perc múlva menj fel a szobámba, és kísérd ki Davidet.-mondtam húgomnak, aki meglepetten nézett rám. -Miért?Hova mész? Mi történt?-árasztott el rögtön a kérdéseivel, apám szintén letette a a vasalót, és kérdőn nézett rám.-Csak csináld azt amit mondtam, jó?-emeltem fel a hangom-Nemsoká jövök. Felkaptam egy pulcsit és a tornacipőm, ahogy becsuktam magam után a kaput, egy könnycsepp folyt le arcomon, melyet egy határozott mozdulattal letöröltem, fejemet felszegtem, és elindultam, hogy megkeressem. Felnéztem az égre, oda, ahol a két csillagunk valamikor vakítóan ragyogott. Mára azonban mind a két csillag  eltűnt. Kapkodtam a tekintetem, de hiába, biztos voltam benne, hogy a csillagjaink ott voltak. Nem tudom lehetséges-e ilyen, hova tűnhetnek el, de többet nem láttam őket. A kihalt utcákon egy lélek se járt ilyenkor, csupán egy macska rohant át előttem az úton, és a kutyák ugattak meg. Nem láttam sehol. Vajon merre mehetett? Muszáj utól érnem. Egyre szaporáztam lépteimet, gyorsabban szedtem a levegőt, be-bepillantottam az utcákba, hátha meglátom. Kínomban a nevét kiáltottam, de senki nem válaszolt rá. Megálltam egy oszlop mellet, nekidőltem, belemarkoltam a hajamba, belül pedig széttépett az érzés, hogy így kellett elválnom tőle. Már vissza akartam fordulni, amikor oldalra néztem, és megláttam egy alakot a sötétben, valamit cipelve a hátán. Gondolkodás nélkül megindultam felé, tudtam, hogy az csak is Ő lehet, hátán a valami pedig a gitárja. -Niall!-kiáltottam, miközben felé futottam. Hangomra megfordult, és mintha földbe gyökerezett volna a lába, megállt, és nem mozdult. Csak rám nézett, tekintetünk összeforrt, én pedig csak rohantam felé. Nem álltam meg előtte,nem lassítottam, lendületből nekiugrottam, és magamhoz szorítottam, Ő szintén így tett. Éreztem azt a melegséget ami egyből elöntött ahogy karjaiba vont, mámorító illatát, erős mellkasát, melyben szíve ütemesen kalapált, amint megöleltem. Ott álltunk összeölelkezve, Isten tudja mennyi ideig, lehunyt szemmel, a külvilágot kizárva. Nem beszéltünk, egyszerűen az érintésből tudtuk mit mond a másik. Egy kicsit eltolt magától, így láttam gyémántkék szemeit, melyek őrjítően csillogtak, és azt a kedves mosolyt a száján. -Miért jöttél utánam?-suttogta alig hallhatóan, majd homlokát ez enyémhez nyomta, és sóhajtott egy nagyot. -Mert életem végig bántam volna, ha hagylak így elmenni.-súgtam szintén. -Lizzie...nekem tényleg mennem kell. De nem szeretnélek itt hagyni üres kézzel.-tolt el távolabb magától, és  zsebéből kihúzott egy dobozkát. Kíváncsian néztem rá, majd a dobozra. Abban egy karkötő lapult, 'Dream about tomorrow, remember yesterday, live today! ' felirattal. Áhítattal néztem rá, szinte már majdnem elsírtam magam. -Niall...ez gyönyörű.-mondtam szaggatottan-de nem fogadhatom el! Ez egy vagyonba került!-erős tiltakozásba kezdtem, mire ő ujját a számra tette, ezzel elcsitítva engem. -Muszáj leszel elfogadni, különben itt marad az út mellet, mert én ugyan vissza nem veszem azt tőled.-válaszolt pimaszul. -És ha azt mondom, hogy hordani fogom?-kérdeztem. -Akkor én leszek a legboldogabb ember.-vigyorodott el, és ismét a szemembe nézett. Szótlanul álltunk, egymást bámulva, mintha ezzel az utolsó nézéssel örökre a szívünkbe zártuk volna a másikat. -Lizzie...mennem kell, indul a gépem. Ne haragudj.-fordította el a fejét. -Nem haragszom, ha menned kell, nem tudlak megakadályozni.-néztem én is mostmár más felé. Elindult, de a karom önhatalmúlag cselekedett és visszarántottam magamhoz úgy, hogy az orrunk majdnem összeütközött. -Köszönök mindent.-öleltem meg újra, mire egy csókot adott a homlokomra, majd elfordult, és sebes léptekkel távozott. Én is elindultam haza, egyedül. Esetlenül kóvályogtam az utcán, neki-nekidőlve egy kerítésnek, közben a karkötőmet csodáltam. Már hiányzott...Hazaérve szótlanul felbaktattam a szobámba, majd levágódtam a székembe. Hajnali 2 óra volt. Laptopomra bámultam, mely azóta is ott volt bekapcsolva, várva, hogy megnézzem írt-e valamit. Izgatottan görgettem le az egeret, de nem találtam semmit. Őt sem. Hát innen is eltűnt? Mostmár soha többet nem hallok róla, csak a rádióban meg a tévében? Nem én ezt nem így nem bírom. A fejemben hirtelen gondolatok kezdtek el cikázni, a testem elgyengült, reszketve zuhantam össze, kiáltottam torkom szakadtából. Esőcseppek folytak végig a testemen, majd a semmiből két két nyúlt felém, segítőkészen. A ködből kirajzolódott karcsú alakja, szőke haja fürtökben omlott a vállára, szeme biztatóan csillogott, majd az ölébe vont, én pedig bújtam hozzá úgy, mint régen. Szemében most nem azt láttam amit akkor, amikor Daviddel voltam, hanem sokkal inkább büszkeséget. Elkezdett ringatni, és dalra fakadt. Azt a dalt énekelte, ami kiskoromban mindig megnyugtatott. Ott ültem az ölében, ő énekelt,közben a fejemet simogatta, és próbált nyugtatni. -Elizabeth, ne sírj többet, itt van az, aki vigyáz rád.-mondta lágy hangon, mire felemeltem a fejem, hogy válaszolni tudjak, de akkor hirtelen eltűnt. Hangosan zihálva néztem körül, folyt a víz rólam, szívem majd kiszakadt a helyéről úgy dobogott. Délelőtt 9 óra. Csak álmodtam. Egy álom volt. Elaludtam a laptop előtt a székemben ülve. Egy pillanatra megborzongtam, amiért vele álmodtam. Lényem fele jó érzéssel töltődött meg, a másik fele pedig tele lett kételyekkel. Leültem a szobám közepére, és töprengeni kezdtem. Ránéztem a naptárra, június 28-a van ma. Anyáék házassági évfordulójának a napja. És a Londonba utazásomnak a napja. -Jézusom!-pattantam fel, majd leszaladtam a lépcsőn. Apa a konyhában tevékenykedett, arca kivirult ahogy megpillantott. -Remélem kész vagy, ugyanis egy óra múlva indulunk a reptérre!-köszöntött. -Igen, már majdnem kész vagyok. Mondtam majd odaléptem hozzá, és átöleltem szorosan. -Na mi ez az ölelkezés?-vigyorodott el. -Ma van a házassági évfordulótok. Sajnálom.-suttogtam úgy, hogy csak ő hallja. Arcán szomorú ráncok jelentek meg, és vett egy mély levegőt. -Hát emlékszel?-kérdezte. -Tegnap este vele álmodtam.-mondtam.-Sajnálom, hogy pont most kell elmennem. -Ne viccelj, megleszek én, meg Melanie itt lesz velem. Neked az a dolgod, hogy élj. Szorosan megöleltük egymást, majd felsiettem a szobába, hogy elkezdjek készülődni. Letusoltam, hajat mostam, felvettem egy fekete rövidnadrágot, egy sárga ejtett vállú pólóval, hajamat oldalra leengedtem befonva, felhúztam az új citromsárga tornacipőm, feltettem egy kis alapozót, szempillaspirált, szájfényt és a szemüvegem. Legutoljára felcsatoltam karomra a tegnap kapott karkötőt, majd elidőzött rajta egy kicsit a tekintetem. Drága Niall. Te már rég otthon vagy, messze tőlem, talán már el is felejtettél. Ég veled. Dudaszóra lettem figyelmes a házunk előtt. Kicsapódott a szobaajtóm, barátnőm csörtetett be rajta nevetve. -Irány London!-ugrott szokás szerint a nyakamba.-Gyere segítek lecipelni a bőröndjeidet.-ragadta meg az egyik csomagom, majd megindult előttem. Lent várt rám apa és Lanie. Beültünk az autóba, és a repülőtér felé hajtottunk. Mosolyogva hallgattam Rickie telefonbeszélgetését Liammel. -Ne aggódj már, nem lesz semmi bajom, a repülő biztonságos. Igen, hívlak amint odaértem. Te is. Én is. Puszi.-tette le, majd elkábulva lentebb csúszott az ülésen. -Már előre látom milyen jó utam lesz.-nevettem fel, tudván, hogy ezek egész végig dumálni fognak telefonon. Szép dolog a szerelem, örülök, hogy Rickie boldog. A repülőtérhez érkeztünk, rengeteg autó és ember volt ott. Gigantikus méretű repülők szálltak fel, és landoltak. Meghökkentett a látvány, ültem volna még mozdulatlanul, ha Rickie meg nem fogja a kezem és ki nem ránt a kocsiból. -Nézd ott a gépünk!-mutatott egy repülőre, ami úgy nézett ki mint a többi, fogalmam sincs róla honnan tudja, hogy az a miénk. Megláttunk a többi ismerőst, már mindenki ott volt, csak ránk váltak. -Á, Lizzie, Ricki, üdv!-intett Bratt, a kísérő tanárunk. Ő volt a legjobb fej tanár, szinte már nem is tanár, hanem diák lenne úgy viselkedett velünk. Megtiltotta, hogy magázzuk, így kénytelenek voltunk tegezni. -Na gyertek srácok, csekkoljunk be! Köszönjetek el szüleitektől, gyertek oda a kapuhoz, ott várlak titeket.-mondta, majd otthagyott minket. Megfordultam, majd szorosan megöleltem apát és Melaniet. -Vigyázz magadra, jó?-kérte apa. -Mindenképpen. Ti pedig vigyázzatok egymásra!-mutattam rájuk. -Jó utat Lizzie, és hozz nekem képet a piros buszról!-utasított húgom, akit még egyszer magamhoz öleltem. -Sziasztok! Szeretlek titeket!-búcsúztam el tőlük, és Rickivel megindultunk a fémdetektoros kapu felé. A becsekkolással minden rendben volt, senkinél nem találtak gyanús dolgokat. Valóban arra a gépre szálltunk fel, amit Rickie mutatott. Csodaszép krémszínű kényelmes ülések, friss illat, és a légi utaskísérő fogadott minket. Rickievel helyet foglaltunk az utolsó üléseken, én az ablak mellé ültem, bedugtam fülembe a fülhallgatót, Rickie pedig egy könyvet kezdett el olvasni. A repülő emelkedni kezdett, és már a felhők fölött voltunk. Gyönyörű volt a kilátás, olyan volt mintha vattacukorban úszkálnánk. Engem elnyomott az álom, többi társunk közben őrjöngött, nevetett, beszélgetett. Arra eszméltem fel, ahogy valaki bökdös, és mondja, hogy nézzek ki az ablakon. Megérkeztünk, itt vagyunk London felett. Lenéztem, meseszép látvány fogadott, önkénytelenül is elmosolyodtam. -Hát itt vagyunk.-fordultam Rickie felé. Leszállt a gép, én személy szerint lebotorkáltam róla, míg a többiek kicsattanó jókedvvel sétáltak el mellettem. Az idő hűvösebb volt, mint otthon, egy kicsit kirázott a hideg, és úgy tűnt, nemsoká elered az eső is. Kikaptuk a csomagokat, majd kimentünk a ránk várakozó buszhoz. Bratt népszámlálást tartott, és megkönnyebbülve nyugtázta, hogy nem hagyott el senkit. Felterelt minket a buszra, majd ismertette a tervet. -Tehát a busz elvisz minket a szállodáig, ott mindenki lepakol, megismerkedik a hellyel, nem kószál el senki, mindenki ott marad, mert ma még nem megyünk különösebben sehova. Ez a nap a beilleszkedésről szól, beszélgessetek az alkalmazottakkal, érezzétek jól magatokat, és pihenjetek,  mert holnap kemény nap lesz. Én személy szerint meglátogatom a medencét, aki akar velem tarthat.-mondta Bratt. Már útban voltunk a szálloda felé, mikor a busz megállt alattunk. Elkezdett füstölni, meg morogni. A sofőr kiszállt  megnézni mi a baj. Bratt kiment hozzá, mi pedig érdeklődve figyeltük mi történik. -Srácok, baj van. A busz nem tud tovább menni, gyalog kell mennünk, de ne aggódjatok, már nincs messze a szállás.-kijelentését óriási bőgés kísérte. Lekászálódtunk a buszról, mindenki megfogta súlyos csomagjait, és azokat vonszolva magunk után indultunk el. -Hát ez jól kezdődik.-szólalt meg mellettem Rickie. Elég lassan haladtunk, és pechünkre az eső is elkezdett cseperegni...majd esni...végül szakadni. -Már csak ez hiányzott!-morogtam magamban. Gyorsítottunk a tempón, de így is eláztunk. Nem éppen előkelően érkeztünk be a szállodába. Hajam teljesen elázott, cipőm tocsogott a víztől, pólóm és nadrágom rám tapadt, az esőcseppek pedig folytak le a combomon és a karomon. Körül néztem, és láttam, nem csak én nézek ki ilyen szörnyen. Épp be akartam húzni a bőröndöm, amikor az beleakadt valamibe. Hátrafordultam, hogy egy nagy erővel megrántsam, ami sikerült is, csak nekiestem valakinek. Egy magas, fekete hajú srác állt előttem, kék szemekkel, kidolgozott felsőtesttel, és kábítóan szép mosollyal. Fekete pólót viselt farmerral, és sportcipővel. Némán bámultam rá, az arcom égett rendesen, de nem szólt be csak megfogta a táskám, felállította és a kezembe adta. -Ne haragudj.-szólaltam meg kínomban.- Annyira szerencsétlen vagyok. -Semmi baj, bárkivel megesik. Josh vagyok.-nyújtott kezet. -Lizzie.-viszonoztam a kézfogást. -Örvendek a szerencsének.-mosolygott-Ne segítsek?-pillantott a cuccaimra. -Á, ne fáradj, bírom egyedül is.-tiltakoztam. -Ahogy gondolod.-rázott egyet a vállán. -Liz, gyere már!-hallottam barátnőm hangját Josh háta mögül. -Ne haragudj, de most mennem kell.-köszöntem volna el tőle, de elém állt. -Ha jól látom, akkor te most itt maradsz egy jó ideig, ugye?-kérdezte kedvesen. -Hát..igen.-válaszoltam kissé bizonytalanul, még csak egy perce ismerem, nem tudhatom mit akar tőlem. -Az jó, mert én is itt szállok meg egy darabig. Mit szólnál hozzá, ha egy óra múlva lent találkoznánk a bárban?-ajánlotta. Átpillantottam a válla fölött, Rickie épp telefonált, mosolyából látva Liammel. -Megbeszéltük. Egy óra múlva lent, de most megyek, szia.-köszöntem el tőle. -Szia Lizzie, várni foglak!-intett ős is, majd kiment az ajtón, én meg elindultam fel a szobámba. Rickie kerek szemekkel bámult rám. -Ki volt az a jó pasi akivel beszéltél?-kérdezte. -Joshnak hívják, és egy óra múlva találkozok vele a bárban, megiszunk valamit.-mondtam. -Mi? Egy óra múlva? Az nem jó! Ma este nem mehetsz el!-tört ki belőle hirtelen, majd látva rémült fejem kicsit visszavett.-Mármint azt hittem a ma estét együtt töltjük, beszélgetünk, medencézünk, ismerkedünk az itteniekkel.-szontyolodott el. -Ne haragudj, nem tudtam. Viszont ma este biztosan nem, mert megígértem Joshnak, hogy iszok vele valamit. Meg ha úgy vesszük, én ismerkedek, mert ő is itt száll meg.-mondtam. -Hát kössz, én meg egyedül leszek.-fortyogott magában. -Ne haraguuuuudj.-öleltem meg.-ígérem bepótoljuk. -Hát ezt ne csak nekem ígérd.-mondta, de mintha egyből vissza akarta volna szívni. -Miért kinek még?-néztem rá kérdően. -Hát tudod, Christina, meg Emily is szerettek volna átjönni. -Értem, de te így legalább nem leszel egyedül.-vigyorodtam el. -Ja, tényleg jobb társaság mint te.-rázta meg a fejét. Közben a szobánkhoz értünk, elhúztuk rajta a kis kártyát, majd benyitottunk. -Azt a mindenit!-tört ki belőlünk egyszerre. A szoba csodálatos volt, barna színű függönyök, ágytakarók, szőnyegek, meseszép bútorok, középen egy étkezőasztal, körülötte székek. A fürdőben egy nagy sarokkád állt,egy zuhanyfülke, barna csempék, egy nagy tükör a mosdókagyló felett. A konyharész végig volt pakolva pultokkal, egy hűtővel és egy gáztűzhely is helyet kapott két pult között. Ámulattal néztünk szét, majd levágtuk magunkat egy-egy fotelba. -Na én elmegyek felavatom a zuhanykabint.-álltam fel, kikerestem a bőröndömből a fürdőcuccom, meg egy farmert és egy zöld topot. Jó érzés volt tisztának lenni egy ilyen zűrös nap után. Szépen felöltöztem hajamat leengedtem, feltettem egy halvány sminket, és elindultam le a bárba. Ott ült a pultnál, már iszogatott valamit, amikor meglátott, intett, hogy menjek oda nyugodtan. -Szia, örülök, hogy itt vagy!-üdvözölt. -Mit kérsz:-kérdezte. -Egy narancslevet, köszi. -Csinos vagy.-dicsért meg, mire zavartan lesütöttem a szemem, és elmormoltam egy köszönöm félét. -Mi szél hozott ide Londonba?-kérdezte italát szürcsölve. -Kaliforniában lakom, a suliból pár diákkal együtt jöttünk ide három hétre kirándulni. Ma érkeztünk.-kezdtem el. -És te honnan jössz? -Én Birminghamben lakok, csak most itt van dolgom Londonban. Egy bandában játszom, és gyakran vagyok itt, de lusta vagyok albérletet kivenni.-nevette el magát. Jól telt az este, jól elbeszélgettünk, és nekem rendes srácnak tűnik. Megbeszéltük, hogy holnap a programok után elmegyünk vacsorázni. Felkísért a szobámig, az övé egy emelettel fentebb volt. -Jó éjt Lizzie, akkor majd holnap találkozunk.-búcsúzkodott. -Jó éjt neked is.-búcsúztam el szintén, de Josh nem mozdult, hanem állt velem szemben, és engem nézett. Én sem mozdultam, csak a padlót bámultam. Hirtelen megindult felém, elkapta a derekam, magához húzott, és megcsókolt. Egy furcsa bizsergés járta át a testem, de visszacsókoltam. -Ne haragudj...-távolodott el kicsit tőlem. -Nem haragszom.-nyugtattam meg, mert nekem is szintén olyan jól esett ez a csók, mint neki. -Most már tényleg jó éjt.-köszönt el, és elindult a lift felé. Nekidőltem az ajtónak, és elgondolkoztam. Nem akarok semmi meggondolatlan dolgot csinálni. De ez nem bűn. Rendes srác, jól is néz ki, én meg fiatal vagyok az a dolgom,hogy élezzem az életet.Persze tudtam, hogy nincs most itt a ideje, hogy belevágjak egy új kapcsolatba, hiszen ez úgy sem tartana sokáig. Tekintetem akkor a karkötőmre siklott, és eszembe jutott Niall. Vajon mit csinálhat most? Hiányzott. Nagyon. De nem volt mit tenni, úgy is távol vagyunk egymástól...