(5. bejegyzés) Ez olyan téma, amit nem itt szeretnék megbeszélni.

Kivételesen mosollyal az arcomon aludtam el, éjszaka nem keltem fel semmire. Odakint nyugodt volt az élet, nem esett az eső, csak enyhe szél cikázott a házak között, belopózva a nyitott ablakokon. Reggel korán felkeltem, magamtól, ami szokatlan, és úgy döntöttem elmegyek kocogni. Szerettem futni, csak mindig kiment a fejemből. Felvettem egy melegítőt, a sportcipőmet, egy pólót, fülhallgatót a fülembe, és irány futni.Kint kellemes idő volt, szokásos nyári reggel, a Nap sugarai simogatták az arcomat amint kiléptem a házból. Már egy jó ideje futhattam, amikor le kellett hajolnom bekötni a cipőmet. Pechemre pont arra jött két srác, és elég furcsán méregettek. Egy pillanatra felnéztem rájuk, és láttam ahogy engem bámulnak. Nem szóltam egy szót sem, kötöttem tovább a cipőm, mire az egyik  elkiáltja magát:- Te, öcsém oda nézz milyen jó a kilátás!-mutatott rám, pontosabban a dekoltázsomra. -Ja, szerintem is jó. Szerinted ha megkérjük mutat nekünk pár nyújtógyakorlatot?-röhögtek össze, mire én csak megráztam a fejem, és a mellkasomhoz nyúltam, hogy fentebb húzzam a pólót, és akkor elkapott egy kisebb szívroham. Ugyanis nem volt ott a nyakamban. Felkaptam a fejem, körülnéztem, de ott sem volt, sehol nem láttam. -A fenébe!-ordítottam el magam, és amilyen gyorsan csak tudtam szaladtam haza, közben az utat kémlelve, hátha meglátom. Nem törődtem az utánam ordibáló idiótákkal, csak az érdekelt, hogy megtaláljam. Nem veszthetem el, ennyire nem lehetek szerencsétlen. Kiszaggattam  a bejárati ajtót, kettesével szedtem a lépcsőfokokat, beestem a szobám ajtaján, levetettem magam az ágyba, elkezdtem dobálni a párnákat, a takarót, de sehol nem láttam. A szívem majd kiugrott a helyéről, olyan hévvel kalapált, nehezen szedtem a levegőt, a mellkasom befelé nyomódott egyre erősebben és erősebben. Úgy éreztem mindjárt megfulladok. A könnyeimtől már alig láttam, átrohantam a fürdőbe, mindent levertem a helyéről, és sírtam...keservesen sírtam. Lerogytam a fürdőszoba kövére, és tehetetlennek éreztem magam. Elvesztettem a legdrágább kincsemet. És ekkor felcsillant bennem a remény. Leszáguldottam, majd ismét rohanni kezdtem, nem érdekelt hogy csapzott voltam,fel is buktam, és felhorzsoltam a térdem és a karom, a nadrágom is kiszakadt, az sem érdekelt, hogy mezítláb voltam, csak szaladtam. Átvágtam az autók között, amik dudáltak rám, de nem figyeltem oda, csak a cél lebegett a szemem előtt. Kinyílt előttem a fotocellás ajtó, és egyenesen a szökőkút felé futottam, de nem láttam benne semmit, ami az enyém lenne. Szétnéztem, és megláttam egy ott dolgozót. -Elnézést uram, nem találtak véletlenül tegnap egy madaras nyakláncot a szökőkútban?-kérdeztem reszketve az egyik ott dolgozótól. -Nem hölgyem, sajnálom-rázott le, majd kikerült. -Ezt nem hiszem el.-fogtam a fejem. Még egy darabig ott álltam a pláza közepén,megtörten forgolódtam, néztem a mellettem elhaladó boldog embereket majd úgy döntöttem hazamegyek és még egyszer áttúrom a szobám. Sétáltam lassan, az emberek megbámultak az utcán, amit nem csodálok, mert mezítláb csattogtam kisírt szemekkel, szakadt melegítőben, és egy nagy karcolással a kezemen. Egyszer csak egy autó búgását észleletem magam mögött. Egy nagy fekete autótól származott a hang, ami lefékezett, ahogy mellém érkezett. Megrökönyödve álltam, majd az ajtó kinyitódott és kiszállt belőle Ő. Szőke haját megfújta a szellő, kék szeme intenzíven csillogott, erős férfias illata egyből megcsapott, ahogy elindult felém. -Szia Lizzie!-köszönt, majd odalépett hozzám, és megragadta a karom,mert látta, hogy valami nincs rendben.-Lizzie, mi a baj, halálsápadt vagy!-nézett rám aggodalmasan, majd leültetett a járda szélére, és elém guggolt.-Hoztam neked valamit.-mondta gyengéd hangon, majd a zsebéhez nyúlt, és kihúzott belőle valamit. A szívem is hevesebben kezdett verni, ahogy megláttam ott a kezében a nyakláncom. Melegség öntött el, azt hiszem repülni tudtam volna ott helyben, ha nem fogta volna a karomat. -Niall! Köszönöm!-ugrottam a nyakába, beszívtam kellemes illatát, selymes haja cirógatta az orrom és éreztem ahogy félve, de visszaölel. -Zayn tegnap hozta be a kocsiból, nekem pedig ismerős volt, csak nem emlékeztem honnan. Aztán rájöttem, hogy a tied, és minél előbb vissza akartam neked juttatni, mert gondoltam, hogy keresni fogod. Mondjuk azt nem tudtam, hogy ennyire ki leszel borulva.-méregetett fájdalmas arccal.-mi történt?-kérdezte halkan. Vettem egy mély levegőt, lecsuktam a szemem, és válaszra nyitottam a szám: -Ez olyan téma, amit nem itt szeretnék megbeszélni. Áll még a múltkori meghívás?-kérdeztem most már mosolyogva, majd láttam ahogy felcsillant a szeme. -Még szép!-vágta rá. -Mit szólnál, ha mondjuk hazamennénk, valami emberibb külsőt öltenék, és elugranánk az egyik kedvenc helyemre?-tettem fel a kérdést. -Tökéletes.-válaszolt, majd felsegített a földről, és intett a sofőrnek, hogy innen már boldogul nélküle is. Elindultunk felfelé az utcán, majd amikor a házunkhoz értünk, kinyitottam előtte az ajtót, mire ő belépett, és szétnézett. -Tudom, hogy össze se lehet hasonlítani a ti házatokkal.-mondtam. -Takaros, laknék itt, mármint úgy értem ilyen házban-javította ki magát, de én láttam, hogy elpirult ami engem megmosolyogtatott. -Ülj le nyugodtan, mindjárt jövök!- felmentem a szobámba, és láttam milyen rémesen nézek ki. Gyorsan elláttam a sebeimet, letusoltam, megtörölköztem, magamra csavartam egy törölközőt, és át akartam menni a szobámba, de ahogy kinyitottam az ajtót visszahőköltem, mert ott állt előttem, és szerintem ugyan annyira meglepődött mint én. Egyikünk sem tudott megszólalni, ott álltunk egymás előtt, a földet bámulva, majd egymásra néztünk, és egyszerre tört ki belőlünk a röhögés. -Akkor szerintem én lent megvárlak, ne haragudj, azt hittem a szobádban vagy, én csak feljöttem mert azt hittem készen vagy már, és akkor el tudtunk volna indulni már.-magyarázkodott, és zavarában az ajkát harapdálta, és nem tudta eldönteni, hogy merre nézzen. -Semmi gond, mindjárt kész vagyok, de szerintem mostmár ne menjünk el sehova, rendeljünk valamit és maradjunk itthon, persze csak ha neked nem probléma.-ajánlottam fel. -Persze, jó lesz, igen.-hebegett, és végig a plafont bámulta. -Várj meg lent, jó?-mondtam lágy hangon. -Az lesz a legjobb-mondta, majd sarkon fordult és leszáguldott a lépcsőn. Magamban jót nevettem, mert álmomban sem gondoltam volna, hogy így zavarba lehet hozni, pusztán csak annyival, hogy meglát törölközőben. Felvettem egy rövidnadrágot, egy sima pólóval, majd lementem hozzá, és már a lépcsőről láttam, ahogy idegesen dobol a lábával, de amint meglát engem, mosolyogni kezd. Leültem mellé, majd bekapcsoltam a tévét. Erre ő megfogta a távkapcsolót, és kikapcsolta, majd a karjára támaszkodott és közelebb húzódott hozzám. -Most pedig hallani szeretném a nyakláncod történetét. Ki az a bizonyos?-húzta huncut mosolyra a száját, de látva komor arcomat, ő is elkomorult. -Ez a nyaklánc az anyukámé volt, akit egy éve vesztettem el egy autóbalesetben. Egy koncertről tartottunk haza, amikor egy részeg sofőr belénk hajtott. Én és a húgom túl éltük, de ő nem. -meséltem el remegő hangom, és éreztem ahogy egy kövér könnycsepp gördült le az arcomon.- Sajnálom, ne haragudj, én azt hittem..-Semmi baj.-szakítottam félbe-nem tudhattad. Láttam rajta, hogy megrázta a történet, és nem tudja, hogyan folytassa tovább. Megsimítottam az arcát, egy biztató pillantást küldtem felé, mire óvatos mosolyra húzódott a szája. -Rendelek egy pizzát, jó?-ajánlottam fel. Arca kivirult, látta rajtam, hogy nem haragszok.- Ha lehet inkább kettőt, tudod ma még nem sokat ettem.-vallotta be. -Akkor legyen kettő.-értettem egyet. Az est hátralevő részében jól szórakoztunk, több órán keresztül beszélgettünk, nevettünk és nem tudtam elhinni, hogy egy ember képes ennyit enni. A másfél pizza után, még egy jó adag fagyit is ettünk, vagyis ő evett, én meg néztem ahogy felfalja az én fagyimat is, de jól éreztem magam vele. Mesélt a családjáról, a barátairól, az éneklésről, én is meséltem neki magamról. Megtaláltuk a közös hangot, majd arra eszméltünk fel, hogy már 10 óra van. -A családod merre van?-kérdezte miközben kikísértem. -A nagymamámhoz mentek, csak holnap jönnek. Én nem mentem velük, mert nem vagyok túl jóban a nagyiékkal.-ismertem be. -Az nem jó. Na de én most megyek, remélem majd még találkozunk. Megadod a számod?-kérdezte félénken. Válaszul elvettem a telefonját, és beírtam a telefonszámom, majd csináltam magamról egy képet, és visszacsúsztattam a zsebébe. Álltunk egymással szemben, a csillagok ragyogtak felettünk, a Hold fénye bevilágította egy egész várost. -Jó éjszakát.-köszöntem el tőle, mire rám emelte vakítóan kék szemeit. -Neked is.-mondta és elindult a sötét utcán. Néztem utána egy darabig, majd sarkon fordultam és felmentem a szobámba, felnyitottam a laptopom, mert kíváncsi voltam valamire. És igen, most is ott volt. Megint írt, a szöveg pedig ezúttal ez volt: "And OW! You're giving me a heart attack..."