Felcsörtettem a szobámba, bevágtam magam mögött az ajtót, de olyan hévvel, hogy az kis híján kiszakadt a helyéről, majd levágtam magam az ágyamra. Egyáltalán nem tetszik az ötlet, hogy én kísérjem el a húgomat a koncertre. Ha belegondolok abba, ami egy évvel ezelőtt volt, előtörnek a régi emlékek, és belül ordítok, sírok, de erősnek kell látszanom nem szabad gyengének mutatni magam. Melanie felnéz rám, nem szabad, hogy szétesni lásson. Apa tudja, hogy ez engem mennyire megviselt, de már azt hiszi túl vagyok rajta. Eddig én is azt hittem. De ahogy lehunyom a szemem, látom magam előtt az erős fényt, ami kiégette a szemem, hallom az autó kerekeinek csikorgását, ahogy próbál megállni az úton, majd végül érzem az ütést az oldalamon és a fejemen. Utána sötétség. Csak hallom, ahogy a mentő szirénázva jön, hogy kimentsen minket az autóból. Majdnem sikerrel járt...majdnem. Erre visszagondolva könnyek szöknek a szemembe, és érzem ahogy végig gördülnek az arcomon. Oldalra fordultam, az éjjeliszekrényemre néztem, amin ott volt a képe. Ahogy mosolygott, szép szőke haja az arcát körbefogta, világoskék szemei csak úgy sugározták a szeretetet és a boldogságot. Olyan volt, mint egy angyal. Az én őrangyalom. Örökre. A képét fogtam, felültem az ágyon és bámultam magam elé. Valaki kopogott az ajtómon. Gyorsan letöröltem a könnyeimet, egy mosolyt erőltettem az arcomra és kihúztam magam, mintha miden rendben lenne. -Szabad!-kiáltottam. Az ajtón apa lépett be, egy szatyorral a kezében. Lassan odasétált hozzám, leült mellém. Látta, hogy az Ő képe van a kezemben, és látta, hogy sírtam. Gyengéden átölelte a vállamat, és magához húzott. -Hiányzik?-kérdezte halkan. -Nagyon...-válaszoltam, majd a vállába fúrtam a fejem. -Nekem is.-simogatta a hátam.-mindannyiunknak. Liz, ő figyel onnan fentről, és nagyon büszke rád.-mondta. -Tudom...de ez olyan igazságtalan..miért neki kellett meghalnia? Ő nem tehetett semmiről, az az őrült sofőr volt részeg, és jött belénk. Bárcsak én mentem volna el helyette...-fakadtam ki, de akkor megfogta a vállam, és késztetett rá, hogy a szemébe nézzek. -Lizzie, ezt azonnal fejezd be! Nekem is hiányzik, nincs nap, hogy nem gondolnék rá, de ha te lettél volna az ő helyében, akkor most anyád ülne itt és siratna. És az jobban fájt volna neki mindennél. Jó helyen van, tudod ott a Mennyországban. És most is figyel. És nem szereti látni, ha szomorú vagy, ráadásul ezért a kijelentésért még jól fenékbe is billentett volna. Lizzie, fel a fejjel, nem szabad összetörnöd!-nyugtatott, majd szorosan megölelt. -Apa.-mondtam. -Igen?-kérdezte. -Szeretlek.-fejeztem be, és még erősebben magamhoz öleltem. -Én is kincsem, mindennél jobban.-válaszolt. -Ezért félek elkísérni Melaniet a koncertre. Mi van, ha megint ez történik? Nem bírnám elviselni, egyszer már elvesztettem valakit, többet nem történhet meg.-néztem mélyen a szemébe. -Nem lesz semmi baj, Max veletek megy, és vigyázni fog rátok, csak ő nem megy be a koncertre, hanem kinn marad. Bármi baj van hozzá fordulhattok. Tudod, ő a legjobb barátom. - mondta apa. -Persze, tudom. De akkor is félek. Nem szeretem a koncerteket, és sosem fogom szeretni, túl rossz emlékek fűznek hozzá.-vallottam be. -Elhiszem, de tedd meg Érte. És Melanieért. Ez nagyon fontos neki, mióta megkapta a jegyet, le sem lehet lőni, folyton ugrál, és nevet. És olyan jó így látni. Boldognak.-kérlelt apám. Nem tudtam mit feleljek, mert ha belegondolok, csak a rossz dolgok jutnak eszembe, és félek, hogy minden megismétlődhet. De ha örökké ezen agyalok, sosem lesz normális életem, túl kell lépnem a félelmeimen, különben eluralkodnak rajtam teljesen. Vettem egy nagy levegőt, és igent mondtam. El fogom kísérni Melt a koncertre, és megpróbálom jól érezni magam. -Ez a beszéd kislányom, tudtam, hogy lehet rád számítani. Hoztam neked valamit.-egy bársonyos tokot húzott ki a szatyorból és a kezembe adta. Forgattam a kezeim között, nem tudtam mi van benne. Apára néztem aki egy bátorító pillantással azt üzente, hogy nyissam ki nyugodtan. Leemeltem a doboz tetejét, és egy csodaszép nyaklánc volt benne, a medál egy madarat ábrázolt, egy kék kő volt a szeme. Egyszerűen káprázatosan nézett ki. -Úr Isten apa, ez gyönyörű.-hebegtem. -Anyádé volt, az első házassági évfordulókra kapta tőlem. Sosem hordta, mert féltette. De azt tudom, hogy neked szánta. Csak nem volt ideje odaadni. Gyere, segítek felvenni!- nyújtotta a kezét, majd hátat fordítottam neki, hajamat felfogtam, hogy sikerüljön bekapcsolnia. -Nagyon köszönöm!-öleltem meg. -Gyönyörű vagy, pont mint anyád.- mondta, majd elmosolyodott, és mindketten a képre néztünk, amin Ő volt, viruló mosollyal az arcán, azzal a mosollyal, ami mindig megnyugtatott, bármi történt is....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése